A múlt pogányainak világa

Ha a múlt pogányságára gondolunk, a nagy mediterrán kultúrák panteonjai, esetleg a kelták, vagy az északi népek istenei jutnak eszünkbe, és általában csak velük is szokás foglalkozni. Pedig a múlt pogányainak a vallásos élete koránt sem merült ki az általuk isteneknek tartott lények imádatában. Ismertek rengeteg „kisebb” istent is, akik imádata csupán egy-egy helyre (ligetre, forrásra, hegyre, stb.) korlátozódott, de tiszteltek különféle névre hallgató (természeti) szellemeket is (pl. görög nimfák és drüádok) és persze az ősök szellemeit.  Az emberek számára ezen hatalmasnak tartott lények imádata is ugyanolyan fontosnak számított, mint a hivatalos birodalmi, vagy városállami vallás istenei. Fontosságukat mi sem jelzi jobban, mint hogy a bennük való hit maradványai még a 19. századi folklórgyűjtésekben is megtalálhatóak egész Európában (így Magyarországon is).

A görögöknél például a nimfákat ismerték, mint kisebb természeti istennőket. Ezen hölgyek a ma népszerűbb mitológiában jobbára csak, mint az olimposzi istenek szeretői jelennek meg, pedig valaha nem pusztán félmeztelenül magukat a réten illegető nők voltak, hanem egy-egy mezőért, erdőért, fafajtáért, tengeri partszakaszért, vagy éppen a felhőkért felelős istenségekként tisztelték őket. Feladatuknak számított a saját uralmuk alá tartozó térség állatainak és növényeinek a jóléte. Az anthousai nimfákhoz tartoztak a virágok, a drüádok az erdők és a fák nimfái voltak (akik közül egyesek élete össze is volt kapcsolva a saját fájukkal, vagyis ha kivágták őket, akkor a nimfa is meghalt), míg mondjuk limnatides a tavak felett uralkodtak. Az ismertebb helyek nimfáinak tisztában voltak a nevével is: például Dirké, egy aiad nimfa, a Kithaeron hegyen lévő Dionüszosznak szentelt forrás istennője volt.

A nimfák mellett létezett még egy nagy csoportja az emberi életet befolyásolni képes létezőknek: a daimonok. Az ő nevük talán onnan lehetnek ismerős, hogy belőle származik a mai démon szavunk. Eredetileg azonban többfajta szellemi természetű lényt is ezzel a kifejezéssel illettek, akik között voltak az emberekhez kedvesek, vagy ambivalensek, esetleg veszélyesek is. A ránk maradt teológiai források megoszlanak pontos természetüket illetően; egyesek isteneknek, mások azok hírnökeinek, megint mások szellemeknek nevezik őket. A daimonok körében is bőven előfordultak természeti képződményekhez kapcsoltak: a halioi daimonok a tenger szellemei voltak, az ouranioi az égé, de a tengerparti barlangoknak is megvoltak a maguk általában veszélyesnek gondolt daimon urai.

Lares és Genius Loci megjelenítése egy lararium festményén, Pompei
Kép forrása

A Római Birodalomban, a mellett, hogy az erdőknek, a forrásoknak, de még a földből feltörő mérgező gázoknak is megvolt a maga istene, az emberek tisztelettel adóztak több szellemi természetű lénynek, melyek nem számítottak kimondottan isteneknek.  Ilyenek voltak a lares, akik a megművelt földek, illetve a házak szellemeinek számítottak. Nekik általában a házak egy falán, vagy egy sarkában állítottak egy lararium névre hallgató oltárt. Ezen oltárokon még (többek között) sokszor a helyi genius locit is imádták, melyek egy adott terület védőszellemei voltak és általában kígyó formát öltöttek. A genius locinak állított oltárokat pedig az egész volt Római Birodalom területén találhatunk (így Pannóniában is), hiszen a katonák és polgárok mindig célszerűnek találták, ha áldozatokkal elnyerik a helyi szellemek támogatását. Mindezek mellett ismertek még a rómaiak is a görög nimfákhoz hasonló, helyhez kötött istenségeket is: például Furrinát, aki eredetileg egy, a Tiberisbe folyó patak erdeinek az úrnője volt (őt később már a fúriák egyikeként emlegetik).

