A következő címkéjű bejegyzések mutatása: karácsony 12 napja. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: karácsony 12 napja. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. január 5., kedd

Vízkereszt előestéjének legendás lényei


Január hatodikán, vízkereszt napján véget ér a karácsonyi tizenketted, és vele a napfordulós kísértetek időszaka is. Ám ezt megelőzően még egy éjszakát át kell vészelni az embereknek, ami december 25-éhez és újévhez hasonlóan szintén sok rítust és babonát vonzott magához. Továbbá ezen az estén még járnak a napforduló rémei és ajándékhozói, vagy azok közeli rokonai.

Olaszországban a gyerekek kihelyezett zoknijába egy Befana névre hallgató boszorkány hoz ajándékokat. A rosszaknak hamut ad, míg a jókat megjutalmazza. A neve az epifánia (magyarul vízkereszt) kifejezésből származik, habár alakjában egyesek valamilyen régi germán istennőt is felfedezni vélnek.

Az orosz vidékeken egy Befanához hasonló, Babuska (Nagymama) névre hallgató vénasszony kedveskedett meglepetésekkel a fiataloknak. Befanához hasonlóan, a keresztény eredetmonda szerint ő is összetalálkozott a három napkeleti bölccsel, akik éppen a kis Jézushoz tartottak, ám lusta volt velük tartani. Csak később szánta rá magát, ám a Jézuskát már nem lelte, így helyette minden kisgyereknek kénytelen ajándékot adni.

Kicsit árnyaltabb a képe a német területeken ismert Perchtának (akinek több névváltozata is létezik), akit szintén kimondottan vízkereszt napjával, illetve annak előestéjével hoztak azonosítottak. Többen a nevét is az ezen éjszakára használt német kifejezésből származtatják (egészen pontosan a giperchta Nacht-ból). Sokszor mint gyerekeket ijesztgető mumus említődik, aki a rosszaknak felvágja a hasát. Ám a hasfelmetszést azzal is ki lehet vívni tőle, ha valaki nem eszik az estéjén egy zemmede nevű, lisztből, vízből és tejből készült ételt. De Perchta kedves is lehet, és megjutalmazza azokat, akik a kedvében tesznek. Őt a fonással, a női munkákkal, a termékenységgel, illetve a holt (vagy még meg nem született) kisgyermekek lelkeivel tartották kapcsolatban.

Végezetül még ezen az estén maguk a Háromkirályok is ajándékot hozhatnak a gyerekeknek a csizmájukba, a Mikuláshoz hasonlóan.

Görögországban még ma este járják a vidéket a kallikantzaroi démonok, akiknek ilyenkor a kéményben, mint egy búcsúajándékként Cipruson édességeket és virsliket raknak az emberek a kéménybe számukra. Még kis mondóka is létezik arról, hogy egy kis ételt kell adni nekik, hogy aztán eltávozhassanak a saját helyükre.


Források:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
William D. Crump: The Christmas Encyclopedia
John Cuthbert Lawson: Modern Greek Folklore and Ancient Greek Religion: A Study in Survivals



Ezzel pedig ez a Karácsony 12 napja című sorozat is a végére ért. Mindenkinek nagyon köszönöm a szorgalmas olvasgatást, és a sok pozitív visszajelzést!
Végezetül ez úton szeretnék mindenkinek nagyon kellemes vízkereszt estét kívánni! :)
Virág

2016. január 4., hétfő

A karácsonyi díszek leszedéséről


A karácsonyi tizenketted lassan a végéhez közeledik, és vele együtt a hozzá tartozó szokások és képzetek arculata is kezd megváltozni. A napforduló rémei fokozatosan eltünedeznek, a munkatilalmak nemsokára újra elmúlnak. A ház díszítésére használt örökzöldeknek is lassan le kell kerülniük kiemelt helyükről az otthonokban. Természetesen ehhez is sokféle megkötés tartozott, melyekből én most angol vidékeken ismerteket mutanám be.

