A karácsonyi díszek leszedéséről

A karácsonyi tizenketted lassan a végéhez közeledik, és vele együtt a hozzá tartozó szokások és képzetek arculata is kezd megváltozni. A napforduló rémei fokozatosan eltünedeznek, a munkatilalmak nemsokára újra elmúlnak. A ház díszítésére használt örökzöldeknek is lassan le kell kerülniük kiemelt helyükről az otthonokban. Természetesen ehhez is sokféle megkötés tartozott, melyekből én most angol vidékeken ismerteket mutanám be.

Nem volt mindegy, hogy mely napon szedik le az örökzöldeket. A régi szövegekben gyertyaszentelő (feb. 2.) van ugyan megnevezve, ám az utóbbi évszázadban már a tizenketted utolsó napja, vagy annak éjszakája az elterjedtebb időpont. E mellett megjelennek néha még más napok is, mint mondjuk az újév. Ügyelni kellett arra, hogy minden apró kis növényi rész el legyen távolítva, különben szerencsétlenség várt a ház lakóira, vagy egyenesen halál. A modernebb időkben még a karácsonyi képeslapok is meg vannak nevezve, mint kitakarítandó tárgyak.

A leszedett ehető díszeket (mézeskalács, dió, alma, stb.) általában még aznap (este) gyorsan el is fogyasztották. Az örökzöldeket a viktoriánus kori források szerint tilos volt elégetni (ugyanis az balszerencsét hozott), helyette ki kellett őket helyezni a természetbe, hogy maguktól lebomoljanak. Viszont korábbi, 17. századi szövegek pont az ellenkezőjét írják. A 19-20. századra sem alakult ki egységes képzet erről: bizonyos helyeken a tűzbe vetették az örökzöldeket, máshol csak kidobták őket. Megint máshol elrakták őket, mint szerencsét hozókat, vagy megetették az állatokkal, hogy azok termékenyek legyenek. Volt olyan is, ahol csak a szabad ég alatt lehetett elégetni őket. Az általános nézet azonban az volt, hogy az örökzöldeknek ki kellett kerülniük a házból, különben balszerencsét hoztak. Arra például különösen ügyelni kellett, hogy a fagyöngyöt hamuvá égessék, mert különben minden pár, aki alatta csókot váltott, az év végére egymás haragosai lettek volna.


Források:
Jacqueline Simpson, Stephen Roud: A Dictionary of English Folklore
D.C. Watts: Dictionary of Plant Lore
Harry Oliver: Black Cats & Four-Leaf Clovers

Fenyőfadíszek, mint szimbólumok

Manapság általában már a fenyőfadíszítés első, és sokszor egyetlen szempontja, hogy a kész eredmény jól mutasson a szobánkban. A régi időkben viszont, a ma felrakott díszek ősei még mély, szimbolikus jelentéssel bírtak. Ebből következzék most egy kis ízelítő.


Légyölő galóca, piros kalapos gomba: szerencsét hozónak tartották őket.

Alma: termékenységszimbólum, illetve a germán képzetekben a halhatatlanságé is.

Gránátalma, narancs, szárított narancsszeletek, stb.: az almákhoz hasonlóan termékenységszimbólumok voltak ők is. Az őshazájukban pedig az év első termései révén a megjelenésük jó aratást ígért az eljövendő évre.

Karácsonyi gömbök: a szerencsét, gazdagságot és az emberi élet gyümölcsözését voltak hivatottak megsokszorosítani (mivel a fényt is visszaverik - "megsokszorosítják"). Ezek a modern helyettesítői a természetes anyagú termékenységszimbólumoknak (pl. alma). Valamint még az országalmát is képviselhetik, reprezentálva vele a keresztény Megváltó világi és vallási hatalmát.

Csonthéjas magok (pl. mogyoró): mindig is az élet és a termékenység szimbólumai voltak. Ezenkívül, a gyakorlatban és igen hasznosak tudtak lenni a hosszú hideg telek során, mert táplálóak és igen könnyen elállnak sokáig is.

