A múlt pogányainak világa

Ha a múlt pogányságára gondolunk, a nagy mediterrán kultúrák panteonjai, esetleg a kelták, vagy az északi népek istenei jutnak eszünkbe, és általában csak velük is szokás foglalkozni. Pedig a múlt pogányainak a vallásos élete koránt sem merült ki az általuk isteneknek tartott lények imádatában. Ismertek rengeteg „kisebb” istent is, akik imádata csupán egy-egy helyre (ligetre, forrásra, hegyre, stb.) korlátozódott, de tiszteltek különféle névre hallgató (természeti) szellemeket is (pl. görög nimfák és drüádok) és persze az ősök szellemeit.  Az emberek számára ezen hatalmasnak tartott lények imádata is ugyanolyan fontosnak számított, mint a hivatalos birodalmi, vagy városállami vallás istenei. Fontosságukat mi sem jelzi jobban, mint hogy a bennük való hit maradványai még a 19. századi folklórgyűjtésekben is megtalálhatóak egész Európában (így Magyarországon is).

A görögöknél például a nimfákat ismerték, mint kisebb természeti istennőket. Ezen hölgyek a ma népszerűbb mitológiában jobbára csak, mint az olimposzi istenek szeretői jelennek meg, pedig valaha nem pusztán félmeztelenül magukat a réten illegető nők voltak, hanem egy-egy mezőért, erdőért, fafajtáért, tengeri partszakaszért, vagy éppen a felhőkért felelős istenségekként tisztelték őket. Feladatuknak számított a saját uralmuk alá tartozó térség állatainak és növényeinek a jóléte. Az anthousai nimfákhoz tartoztak a virágok, a drüádok az erdők és a fák nimfái voltak (akik közül egyesek élete össze is volt kapcsolva a saját fájukkal, vagyis ha kivágták őket, akkor a nimfa is meghalt), míg mondjuk limnatides a tavak felett uralkodtak. Az ismertebb helyek nimfáinak tisztában voltak a nevével is: például Dirké, egy aiad nimfa, a Kithaeron hegyen lévő Dionüszosznak szentelt forrás istennője volt.

A nimfák mellett létezett még egy nagy csoportja az emberi életet befolyásolni képes létezőknek: a daimonok. Az ő nevük talán onnan lehetnek ismerős, hogy belőle származik a mai démon szavunk. Eredetileg azonban többfajta szellemi természetű lényt is ezzel a kifejezéssel illettek, akik között voltak az emberekhez kedvesek, vagy ambivalensek, esetleg veszélyesek is. A ránk maradt teológiai források megoszlanak pontos természetüket illetően; egyesek isteneknek, mások azok hírnökeinek, megint mások szellemeknek nevezik őket. A daimonok körében is bőven előfordultak természeti képződményekhez kapcsoltak: a halioi daimonok a tenger szellemei voltak, az ouranioi az égé, de a tengerparti barlangoknak is megvoltak a maguk általában veszélyesnek gondolt daimon urai.

Lares és Genius Loci megjelenítése egy lararium festményén, Pompei
Kép forrása

A Római Birodalomban, a mellett, hogy az erdőknek, a forrásoknak, de még a földből feltörő mérgező gázoknak is megvolt a maga istene, az emberek tisztelettel adóztak több szellemi természetű lénynek, melyek nem számítottak kimondottan isteneknek.  Ilyenek voltak a lares, akik a megművelt földek, illetve a házak szellemeinek számítottak. Nekik általában a házak egy falán, vagy egy sarkában állítottak egy lararium névre hallgató oltárt. Ezen oltárokon még (többek között) sokszor a helyi genius locit is imádták, melyek egy adott terület védőszellemei voltak és általában kígyó formát öltöttek. A genius locinak állított oltárokat pedig az egész volt Római Birodalom területén találhatunk (így Pannóniában is), hiszen a katonák és polgárok mindig célszerűnek találták, ha áldozatokkal elnyerik a helyi szellemek támogatását. Mindezek mellett ismertek még a rómaiak is a görög nimfákhoz hasonló, helyhez kötött istenségeket is: például Furrinát, aki eredetileg egy, a Tiberisbe folyó patak erdeinek az úrnője volt (őt később már a fúriák egyikeként emlegetik).