Nem volt mindegy, hogy mely napon szedik le az örökzöldeket. A régi szövegekben gyertyaszentelő (feb. 2.) van ugyan megnevezve, ám az utóbbi évszázadban már a tizenketted utolsó napja, vagy annak éjszakája az elterjedtebb időpont. E mellett megjelennek néha még más napok is, mint mondjuk az újév. Ügyelni kellett arra, hogy minden apró kis növényi rész el legyen távolítva, különben szerencsétlenség várt a ház lakóira, vagy egyenesen halál. A modernebb időkben még a karácsonyi képeslapok is meg vannak nevezve, mint kitakarítandó tárgyak.

A leszedett ehető díszeket (mézeskalács, dió, alma, stb.) általában még aznap (este) gyorsan el is fogyasztották. Az örökzöldeket a viktoriánus kori források szerint tilos volt elégetni (ugyanis az balszerencsét hozott), helyette ki kellett őket helyezni a természetbe, hogy maguktól lebomoljanak. Viszont korábbi, 17. századi szövegek pont az ellenkezőjét írják. A 19-20. századra sem alakult ki egységes képzet erről: bizonyos helyeken a tűzbe vetették az örökzöldeket, máshol csak kidobták őket. Megint máshol elrakták őket, mint szerencsét hozókat, vagy megetették az állatokkal, hogy azok termékenyek legyenek. Volt olyan is, ahol csak a szabad ég alatt lehetett elégetni őket. Az általános nézet azonban az volt, hogy az örökzöldeknek ki kellett kerülniük a házból, különben balszerencsét hoztak. Arra például különösen ügyelni kellett, hogy a fagyöngyöt hamuvá égessék, mert különben minden pár, aki alatta csókot váltott, az év végére egymás haragosai lettek volna.


Források:
Jacqueline Simpson, Stephen Roud: A Dictionary of English Folklore
D.C. Watts: Dictionary of Plant Lore
Harry Oliver: Black Cats & Four-Leaf Clovers

2016. január 3., vasárnap

A napforduló illatai


A karácsonyi ünnepkör még ma is fontos része az ekkor használatos jellegzetes illatok. A szegfűszeg, a narancs, vagy éppen a fenyő aromája nélkül nem is lehetne igazi a télközép sem. A vásárokban épp ezért lehet szárított termésekből készült, illatosított füzéreket venni, vagy kis szütyőket, esetleg csillag, vagy szív formára megvarrt illatpárnákat. Mások személyesen készítenek narancsba szegfűszeget szurkálva az orruknak kellemes díszeket. A mai szokásokhoz hasonlóan a szagok régen is fontosak voltak, különösen a dezodorok és a megfelelő csatornázás feltalálása előtt. A most is használt zsákocskák, potpourri-k, de a narancsos szegfűszeg is az ilyen bűzök elnyomására születtek, hiszen nem csak kellemetlennek tartották őket, hanem egyenesen betegségokozóknak is. A kellemes illatokról pedig azt gondolták, hogy az emberek egészségének a megőrzését segítik. A távoli országokból származó fűszerek pedig egyben a gazdagságot és a bőséget is hivatottak voltak jelképezni.
A napforduló idején azonban talán még fontosabb az illatok füstölők és füstölgőkben való megjelenése. Használták őket ilyenkor házak, szobák, vagy éppen személyek átfüstölésére is. Fő funkciójuk sokszor egyszerűen a gonosz kiűzése, vagy annak távol tartása volt, ám eredetileg bizonyára áldozatnak is számíthatott a különféle isteneknek és szellemeknek (erre utalhat például, ha a füstben való megmártózás szerencsét hoz).