Az északi népeknél szintén ismertek voltak kimondottan egy földrajzi helyért felelős szellemek, melyeket a landvættir elnevezéssel illettek. Ezen lényekkel mindig számolnia kellett az embereknek, ha új helyre szerettek volna letelepedni, de egy izlandi törvény szerint még a hajók orrában található rémisztő faragványokat is le kellett a parthoz közeledve emelni, nehogy megsértsék vele őket. A keresztény legendák szerint a germánoknak bizonyos fák is szentnek számítottak, néhány azért, mert egy adott istennek volt áldozva, mások viszont csak általánosan örvendtek tiszteletnek. Az álfok és a törpék még a két nagy csoport, akikről információink vannak. Mindketten értettek a mágikus művészetekhez, és úgy tűnik, hogy az emberek (vagy legalábbis bizonyos emberek) csatlakozhattak hozzájuk haláluk után. Egyébként viszont alapvetően egymással ellenkező lényeknek vannak leírva: az álfok neve egyes teóriák szerint eredetileg „fényes, fehér”-et jelenthetett (az Eddák születésének idejére azonban már fekete fajtáik is léteztek), míg a törpék a földben éltek és a napfényben kővé dermedtek. Az álfok továbbá a szépséget és a tisztaságot kedvelték, valamint a kezdetekben kimondottan jóindulatú lények lehettek, míg a törpék rútak és ambivalensnek, ha nem kimondottan rosszindulatúnak vannak mindig bemutatva.  Viszont mindketten képesek voltak befolyással lenni az emberek életére, így fontosnak számított a hétköznapokban számolni a létezésükkel; az álfokról még egy ünnep neve is ránk maradt, ami alatt nekik áldoztak: az Álfablót.

Számi ember egy sziklát imád

 A kereszténységre nemrég áttért európai királyságok (Magyarországot is beleértve), illetve az ezres évek előtti zsinatok sorra hoztak olyan törvényeket, melyekben a köveknél, forrásoknál és fáknál történő áldozatok bemutatását tiltották. Ehhez képest a számik (lappok) még a 20. századig imádtak (és ma újra imádnak) bizonyos sziklákat, melyeket a seida névvel illettek. Ezekről a kövekről azt tartották, hogy a nekik bemutatott áldozatokért cserébe segítséget kaphatnak az emberek a bennük élő szellemtől. A Brit-szigeteken (és sok más helyen) pedig, ma is szokás bizonyos forrásokhoz elzarándokolni gyógyulás, vagy éppen gyermekáldás reményében. A holtaknak bemutatott felajánlások szintúgy a keresztények által évszázadok óta tiltott tettnek számítottak, ehhez képest még a 20. században is szokás volt Európa-szerte az ősöknek vacsorát hagyni az asztalon halottak napja, vagy karácsony éjszakáján.

Mint talán a fenti példákból is látszik, a régi pogányság egy igen bonyolult és képlékeny rendszer volt, nem pedig egy mindenhatónak tartott istencsoport imádata (eleve annak is mindig voltak határai, hogy mit tehettek meg az istenek és mit nem). Helyette egy kisebb vagy nagyobb hatalommal rendelkező lényekkel teleszőtt világot láttak maguk körül elődeink, ahol az embernek folyamatosan észben kellett tartania a kisebb hatalmú létezőket is, különben betegséget és balszerencsét hozott a saját fejére.

Válogatott források:

Sir William Smith: A Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology, Volume 2

Kathleen N. Daly, Marian Rengel: Greek and Roman Mythology, A to Z

Claude Lecouteux: Encyclopedia of Norse and Germanic Folklore, Mythology, and Magic

http://heninen.net/seid/english.htm 

www.theoi.com

Kallikantzaroi: a balkáni rémek

A Balkán-félszigeten és a görög szigetvilágban ismertek a kallikantzaroi (t.sz., egyes számban kallikantzaros) névre hallgató démonok, kik a karácsonyi tizenketted alatt rettegésben tartják az embereket. Csak éjszaka aktívak, nappal vagy az árnyékok közt rejtőznek, vagy a föld alá bújnak vissza. Ám éjjel a falvak utcáit járják, és a kéményen, vagy más nyílásokon át bemennek a házakba, hogy ott különféle csalafintaságokat műveljenek (pl. felforgatják az edényeket, az alvó emberekre ráugranak, halálra rémítve őket, stb.). Már a kinézetük is rémisztő tud lenni: félig állat, félig ember formájúak, szőrösek, nagy nemi szerveik jól láthatóak, nagyon magasak, vagy éppen kicsik, emberszerűek, feketék, ördögi farokkal. Az emberek ellenük többféle módon is védekezni próbálnak. Egyrészt keresztény módszerekkel, mint egy fekete kereszt rajzolása az ajtó felé, a Szentháromságra való hivatkozás, stb. Másrészt különféle népi praktikákkal, mint a füstölés (a cipők égetését gondoltál erre a legjobbnak), az ágy mellett fekete nyelű kés tartása, tűz folyamatos égetése, stb. Harmadrészt pedig különféle "ajándékokkal" igyekeznek távol tartani őket: édességeket, kolbászokat, vagy egy sertés állkapcsát lógatják ki nekik a kéménybe.