Az északi népeknél szintén ismertek voltak kimondottan egy földrajzi helyért felelős szellemek, melyeket a landvættir elnevezéssel illettek. Ezen lényekkel mindig számolnia kellett az embereknek, ha új helyre szerettek volna letelepedni, de egy izlandi törvény szerint még a hajók orrában található rémisztő faragványokat is le kellett a parthoz közeledve emelni, nehogy megsértsék vele őket. A keresztény legendák szerint a germánoknak bizonyos fák is szentnek számítottak, néhány azért, mert egy adott istennek volt áldozva, mások viszont csak általánosan örvendtek tiszteletnek. Az álfok és a törpék még a két nagy csoport, akikről információink vannak. Mindketten értettek a mágikus művészetekhez, és úgy tűnik, hogy az emberek (vagy legalábbis bizonyos emberek) csatlakozhattak hozzájuk haláluk után. Egyébként viszont alapvetően egymással ellenkező lényeknek vannak leírva: az álfok neve egyes teóriák szerint eredetileg „fényes, fehér”-et jelenthetett (az Eddák születésének idejére azonban már fekete fajtáik is léteztek), míg a törpék a földben éltek és a napfényben kővé dermedtek. Az álfok továbbá a szépséget és a tisztaságot kedvelték, valamint a kezdetekben kimondottan jóindulatú lények lehettek, míg a törpék rútak és ambivalensnek, ha nem kimondottan rosszindulatúnak vannak mindig bemutatva.  Viszont mindketten képesek voltak befolyással lenni az emberek életére, így fontosnak számított a hétköznapokban számolni a létezésükkel; az álfokról még egy ünnep neve is ránk maradt, ami alatt nekik áldoztak: az Álfablót.

Számi ember egy sziklát imád

 A kereszténységre nemrég áttért európai királyságok (Magyarországot is beleértve), illetve az ezres évek előtti zsinatok sorra hoztak olyan törvényeket, melyekben a köveknél, forrásoknál és fáknál történő áldozatok bemutatását tiltották. Ehhez képest a számik (lappok) még a 20. századig imádtak (és ma újra imádnak) bizonyos sziklákat, melyeket a seida névvel illettek. Ezekről a kövekről azt tartották, hogy a nekik bemutatott áldozatokért cserébe segítséget kaphatnak az emberek a bennük élő szellemtől. A Brit-szigeteken (és sok más helyen) pedig, ma is szokás bizonyos forrásokhoz elzarándokolni gyógyulás, vagy éppen gyermekáldás reményében. A holtaknak bemutatott felajánlások szintúgy a keresztények által évszázadok óta tiltott tettnek számítottak, ehhez képest még a 20. században is szokás volt Európa-szerte az ősöknek vacsorát hagyni az asztalon halottak napja, vagy karácsony éjszakáján.

Mint talán a fenti példákból is látszik, a régi pogányság egy igen bonyolult és képlékeny rendszer volt, nem pedig egy mindenhatónak tartott istencsoport imádata (eleve annak is mindig voltak határai, hogy mit tehettek meg az istenek és mit nem). Helyette egy kisebb vagy nagyobb hatalommal rendelkező lényekkel teleszőtt világot láttak maguk körül elődeink, ahol az embernek folyamatosan észben kellett tartania a kisebb hatalmú létezőket is, különben betegséget és balszerencsét hozott a saját fejére.

Válogatott források:

Sir William Smith: A Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology, Volume 2

Kathleen N. Daly, Marian Rengel: Greek and Roman Mythology, A to Z

Claude Lecouteux: Encyclopedia of Norse and Germanic Folklore, Mythology, and Magic

http://heninen.net/seid/english.htm 

www.theoi.com

Te pogány vagy?

 

A pogányság kifejezéssel az a probléma, hogy rengeteg mindent szoktak ezzel a szóval illetni. Sorolnak ide teljesen eklektikus gondolkodású embereket, de olyanokat is, akik kimondottan egy jól körülhatárolható hitvilágot követnek. Ez persze azt eredményezi, hogy a két, egyébként igen eltérő vallású, magát pogánynak gondoló ember folyton-folyvást vitába fog keveredni egymással arról, hogy ki is a pogány, és miből is áll az pontosan.