Pár ma is kedvelt illat mágikus haszna:

Fenyő: megtisztítás, védelem, pénz, gyógyítás
Szegfűszeg: védelem és démonűzés, pénz, szerelem, megtisztítás
Narancs: megtisztítás
Babér: megtisztítás, gyógyítás, védelem
Fahéj: védelem, pénz
Mirha: spiritualitás, gyógyítás, védelem
Tömjén: megtisztítás, védelem, meditálás
Szerecsendió: szerencse, pénz, jólét


Források:
Scott Cunningham: The Complete Book of Incense, Oils & Brews
Christian Rätsch, Claudia Müller-Ebeling: Pagan Christmas: The Plants, Spirits, and Rituals at the Origins of Yuletide

2016. január 2., szombat

Kallikantzaroi: a balkáni rémek


A Balkán-félszigeten és a görög szigetvilágban ismertek a kallikantzaroi (t.sz., egyes számban kallikantzaros) névre hallgató démonok, kik a karácsonyi tizenketted alatt rettegésben tartják az embereket. Csak éjszaka aktívak, nappal vagy az árnyékok közt rejtőznek, vagy a föld alá bújnak vissza. Ám éjjel a falvak utcáit járják, és a kéményen, vagy más nyílásokon át bemennek a házakba, hogy ott különféle csalafintaságokat műveljenek (pl. felforgatják az edényeket, az alvó emberekre ráugranak, halálra rémítve őket, stb.). Már a kinézetük is rémisztő tud lenni: félig állat, félig ember formájúak, szőrösek, nagy nemi szerveik jól láthatóak, nagyon magasak, vagy éppen kicsik, emberszerűek, feketék, ördögi farokkal. Az emberek ellenük többféle módon is védekezni próbálnak. Egyrészt keresztény módszerekkel, mint egy fekete kereszt rajzolása az ajtó felé, a Szentháromságra való hivatkozás, stb. Másrészt különféle népi praktikákkal, mint a füstölés (a cipők égetését gondoltál erre a legjobbnak), az ágy mellett fekete nyelű kés tartása, tűz folyamatos égetése, stb. Harmadrészt pedig különféle "ajándékokkal" igyekeznek távol tartani őket: édességeket, kolbászokat, vagy egy sertés állkapcsát lógatják ki nekik a kéménybe.

Az utóbbi évszázadokban már teljes mértékben csak, mint kárt okozó és veszélyes (habár sokszor kissé butácska) lényekként tekintettek rájuk, ám eredetileg bizonyára semlegesek voltak; jót és rosszat is hozhattak az emberekre. Az pedig, hogy akik a tizenketted alatt születnek, maguk is kallikantzaros-ok lesznek arra utal, hogy valaha az emberek szabad lelkei is helyet kaphattak közöttük.

Nagyon érdekes az eredetük kérdése. Sokszor ugyanis olyan történetet kapcsolnak a kallikantzaroi-hoz, miszerint év közben a föld alatt laknak, és azt a fát próbálják kivágni, ami a világot tartja. Mikor már majdnem sikerül nekik, vagy feljönnek a földre előre inni a medve bőrére (ami alatt a magára hagyott fa gyorsan begyógyítja sebeit), vagy Jézus születésétől újra egészséges lesz a fa, és mérgükben jönnek fel e rémek, hogy bosszút álljanak a világon. A világfa és az azt nyüvő ártó lény képe határozottan germán eredetű, ám a kallikantzaroi az ókori görög mitológiában is szilárdan gyökereznek. Állatias alakjuk nyilvánvalóan a szatíroktól származik, vagy legalábbis olyan alakoskodóktól, akik hozzájuk hasonló ruhát öltöttek, valamint a különféle istenek ünnepeire való állatbőrök felöltésében is kereshetjük a "felmenőiket".

Források:
Rory MacLean: Falling for Icarus: A Journey Among the Cretans
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan 

2016. január 1., péntek

Újév napi babonák


Amilyen az újévünk, olyan lesz az elkövetkező év is.

Szerencsés dolog korán kelni, mert aki sokáig alszik, az egész évben lusta lesz, míg aki hamar ébred, annak a további hónapokban könnyen fognak menni a reggelei.