Dió: a termékenység és a halhatatlanság jelképei volt. Dionüszosz és Artemisz, illetve a római Jupiter kedvelt termésének számított. Sőt, a diót a rómaiak Jovis glansnak, vagyis "Jupites golyóinak" hívták.

Minden, ami csak csillog: nem csak a jégre és hóra, vagy az angyalok szőke hajának másvilági csillogására emlékeztetnek, hanem magukban hordozzák azt a régi szokást is, mi szerint fémkorongokat, ruhabarabokat, és más figyelmet felkeltő dolgokat akasztottak a fákra, hogy ezáltal felszenteljék őket. Ezen felül olyan varázserőt is tulajdonítottak nekik, mi szerint el tudják üldözni a démonokat, így egészséget és tisztaságot ígérve.

Különleges formájú kenyér/sütemény, mézeskalács: az ókori görögök azt tartották, hogy a megáldott kenyerek szerencsét és egészséget hoznak az eljövendő évben. A rómaiak formákra sütött kenyereket küldtek egymásnak, mint újévi ajándékot. A középkori szerzetesek sok fűszerből és mézből sütöttek mézeskalácsot, ez által jelképesen felajánlva minden jót, amit a föld csak adni tud Jézus Krisztusnak.

Szaloncukor: cukor a bőség jele volt, illetve Isten jóságáé.

Mákgubók: ősrégi termékenység szimbólumok, melyet valószínűleg nagy mennyiségű magtermésüknek köszönhetnek. Szárított formában a végtelenségig elállnak, így az örök életet és a holtak feltámadását jelentik a keresztény képzetekben. A kettévágott mákgubóba helyezett miniatűr jászol is ezen szimbolikához tartozik (Jézus halhatatlan voltára utalnak). Valaha pedig, az ókori görögök számára, a mákmagok Deméternek voltak szentelve, akinek az áldása biztosította a jó termést.

Tobozok: az élet és a termékenység szimbóluma. 

Szalmacsillagok: csak relatíve nemrég lettek kedveltek. Az ő szimbolikájuk inkább a tél kiűzéséhez, illetve az aratási szokásokhoz kapcsolódik.

Gyertya (és égősorok): a Saturnalia alatt is már gyertyákat ("életfények") adtak egymásnak az emberek. A gyertya fénye a Nap visszatértét szimbolizálja, valamint az élet fényéét.

Forrás:
Christian Rätsch, Claudia Müller-Ebeling: Pagan Christmas: The Plants, Spirits, and Rituals at the Origins of Yuletide

A karácsonyi örökzöldekkel való díszítésről

Az örökzöld növények díszítésként való használata nagy múltra tekint vissza a téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepek alkalmával. Már az ókori rómaiak is a Saturnália ünnepén magyallal díszítettek fel a Saturnus isten szobrait. Míg a pogány germánok Yule idején zöld ágakkal aggatták tele otthonaikat. Ám ezen növényeknek más szerepük is volt az esztétikai érzékek kielégítésén kívül. Az örökzöldek ugyanis az örök élet szimbólumai voltak, mivel akkor is életerősek és levelekben gazdagok, mikor minden más növény halott. Életszimbólumi fontosságuk azonban nem csak örökzöldségüknek volt köszönhető, hanem annak is, hogy sokan közülük, más növényekkel ellentétben télen érlelik be a terméseiket. Fontosnak érzem megjegyezni még, hogy ez az "örök élet" nem a keresztény gondolkodásban fellelhető, a lélek halál utáni halhatatlanságából fakadó élet (habár temetések idején ehhez hasonló szerepet is betölthettek), hanem sokkal inkább az a bizonyosság, hogy bármilyen nehezek is legyenek a körülmények, az élet (valamilyen formában) mindig fennmarad. Illetve, hogy a télre újra eljön a nyár, a növények újra virágozni fognak és a Nap újra melegen fog sütni le ránk. Az örökzöldek épp ezért lettek a házak díszei az év legsötétebb időszakában; hogy emlékeztessék az embereket az élet halhatatlanságára, illetve, hogy jelenlétükkel elősegítsék az újabb termékeny időszak eljövetelét.