Nemrég az általam olvasott blogok egyikén egy hölgy arról írt, hogy elfogadhatatlannak tartja a modern szuperhősök vallásos imádatát, és azt az elgondolást, hogy ezek a mai képzeletbeli személyek egy szinten lennének az ókori emberek és sok mai követő által imádott ősökkel, akik valamilyen nagy tettel különös tiszteletre tettek szert. Mire rengetegen felszólaltak ellene, hogy ugyan miért vonja a hölgy kétségbe mások vallási elképzeléseit, és egyébként is, a régi történetek hősei is csak a képzelet szüleményei voltak (hiába volt többüknek is saját sírdombja, ami kultuszuk központjaként szolgált). Ha pedig már egyszer fikciót tisztelünk, akkor miért ne tiszteljünk valami modern találmányt, amivel jobban tudunk azonosulni?
A vita mindkét oldalát alapvetően pogánynak szokták nevezni, pedig mint látható, szellemi életük sokban szöges ellentéte a másikénak. (Erről bővebben: Galina Krasskova, Sunweaver.)

Ez a probléma pedig egyre többször és többször kerül elő, igaz mindig kicsit más formában. Ha két ember azt állítja magáról, hogy pogány, de eltérő vallási életet képviselnek, akkor találkozásuk esetén hamar ki fognak ábrándulni egymásból. Ugyanezt elmondhatnám persze a boszorkányságról is. Mert míg két keresztény biztos lehet abban, hogy ha elkezdenek beszélgetni, hasonló alaptudással, és közös nézőponttal rendelkezőnek fogják találni a másikat, addig pogány körökben ez nem igaz. Ha én találkozok egy magát boszorkánynak mondó személlyel, akkor naivan azt szoktam feltételezni, hogy nem egy wicca áll velem szemben, és még csak nem is egy eklektikus mágiaűző, hanem egy olyan illető, akinek ha elkezdek a révületbe esés kérdésköréről elmélkedni, tudni fogja, miről beszélek. Hasonló az eset egy „hard polytheist” (vagyis olyan, aki az isteneket önálló, egyedi létezőknek tekinti) és egy New Age gondolkodású pogány között (aki az isteneket a saját kivetüléseinek látja, vagy egy isten különböző arcainak). Egyforma gondolkodást fognak elvárni egymástól, ám nem ezt fogják kapni, és ezért jól össze fognak veszni.

Talán bátorkodhatom azt a következtetést levonni, hogy egy igen nagy törés kezd kialakulni ezen jelenség következtében a „pogány” emberek között. Az egyik oldalon a pogányságot New Age és a fantasy felől megközelítő emberek állnak. Ezek az emberek a pogánysághoz a mai beteges társadalmunkból való kiábrándultság miatt fordulnak a szebbnek elképzelt múlt, vagy a fantázia, de akár az idealizált természet felé is. Számukra nem feltétlenül a vallásos tisztelete valaminek, vagy a tisztelt lénnyel való szoros kapcsolat kialakítása a fontos, hanem a kellemes időtöltés, a jó közérzet, és hogy hasonló meglátású emberekkel boldogan érezzék magukat, kiszabadulva egy picit a mindennapok lesújtó szürkeségéből. Itt persze a vallási gondolatok hagyományosságához, azok autentikusságához és történelmi validitásához sincs akkora ragaszkodás.

A másik oldalt pedig azok képviselik, akik komoly vallási életet szeretnek élni, mély kapcsolatot próbálva kiépíteni az általuk tisztelt lényekkel, ezért sokszor akár komoly áldozatokat is meghozva. Számukra a lényeg a „természetfelettivel” való közvetlen kapcsolatban van, nem pedig a jó emberi társaságban (már nem mintha ezt nem tudnák értékelni), és a hétköznapokból való kiszabadulásban (többek között, mert az imádott szellemeik, isteneik a mindennapjaik szerves részét képezik). Jellemző még rájuk a hagyományokhoz való ragaszkodás és a történelmi autentikusságra törekvés.

A két oldal között pedig nyilvánvalóan feszültségek fognak keletkezni, hiszen az alapelveik oly különbözőek. Ha ez egyik fél kijelent valamit, akkor a másik hajlamos azt gondolni, hogy az ő vallásáról beszél, mivel mindkettőt pogánynak szokás tekinteni. A helyzet megoldására épp ezért az volna talán a legjobb, ha megszűnnénk a „pogány” jelzővel leegyszerűsíteni egyébként teljesen eltérő vallási nézeteket. Ha pedig elismerjük különbségeiket, és nem próbáljuk egynek tekinteni őket, valószínűleg nagyobb megértés születhetne a két oldal között.