Európában több helyen is ezen a napon ajándékokat adtak egymásnak az emberek, hogy ezzel is biztosítsák a jó esztendőt szeretteiknek.

Szerencsés dolog, ha pénzt kapunk.

Mindenképpen kell valamit főzni, mert az garantálja, hogy egész évben legyen mit enni. Ezt még csak fokozza, ha olyat készítünk, ami térfogatában is megnő sütéskor/főzéskor, mert az a szerencsénket szintúgy növeszti.

Tilos viszont mosni, mert az szerencsétlenséget hoz, vagy elmossuk vele egy barátunkat is.

Tilos varrni, mert azzal együtt a tyúkok tojóját is bevarrja az ember.

Tilos vetni, mert az szerencsétlenséget hoz a fejünkre.

Tilos pénzt költeni, mert attól egész évben költekeznénk.

Tilos bármilyen kérést is visszautasítani, különösen a koldusokét. Ezt szintén is a szerencsénk bánná.

Tilos hamut kivinni a házból, mert vele visszük a szerencsét is.

Ha az első látogatónk újévkor férfi, az jó előjel, ha nő, az rossz.

Ha süt a nap, akkor egyenesre fog nőni a len.

Ha az első férfi, akivel találkozunk, egy pap, akkor haláleset fog az éven történni az ismerőseink között.

Ha valaki nem eszik ezen a napon a családjával, az meg fog halni. Legalábbis egy máltai babona szerint.

Ha egy fehér lámpaburát törunk el, akkor pénzügyi gondok várnak ránk. Ha színeset, akkor egy közeli rokonunk fog meghalni.


Forrás:
Cora Linn Daniels,C. M. Stevans: Encyclopædia of Superstitions, Folklore, and the Occult Sciences of the World 

2015. december 31., csütörtök

Hogmanay: a skót Szilveszter


A skótok Hogmanay-nek nevezik az óév utolsó napját, vagy kimondottan csak annak az éjszakáját. Régen a szó jelölhette még azon süteményeket is, melyeket az ilyenkor gazdag házakhoz bekopogó szegény gyerekeknek adtak. A kifejezés eredete nem ismert biztosan, habár úgy tűnik, hogy a francia nyelvből származik.

Az utóbbi évszázadokban, Hogmanay ünnepe (a szokásos újévre való készülődésen túl) a már említett gyerekek általi házról-házra járást foglalta magába. Ám létezik pár régebbi forrás, mely azt állítja, hogy eredetileg férfiak jártak körbe a falvakban, akik közül egyre még állatbőrt is terítettek. Egy leírás szerint minden házat háromszor megkerültek, az óramutató járásával megegyező irányban, miközben a falakat bottal verték, majd az ajtóhoz érve hangos kiabálással bebocsátást kértek. Odabent aztán étellel és itallal kínálták meg őket. Egy másik forrás arról is beszél, hogy az egyikükre ráterített állatbőrből ovális darabokat vágtak le minden családnak, amit aztán az apa meggyújtott, és minden családtagnak bele kellett szagolnia a füstjébe. Ez aztán az elkövetkező év folyamán biztonságot adott a tündérek, boszorkányok és démonok ellen.


Forrás:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan

2015. december 30., szerda

A karácsony és a vörösbegy kapcsolatáról


Angol vidékeken, és tőlük átvéve több pogány karácsonyi, illetve yule-i illusztráción és képeslapon is feltűnnek a vörösbegyek. Ezen felül, a Magyalkirály ábrázolásokon szintúgy gyakran szerepelnek ezen kis madárkák. De miért is?