Az utóbbi évszázadokban már teljes mértékben csak, mint kárt okozó és veszélyes (habár sokszor kissé butácska) lényekként tekintettek rájuk, ám eredetileg bizonyára semlegesek voltak; jót és rosszat is hozhattak az emberekre. Az pedig, hogy akik a tizenketted alatt születnek, maguk is kallikantzaros-ok lesznek arra utal, hogy valaha az emberek szabad lelkei is helyet kaphattak közöttük.

Nagyon érdekes az eredetük kérdése. Sokszor ugyanis olyan történetet kapcsolnak a kallikantzaroi-hoz, miszerint év közben a föld alatt laknak, és azt a fát próbálják kivágni, ami a világot tartja. Mikor már majdnem sikerül nekik, vagy feljönnek a földre előre inni a medve bőrére (ami alatt a magára hagyott fa gyorsan begyógyítja sebeit), vagy Jézus születésétől újra egészséges lesz a fa, és mérgükben jönnek fel e rémek, hogy bosszút álljanak a világon. A világfa és az azt nyüvő ártó lény képe határozottan germán eredetű, ám a kallikantzaroi az ókori görög mitológiában is szilárdan gyökereznek. Állatias alakjuk nyilvánvalóan a szatíroktól származik, vagy legalábbis olyan alakoskodóktól, akik hozzájuk hasonló ruhát öltöttek, valamint a különféle istenek ünnepeire való állatbőrök felöltésében is kereshetjük a "felmenőiket".

Források:
Rory MacLean: Falling for Icarus: A Journey Among the Cretans
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan 

Orfikus himnusz a Földanyához

 Földanya, boldogok anyja, halandó embereké is,

Mindenadó, mindenttápláló, mindenemésztő,

Rügynevelő, terméshordó, szépévszakú, gazdag,

Tarka leány, a világnak, a nemmúlónak a széke,

Könnyű szülésekkel szülő sokféle gyümölcsöt,

Boldogsorsú, örök, mélykeblű, áldva magasztalt,

Jószagú-fű-szerető, istennő, tarkavirágú,

Záporeső-váró, ki körül csillagzatok ezre

Úszik örök természettel, csodaszép folyamárban.

Nőttes hát minekünk jókedvű, drága gyümölcsöt

Jószívűen, kegyes istennő, boldog virulásban.

R.Zs.

 Hymn. Orph. XXX.

Forrás: Sarkady János: Görög vallás görög istenek

Pár ókori trükk

Ezek az apró praktikák a görög-római befolyás alatt álló Egyiptomból származó papirusztekercsekről valók, amik i.e. 200 és i.sz. 500 körül íródtak.

• Ha azt akarod, hogy egy szakács ne tudja begyújtani a tűzhelyét, tégy a tűzhelyére egy kövirózsát.
• Ha azt szeretnéd, hogy a bronz dolgaid aranynak látszanak, keverj össze ként meszes talajjal, kend be vele a tárgyakat, majd töröld meg őket.
• Ha meg szeretnél állítani egy öreg nőt a sok ivástól és karattyolástól, darabolj egy kis fenyőt a borába.
• Ha sokat szeretnél inni, anélkül, hogy lerészegednél, edd meg egy sült disznó tüdejét.
• Hogy fokhagymát ehess, anélkül, hogy utána büdös lennél, süss meg egy céklát, és azt fogyaszd el.
• Ha keserűvé szeretnéd tenni a bort, dobj bele egy égő kavicsot.
• Ha egy banketten verekedést szeretnél előidézni, dobj egy kutya-harapta követ a vendégek közepébe.

És a kedvencem:

• Ha azt szeretnéd, hogy egy tanácskozáson együtt ivó férfiak távolról úgy tűnjenek, mintha szamár-szerű lenne az arcuk, egy lámpásból emeld ki a kanócot, mártsd az bele egy szamár vérébe, készíts egy új lámpást ezzel a kanóccal, és érintsd meg vele az ott ivókat.

Forrás:
Hans Dieter Betz: The Greek Magical Papyri in Translation, Including the Demotic Spells