Hagyományosan a növények házba való behozatalának általános ideje december 24-e volt, és akár szerencsétlenséget is eredményezhetett, ha ez előtt az időpont előtt kerültek fel díszítésként. A hálószobába pedig sok helyen nem volt szabad őket bevinni, ugyanis ott nem hoztak szerencsét. De az sem feltétlenül volt mindegy, hogy melyik fajta növénnyel hol díszítenek: pl. a borostyánt volt, ahol nem lehetett a látványosabb helyekre kitenni, mert akkor nem hozott szerencsét.

Leszedésükhöz is sok babona fűződik. Általánosan két időpont volt kijelölve erre: a január 6-a és a február eleji gyertyaszentelő napja. Ugyanis, ennél tovább a házban tartva már szerencsétlenséget hoztak. De, az egyik kedvenc magyarázatom szerint, január 6-a után az örökzöldek kis manókká váltak, akik aztán egész évben csak bajt okoztak a családnak. Leszedés után pedig a növényeket hol el kellett dobni, hol el kellett égetni, de az is megtörténhetett, hogy a haszonállatokkal etették meg őket, hogy azok termékenyek legyenek.

Pár díszítéshez használt örökzöld:

Babér: a béke, az öröm és a győzelem szimbólumának számított. Angliában egy helyen magyal és babér koszorút akasztottak a bejárati ajtóra, hogy az távol tartsa a boszorkányokat.

Rozmaring: sok helyen a magyallal együtt használták, hogy távol tartsa a szellemeket.

Puszpáng: csak a kerten növő bokrokról lehetett a díszítéshez ágakat törni.

Boróka: Olaszországban szerettek díszíteni vele; ágait karácsonyfaszerűen használták és ajándékokat akasztottak rá. Fontos volt védelmező funkciója is.

Tiszafa: soha nem volt szabad a templomkertből szedni. Azt tartották róla, hogy ha belekerül a díszek közé, akkor azon az éven halál várható a házban. Minden levelét és bogyóját karácsony után el kellett tüntetni az otthonokból.

Magyal: az északi népeknél az élet fontos szimbóluma. Szerencsét és termékenységet volt hivatott hozni a házba. Már a Saturnaliák idején is az emberek magyalt küldtek a barátaiknak, hogy azzal fejezzék ki nekik jókívánságaikat. Évszázadokkal később, Angliában sok helyen szerencsétlenséget hozónak tartották, ha karácsony előtt a házba került, és volt, ahol csak egy férfinak volt szabad behoznia. Az angol Felföldön azért használták, hogy távol tartsa a rosszalkodó tündéreket. Elvileg pedig, ha egy ágát házi kedvencünk jelenlétében akasztjuk fel, akkor az egész évben egészséges lesz.

Borostyán: az ókori időkben az örök életet, a hűséget, az odaadást és a halhatatlan vágyat szimbolizálta. Sok isten kedvelt növényének is számított: Ozirisz, Attis, Dionüszosz/Bacchus, Hymen, Pan, Zeusz, Thor, stb. A korai keresztény egyházatyák még tiltották is templomi díszítésként való használatát, pogány vonatkozásai miatt. A magyal igen kedvelt társának számított.