 

 A mai neopogányok nyilvánvalóan azt a viktoriánus korban elkezdett szokást folytatják, mely szerint a karácsonyi üdvözlőlapokon egy vörösbegy (is) szerepel. A romantikáját ennek a hagyománynak csak az homályosítja be, hogy eredetileg a vörösbegyek egy szóviccként kerültek a lapokra. Az 1800-as években ugyanis, amikor az első ilyen képek megjelentek, a madarakat a levél postázójaként ábrázolták, papírral a csőrükben. Ekkor még az angol postások egyenruhája piros volt, pont, mint a madarunk begye. Vagyis, a vörösbegy eredetileg csak egy, a postások kinézetére utaló szójáték volt, nem pedig ősi kelta hagyományok újjáéledése. Ezt még azzal is tovább fokozom, hogy az angliai falvakból több feljegyzés is származik, ami egy-egy ilyen madaras képeslap érkezését egynek mondta a halál eljövetelével - a vörösbegy ugyanis a folklórban a halállal volt összekapcsolva. Illetve a tavasz érkezésével, nem pedig a télközépi időszakkal.






Forrás:

New Scientist. 22. December 1960.

2015. december 29., kedd

Karácsonyi galóca


Németországban, valamint Közép- és Észak-Európában sokszor feltűnik a légyölő galóca karácsony, esetleg újév idején. Lehet kapni galócákat ábrázoló karácsonyfadíszeket, vele dekorált koszorúkat, képeslapokat. Talán már mi is találkoztunk egy-két ilyen tárggyal, és még rá is csodálkozhattunk, hogy jé, ez vajon mit keres itt?


Nos, ezen helyeken a légyölő galóca szerencsét hozónak és a boldogság szimbólumának számít, mint mondjuk nálunk a négylevelű lóhere, vagy a lópatkó. Sok képeslapon együtt is szerepel ez a pettyes gomba velük is (lásd pl. a fenti kép). Ezért is rakják rá a karácsonyfákra és újévi üdvözlőlapokra, hogy általa is beinvitálják a szerencsét az emberek életébe.


Manapság a karácsony és a galóca kapcsolatát sok helyen azzal magyarázzák, hogy Santa Claus (akit magyarra csak Mikulásnak, vagy Télapónak szoktak fordítani) a piros-fehér ruháját, illetve szárnyaló rénszarvasait is ettől a gombától (illetve ez általa okozott hallucinációktól) örökölte. Ugyanis a sámánok is a lakóházak füstnyílásán (kéményén) jártak rituális utazásaik során ki- és be, az ehhez szükséges transzállapotot pedig a galóca fogyasztásával érték el. Míg a rénszarvasok maguk is köztudottan kedvelik a galócákat élelemként, ami után a vadul ugrándozó állatokról szinte azt is gondolhatták az emberek, hogy repülnek.



Ám ezzel az elképzeléssel van egy kis probléma. Santa Claus ma ismert piros ruhás alakját Amerikában nyerte el, ahol és amikor már a galócától röpködő sámánok nem lehettek befolyással megjelenésére. Míg azon helyeken, ahol tényleg éltek valaha ilyen gombát fogyasztó sámánok, a karácsonyi jelképek közt nem szerepel egy piros ruhás nagypapa-szerű alak sem. Az biztos, hogy Santa Claus személyében régi pogány szellemek és istenek maradványai is megtalálhatóak, ám ennek nem sok köze van a légyölő galócához. Helyette sokkal inkább arról van szó, hogy a galócáról magáról maradt meg a hit, hogy mint mágikus tulajdonságokkal rendelkező gomba, képes az embereknek szerencsét hozni, melyből sosincs elég az év legsötétebb napjain és az újév kezdetén.


Források:
Greg Marley: Chanterelle Dreams, Amanita Nightmares: The Love, Lore, and Mystique of Mushrooms
Sheila Whiteley: Christmas, Ideology and Popular Culture

2015. december 28., hétfő

Aprószentek-napi vesszőzés


Európa több helyén is szokás volt aprószentek napján megvesszőzni az embereket. Az egyházi magyarázat szerint ekkor a gyerekeket botozták meg, hogy megemlékezzenek Heródes gonosztettére, mikor is félelmében elrendlete az összes kisbaba megölését a hatalma alá tartozó területeken. Ám ez már csak azért sem állja meg a helyét, mert van, ahol a gyerekek végezték a verést, és nem fordítva!