Másokat idézve

Mostanság több blogon is találkoztam már olyan bejegyzésekkel, ahol más blogírók cikkeit linkelték be, egy listába szedve a számukra kedveseket, vagy éppen érdekeseket. Nekem is általában sok ilyen bejegyzésem van, amiket angolul írtak, de épp ez a problémám. Tudom, hogy sok olvasómnak nem az erőssége az angol, így nem is nagyon mertem ilyesmivel próbálkozni. Viszont, helyette kiválogatom tőlük a kedvenc idézeteimet, és magyarra lefordítva felrakom ide őket. Alattuk ott lesz a blogíró neve, és egy link a bejegyzéshez, amiből származik. Ha tetszik, akkor azt lent, a bejegyzés aljában, a "vélemények" sávon ki lehet fejezni, és majd máskor is fogok ilyeneket írni. :)

The Forest Door - Dver:

"Aggódnék, ha a vallásos gyakorlatom változatlan maradna, mivel a tapasztalat, a gyakorlat, a növekedés és interakció az istenséggel egy élő, légző táncot kell, hogy kialakítson közted és köztük... minden alapelem maradhat ugyanaz, de attól még lesz mozgás és változás az idő múlásával." -Agriona.

"Talán én vagyok a legkevésbé humán-centrikus pogány, akit ismerek. A szellemek, istenek, növények, állatok és a teljes biorégiók sokkal erősebben vonzanak magukhoz, mint a pogány "hittársaim"." -Gods Not Our Own

Witch of the Forest Grove - Sarah Lawless:

"..., de ha fejlődni akarsz, és többet tanulni, hátra kell hagynod a színes, könnyű olvasmányokat, amiket tisztán boszorkányságnak jelölnek, és belevágni a kutatás, a tudományok és a folklór világaiba. Meg kell tanulnod magadért gondolkodni, felfedezéseket tenni és kapcsolatokat találni egyedül, író vagy tanító nélkül, aki vezethetne." 101 Syndrome

Root and Rock - Scylla:

"Minden szellemnek más gondolkodásmódja van, más természete. Egy szellem halálra röhögné magát, ha egy salamoni szertartás módjában közelítenék hozzá, aztán meg igen mogorva lenne velem. Egy másik egyszerűen felmutatná nekem a középső ujját, ha bármi kevesebbel közelítenék hozzá, mint drága gyanták füstjével és latin szövegekkel." The Finer Lines

Walking the Hedge - Juniper:

"Késeket és hasonlókat NEM használnak invokációk és idézések során [mármint a tradicionális boszorkányok]. Most tartanál egy fegyvert a kezedben, mikor meghívsz valakit vagy valamit a rituálédra?" Some differences between Traditional, and Contemporary, Witchcraft and Wicca

Gangleri's Grove - Galina Krasskova:

"Az önmagunk dedikálása során egy istenségnek, vagy istenség csoportnak, az emberi lény kezdeményezi a dedikációt. [...]a pártfogóságot (Patronage) nem a szóban lévő személy, hanem az istenség indítványozza. Ennek a kifejezésnek a használata arra utal, hogy az istenség választotta az embert, és ezt gyakran (helytelenül) veszik annak a jeleként, hogy az ilyen személy valamilyen módon különleges, és megérdemli az istenség figyelmét" Pagan Blog Project: P is for Patronage

Tények és áltények a pogány kultúrában - egy kis panaszkodás

Nem ezt terveztem megírni mára. Még csak hasonlóra sem gondoltam. Én a csigák és kagylók különféle mágikus alkalmazásáról akartam írni. De az a bejegyzés nem akar összejönni......

Kilencmillió embert égettek el a máglyákon a boszorkányüldözések alatt.
A wicca ősi vallás.
Samhain egy ősi kelta isten neve.
Az ősi kelták már ünnepelték a ma divatos 8 fő (neo)pogány ünnepet.
Ostara és a "húsvéti" nyúl mítosza.
Minden boszorkánynak a múltban volt egy Árnyak könyvéje.
Lilith a védelmező istennője a kisgyermekeknek.
És még sorolhatnám.

Néha megdöbbent az, hogy milyen igénytelenek is tudnak lenni a mai pogány beállítottságú emberek, legalábbis ha történelmileg is helyes információkra kerül a sor (nem pedig a nyakukban függő pentagramma nagyságára). Egyszerűen nem értem, egyesek miért akarnak történelmet tanulni az ezoterikus polcról származó könyvekről a könyvtárban. Miért kell mindent rögtön elhinni, amit egy témáról olyasvalaki ír, aki nem szakembere annak?