Fagyöngy: a kelták és a germánok számára az élet halál feletti győzelmét, az életerőt és az újjászületést jelképezte. Fontos növénye volt Friggnek, Donarnak, Baldernak, de egyes történetek szerint Perszephoné is fagyönggyel nyitja meg a pokol kapuját. Sok helyen a fagyöngyágakat fennhagyták a következő karácsonyig, amikor aztán levették és elégették, majd újakat raktak fel helyette. Tűz vagy villámcsapás ellen volt hivatott védelmezni. Azt is mondták róla, hogy csak karácsony idején szabad leszedni. Az pedig szerencsétlenséget hozhatott, ha egyáltalán nem volt a házban karácsonykor.

Fenyők: a halhatatlanság és a győzelem jelképei voltak.  Istenségek terén Aesculapiushoz, Artemis/Dainához, Kübéléhez, Agdistishoz, Dionüszosz/Bacchushoz, Demeter/Cereshez, Pan/Faunushoz, Silvanushoz, Poseidon/Neptunushoz, stb. kapcsolódtak. A germán területeken igen kedvelt volt régen a fenyőágak napfordulói dísznek való használata, melyből persze később a mai karácsonyfánk szokása is kinőtt.


Források:
Susan Drury: Customs and Beliefs Associated with Christmas Evergreens: A Preliminary Survey
Donald Watts: Dictionatry of Plant Lore
Marcel De Cleene, Marie Claire Lejeune: Compendium of Symbolic and Ritual Plants in Europe: Vol I Trees & Shrubs

Növények a mágiában: puszpáng

A növény minden része mérgező!

Latin név: Buxus sempervirens
Nem: maszkulin
Elem: föld
Égitest: Szaturnusz, Plútó
Felhasználható: halál, öröklét, védelem, egészség
Istenségek: Hádész, Cybele, Mercurius
Róla álmodni: jó szerencse a szerelemben; hosszú, boldog élet, nagy családdal és jó házassággal


Már az ókortól kezdve azon növények közé tartozott, melyek a halált és az örök életet jelképezték. Ez a szokás a közelmúltig fent is maradt Angliában, ahol több helyen használták temetések alkalmával. Az ágaiból egy nagy csokorral kihelyeztek a ravatal közelében, és a temetés résztvevői mind elvettek belőle egyet-egyet, hogy aztán a koporsóra dobják őket, mielőtt azt elhantolták. A római-brit időkből származó temetési helyeken is leltek belőle ágakat a sírokba helyezve. Valószínűleg a halállal való ilyen szoros kapcsolata miatt mondták azt róla Dorset-ben, hogy ha a virágzó ágát a házba viszik, akkor ott valaki hamarosan meg fog halni.

Általánosságban mégsem tartották szerencsétlenséget hozónak a puszpángot, sőt, épp ellenkezőleg. Azt mondták róla, hogy szerencsét hoz, illetve megtöri a varázslatokat. Volt, ahol sövényeket ültettek belőle, hogy távol tartsa a pestist. A papok által megáldott (mely általában virágvasárnap történt) ágait a kisbabák bölcsőjébe helyezték, hogy ne tudják a tündérek elcserélni őket. Amerikában egy szerelmi jóslást is ismertek a levelekkel: a forró tűzhelyre kell helyezni egyesével a leveleket, és elnevezni őket egy-egy potenciális társ nevével. Amelyik személyt reprezentáló levél a jóslást végző felé zsugorodik össze, lesz az illető jövendőbelije, míg az a személy, akinek a levele az ellenkező irányba fordul, kerülni fogja. Hildegard von Bingen pedig art írja róla, hogy ha gyakran megdörzsöljük egy ágával a szemünket, majd a felsőtestünket, a fejünket, és újra a szemünket, egészségesebbé fog tenni minket. Angliában továbbá, a karácsonyi zöldeket gyertyaszentelőre puszpángra cserélték le, amit aztán húsvétig fent is hagytak. A görög hagyomány szerint pedig Kupidó nyilai is ebből a fából készültek.


Források:
Christopher McIntosh: Gardens of the Gods: Myth, Magic and Meaning in Horticulture
Priscilla Throop: Hildegard Von Bingen's Physica
Donald Watts: Dictionary of plant lore