A téli "vesszőzős" időszak már Szent Márton napjával elindul, Krampusz virgácsaival folytatódik, majd a karácsonyt követő napokban már szinte mindenki mindenkit ver. A gyerekek a szüleiket, a keresztszüleiket, de még azt is, akivel az utcán összetalálkoznak. A fiúk a lányokat, a szolgák az uraikat. Maga az aktus gyakran történik zöld ággal (rozmaring, fenyő), nyírrel (melyről egyébként is azt tartották, hogy a vele való verés még a démonokat is kiűzi az emberből), de Magyarországról fűzről is van adatunk. A bántalmazáshoz sokszor kis móndókat is járult, pl:

"Friss zöld! Hosszú élet!
Adj nekem egy fényes tallért!"

"Egészséges légy, keléses ne légy,
Jövő évben még frissebb légy!"

Mint a fenti szövegekől is kitűnik, a vesszőzés által pozitív változásokat véltek előidézni az emberekben, mint például hosszú életet, egészséget, vagy csak egyszerűen a megtisztulást. Aztán persze a jó munkáért olykor fizetséget is elvártak: diót, almát, édességeket, esetleg aprópénzt adtak cserébe.

Azt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy egy ősi hagyomány élt tovább az aprószentek-napi vesszőzésben, mint hogy már az ókorból is ismerünk olyan ünnepeket, melyek egyik fontos mozzanata az emberek megkorbácsolása volt (pl. Lupercalia, ahol a megvert nők termékenységet nyertek), és az idők folyamán világszerte ismert volt egy-egy ilyen, vagy ehhez hasonló szertartás. Mindemellett, Európában az év más részein is előfordult vesszőzés, például húsvétkor is, amikor bizonyos német területeken a fiúk megverték a lányokat, amiért cserébe kis ajándékokat kaptak (máris barátságosabbnak tűnik a vödör hideg víz, nem?).


Források:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Lukács László: Székesfehérvár XVIII-XIX. századi etnikai viszonyai (Ethnographia. 109. évfolyam)

2015. december 27., vasárnap

A Szent János napi bor


Ezen a napon a német nyelvterületeken, illetve azon helyeken, ahol ezt tőlük más népek is átvették, szokás volt a katolikus papoknak, a mise után megáldani a szőlősgazdák által magukkal hozott pár liter bort. A hagyomány a katolikusok szerint oda vezethető vissza, hogy Szent János minden következmény nélkül megivott egy mérgezett pohár bort, miután azt előtte Isten áldásával illette. Ám ha a történelmi tényket nézzük, akkor az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a germánok italáldozási szokásait (mely jó sok alkahol elfogasztását is magában foglalta) próbálták meg csupán a bor megáldásával, és a hozzá rendelt legendával keresztényiesíteni.

Ám az egyház módszere nem működött tökéletesen, és az emberek a papi áldás után is mágikus erőket tulajdonítottak a bornak. Egyrészt, keresztény gondolkodást követve, az ördögöt és Sátánt távol tartónak, befolyását megelőzőnek gondolták. Másrészt viszont, gyógyítottak vele, itták, hogy ne essen az embereknek bántódása, ne csapjon beléjük a villám (lehet, hogy eredetileg a bort Thornak is szánhatták?) és jó legyen a termés. Még a boroshordókba is beöntötték, hogy ne érje kár a bennük őrzött drága nedűt.

Magyarország nyugati vidékein is átvették az emberek ezt a hagyományt. Nálunk szintúgy a bort beteg emberekkel, de még állatokkal is itatták gyógyítóként. A boroshordókba azért öntötték, hogy az ital ne romoljon meg, vagy imádsággal és kérleléssel kísérve azért, hogy jó termés legyen az eljövendő évben. De volt, ahol még a kútba is beöntötték, hogy abból is tűnjön el minden, mi betegséget hozhat.