Ott vannak azok a csodás írók, akik mindenféléket állítanak, anélkül, hogy csak kicsit is utána olvasnának a  témájuknak. Magyar viszonylatban ott van a hírhedt Kelta mágia (azt hiszem D.J. Conway-től), habár én végigrágtam magam pár éve a Boszorkány kézikönyvön is, és attól is minden bajom volt. Aztán Ravenwolf Tini boszorkányok című könyve is hagy nem kevés kívánni valót maga után.
Az internetes oldalakról meg nem is érdemes beszélni. Egy tini lányka/fiúcska oldalán olvastam egyszer, hogy a mágiát valamikor 500 évvel ezelőtt fedezték fel. Ez pedig már csak azért is felbőszített, mert én is voltam tini, de attól még nem hittem el ilyen képtelen hülyeségeket, és főképp nem hirdettem őket.

A másik, ami még nagyon idegesít, az az, ha az embereket nagyon érdekel egy bizonyos kultúra, de nem tudnak róla különösebben semmit, akkor valaki elkezd róluk mindenfélét tényként állítani. Csinálták/csinálják ezt a keltákkal, akik wicca körökben oly nagy sikernek örvendenek. Akasztottak rájuk ünnepeket, isteneket, az isteneikre pedig különféle tulajdonságokat. De nem kell ilyen messzire mennünk, elég, ha a magyar modern táltosok nagy részére gondolunk. Nem nagyon vagyok járatos ezen témában, de ezért néhány kicifrázott magyarázatot már én is hallottam.
Ami talán még elkeserítőbb, az a mitikus kultúrák történelmi tényként való bemutatása. Gondolok itt Atlantiszra és a hozzá hasonlókra. És persze, amikor egy ilyen elképzelést ötvöznek egy másik kultúra, hozzá egyáltalán nem illő részleteivel..... Pl. ott vannak az atlantiszi angyalok. Az angyalok ugyan hogyan keveredtek Atlantiszra?

De, nem csak kultúrákat, istenségeket is átírnak a mai pogányok! A valaha rettegett és félt istennőket ma mindenki imádja, és sokan naponta "beszélgetnek" velük! Ami pedig még ennél is jobb, hogy azok szörnyen kedvesek és segítőkészek! Nem azt mondom, hogy nem lehet napi szintű kommunikációt tartani fent az istenekkel, vagy hogy azok nem lehetnek segítőkészek. De az istenek alapvetően nem egy segélyszolgálat, se nem lelki, se nem anyagi ügyekben. És egyes istenek bizony kimondottan érzéketleneknek tűnhetnek a mai ember számára. Ám, erre nem az a megoldás, hogy fogjuk, és minden ami "rossz" kihagyjuk belőlük. Ott van Hekaté, akit a boszorkányok istennőjének neveznek, és aki a mai friss boszorkák nagy kedvence, de a Morrigan is elég népszerűnek számít. Ezek az istennők pedig nem olyanok, akikkel csak úgy papás-mamásat lehet játszani. Legjobb esetben, csak a saját fantáziájával játszik el az a meggondolatlan pogány, aki csak a pozitív oldalukhoz próbál közeledni (mert ő így értelmezi azt a bizonyos istennőt).  Legrosszabb esetben pedig számíthat... a legrosszabbra. De tényleg. Ne akard az isteneket magad ellen fordítani. Annak nem szokott jó vége lenni.

Meg egyáltalán miért kell minden "ütős" istennőt/istent cukormázba csomagolni? Legújabban Lilithről olvastam, mint a kisbabákat védelmező istennőről. Még jó, hogy Lilithet egy időben gyermekágyas démonnak tartották, aki a kisgyerekekre vadászott....

Aztán, ott van a wiccában oly kedvelt hármas istennő képzet. Sok helyen találkoztam már azzal a társítással, hogy Artemisz a Szűz (növő hold), Selene az Anya (telihold), és Hekaté a Banya (fogyó hold). Érdekes ehhez megjegyezni, hogy egyes ókori feljegyzések szerint Hekaté maga is szűz volt (a fiatal szüzek által viselt térdig érő ruhában is ábrázolták). Akkor most miért lett egy, alapvetően fiatal, csupán az emberi élet rémisztőbb oldalával összekapcsolt istennőből bölcs vénasszony?

Miért kell a mostani pogányoknak ennyire öntörvényűeknek lenniük?
Miért lusták arra, hogy csak egy kicsit is utána nézzenek bizonyos tényeknek? 
Miért olyan nehéz átrágni magad azon a pár történelemkönyvön vagy néprajzi íráson?
Miért kell mindent elhinni, amit írnak egy könyvben?