Források:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Schwartz Elemér: A szentjánosnapi borszentelés Nyugat-Magyarországon (Ethnographia. 40. évfolyam)

2015. december 26., szombat

Az ökörszem napja és vadászata


 Írországban, Angliában, Wales-ben, de még Franciaországban is élt valaha (sőt, kissé módosult formában még ma is megtalálható) a karácsony környéki ökörszem vadászat hagyománya. Az általános időpontja ennek Szent István napja volt (dec. 26.), akit a keresztény mitológia az ökörszemmel azonosít, vagy kapcsol össze, hiszen állítólag ezen madárka dala árulta el István üldözőinek, hogy melyik bokorban is bújt el előlük. Ám területi variációk az "ökörszem napot" volt, hogy karácsonyra előttre, karácsony napjára, vagy akár újévre is áttolták.

Maga a vadászat jobbára szó szerint ezt jelentette: hajnalban felkeltek az emberek, és leöltek egy ökörszemet. Több leírás is megemlékezik róla, hogy a bozótban hosszan üldözve kifárasztják a madárkát, hogy az már ne bírjon elrepülni, majd bottal, esetleg kővel agyonütik. De kardokat és még lőfegyvereket is használtak erre a célra. Persze voltak olyan helyek is, ahol az ökörszemeket csak elfogták, majd a nap végén szabadon engedték, ám nem ez volt az leterjedtebb változat.

A madár megszerzése után, azt valamilyen látványos módon kiterítve körbehordozták a falun. Sokszor valamilyen fa botra, vagy fűzfákból hajlított karikákra, élő állat esetén kis kalitkába helyezték az ökörszemet. Ezt aztán tovább díszítették örökzöldekkel (gyakran magyallal és borostyánnal), színes szalagokkal és különféle csillogó dekorációkkal. A falu férfiai, vagy fiatal fiúi vitték ezt körbe az utcákon, jellegzetes dalokat énekelve, esetleg még táncolva is. Írországban különleges ruhákat is magukra öltöttek: szalmával borították ruhájukat, műlovakat ültek meg, állatbőröket viseltek. Minden háztartásba betértek, ahol pénzt, vagy megvendégelést vártak el. Cserébe ökörszemtollakat osztottak, amit aztán az emberek talizmánként maguknál hordtak, vagy a házban tartották szerencséért, boszorkányságtól való védelemért, a tengerészek szerint pedig nyugodt vizeket hozott. A nap elmúltával a madarat, ha élt, elengedték, ha nem, az erdő, vagy a tengerpart szélén, esetleg a templomkertben eltemették.

Eredetét tekintve szinte biztos, hogy valamilyen kelta szokás maradványa, hiszen már csak az elterjedési területe is erről árulkodik (habár egyes tudósok még régebbre, egyenesen Stonehenge építőihez kötik). Az utóbbi évszázadok során több teóriát és legendát is kitaláltak a hagyomány eredetének és kezdeti jelentésének a magyarázatára, ám erről az igazság úgy látszik, az idők homályába veszett. Annyi biztos, hogy valamilyen áldozati rítusról volt szó, melyben az ökörszem talán valami totemisztikus ős lehetett, vagy a szakrális király megtestesítője.


Forrás:
Elizabeth Atwood Lawrence: Hunting the Wren: Transformation of Bird to Symbol

2015. december 25., péntek

Karácsony 12 napja: sorozat bevezető


Most egy új sorozatot indítok útjára, melyben mától, egészen január hatodikáig egy kis betekintést szeretnék nyújtani a téli napforduló, a karácsony és általában téli ünnepi időszak szokásaiba, babonáiba és néphitébe. Magát a sorozat elnevezését is az európai hagyományokból csentem el: a karácsony 12 napja, vagy éjszakája, máskor a karácsonyi tizenketted, már 567-ben hivatalosan is bekerült a keresztény ünnepek közé. Ez az időszak karácsony napjától (dec. 25.) vízkeresztig (jan. 6.) tart(ott), és az első említést róla a i.sz. 4. század végén teszik. Aztán idővel, a kalendárium változtatások, vagy a helyi variációknak köszönhetően karácsony előtt (pl. Lucától), vagy az után is tartották egyes helyeken. Eredetét tekintve sokan gondolják pusztán keresztény kitalációnak, míg mások meg vannak győződve róla, hogy ha kevés is rá a bizonyíték, de a tizenketted biztos, hogy pogány és azon belül is germán eredetű. Bármi legyen is az igazság, annyi szent, hogy az évszázadok folyamán ezen 12 nap mindegyike sajátos néphagyományra tett szert, melyek igen szorosan kapcsolódnak a régi, kereszténység előtti hiedelemvilághoz, ha nem egyszerűen azok deformált túlélői.

A tizenketted az év óráján az éjfélnek felelne meg - így, akár csak az éjfél, ez is egy igen mágikus és félelmekkel övezett időszak volt. Mondták róla, hogy ezen a 12 napon nem rövidülnek az éjszakák, hanem "áll az idő". Ebben az időtlen időben szabad kezet kapnak a túlvilági lények, melyek közeli jelenléte tabukat von maga után, áldozatok kitételét követeli meg, és általános óvatosságot igényel az embertől. Arról nem is beszélve, hogy a mágiával foglalkozó személyek ereje is állítólag nagyobb ilyenkor: azt szokták mondani, hogy "ekkor fog legjobban az igézet". Viszont, ahogy nagy sikerrel lehet ilyenkor mágikus úton kárt okozni, ugyanúgy lehet bármi pozitívat is varázsolni a jövő évre (termékenységtől kezdve a szerencséig); és ebben az ekkor kószáló szellemek, holtak és szörnyek is a segítségünkre lehetnek, ha a kedvükre teszünk.

Germán területeken ilyenkor nyargal az égen a vad hajsza, ez a halott lelkekből és különféle természetfeletti lényekből álló csapat. A vezetőjük lehet Wotan egy megmaradt alakja, vagy olyan női istennőszerű démonok, akik a nők munkáját és szorgalmát is hajlamosak ellenőrizni, a mellett, hogy pl. kereszteletlen kisgyermekek hadait terelgetik a téli éjszakákon. Ilyen alakok Frau Holle, Perchta, Freen, stb. Ezen hölgyek tiltják ekkor a fonást, de akár a szövést is, jó szándékuk kivívásához pedig tisztának kell lennie a háznak, nem szabad az "guzsalyon szöszt hagyni", vagy bizonyos időpontokon nem megfelelő ételt fogyasztani. De a velük járó holtakat is tisztelet illeti ezen napokban, pontosabban éjszakákon: számukra is megterítenek a karácsonyi asztalnál, vagy mikor a család aludni tér, újra terít, immár az ekkor hazalátogató ősöknek.

Ilyenkor égetik a karácsonyi fatuskót (mely hagyomány talán már valakiknek ismerős lehet Yule tuskó néven), több helyen mind a 12 napon át. A tizenketted egyes napjainak is megvannak a maguk sajátos szokásai: István napján ökörszemre vadásznak, János napján bort szentelnek, vízkeresztkor rossz szellemeket űznek, stb. Ezek néha Európa-szerte hasonlóak, máskor nagyon is különböznek egymástól. Mindenesetre ilyenkor jellemzően, a háznak tisztának kell lennie, ételáldozatok valamilyen formában bemutatásra kell, hogy kerüljenek, házról-házra járnak emberek termékenységet és bőséget varázsolni, a gazdák megpróbálják biztosítani a jó állatállományt és termést mágikus utakon is, míg a kíváncsiak különféle jóspraktikákat űznek, hogy megtudják, milyen év is közeledik feléjük a téli sötétben.


Források:
Szendrey Zsigmond: Évnegyedi szokásaink és babonáink (Ethnographia. 52. évfolyam)
Pócs Éva: Tér és idő a néphitben (Ethnographia. 94. évfolyam)
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Alexander Tille: Yule and Christmas

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...