A múlt pogányainak világa

Ha a múlt pogányságára gondolunk, a nagy mediterrán kultúrák panteonjai, esetleg a kelták, vagy az északi népek istenei jutnak eszünkbe, és általában csak velük is szokás foglalkozni. Pedig a múlt pogányainak a vallásos élete koránt sem merült ki az általuk isteneknek tartott lények imádatában. Ismertek rengeteg „kisebb” istent is, akik imádata csupán egy-egy helyre (ligetre, forrásra, hegyre, stb.) korlátozódott, de tiszteltek különféle névre hallgató (természeti) szellemeket is (pl. görög nimfák és drüádok) és persze az ősök szellemeit.  Az emberek számára ezen hatalmasnak tartott lények imádata is ugyanolyan fontosnak számított, mint a hivatalos birodalmi, vagy városállami vallás istenei. Fontosságukat mi sem jelzi jobban, mint hogy a bennük való hit maradványai még a 19. századi folklórgyűjtésekben is megtalálhatóak egész Európában (így Magyarországon is).

A görögöknél például a nimfákat ismerték, mint kisebb természeti istennőket. Ezen hölgyek a ma népszerűbb mitológiában jobbára csak, mint az olimposzi istenek szeretői jelennek meg, pedig valaha nem pusztán félmeztelenül magukat a réten illegető nők voltak, hanem egy-egy mezőért, erdőért, fafajtáért, tengeri partszakaszért, vagy éppen a felhőkért felelős istenségekként tisztelték őket. Feladatuknak számított a saját uralmuk alá tartozó térség állatainak és növényeinek a jóléte. Az anthousai nimfákhoz tartoztak a virágok, a drüádok az erdők és a fák nimfái voltak (akik közül egyesek élete össze is volt kapcsolva a saját fájukkal, vagyis ha kivágták őket, akkor a nimfa is meghalt), míg mondjuk limnatides a tavak felett uralkodtak. Az ismertebb helyek nimfáinak tisztában voltak a nevével is: például Dirké, egy aiad nimfa, a Kithaeron hegyen lévő Dionüszosznak szentelt forrás istennője volt.

A nimfák mellett létezett még egy nagy csoportja az emberi életet befolyásolni képes létezőknek: a daimonok. Az ő nevük talán onnan lehetnek ismerős, hogy belőle származik a mai démon szavunk. Eredetileg azonban többfajta szellemi természetű lényt is ezzel a kifejezéssel illettek, akik között voltak az emberekhez kedvesek, vagy ambivalensek, esetleg veszélyesek is. A ránk maradt teológiai források megoszlanak pontos természetüket illetően; egyesek isteneknek, mások azok hírnökeinek, megint mások szellemeknek nevezik őket. A daimonok körében is bőven előfordultak természeti képződményekhez kapcsoltak: a halioi daimonok a tenger szellemei voltak, az ouranioi az égé, de a tengerparti barlangoknak is megvoltak a maguk általában veszélyesnek gondolt daimon urai.

Lares és Genius Loci megjelenítése egy lararium festményén, Pompei
Kép forrása

A Római Birodalomban, a mellett, hogy az erdőknek, a forrásoknak, de még a földből feltörő mérgező gázoknak is megvolt a maga istene, az emberek tisztelettel adóztak több szellemi természetű lénynek, melyek nem számítottak kimondottan isteneknek.  Ilyenek voltak a lares, akik a megművelt földek, illetve a házak szellemeinek számítottak. Nekik általában a házak egy falán, vagy egy sarkában állítottak egy lararium névre hallgató oltárt. Ezen oltárokon még (többek között) sokszor a helyi genius locit is imádták, melyek egy adott terület védőszellemei voltak és általában kígyó formát öltöttek. A genius locinak állított oltárokat pedig az egész volt Római Birodalom területén találhatunk (így Pannóniában is), hiszen a katonák és polgárok mindig célszerűnek találták, ha áldozatokkal elnyerik a helyi szellemek támogatását. Mindezek mellett ismertek még a rómaiak is a görög nimfákhoz hasonló, helyhez kötött istenségeket is: például Furrinát, aki eredetileg egy, a Tiberisbe folyó patak erdeinek az úrnője volt (őt később már a fúriák egyikeként emlegetik).

Az északi népeknél szintén ismertek voltak kimondottan egy földrajzi helyért felelős szellemek, melyeket a landvættir elnevezéssel illettek. Ezen lényekkel mindig számolnia kellett az embereknek, ha új helyre szerettek volna letelepedni, de egy izlandi törvény szerint még a hajók orrában található rémisztő faragványokat is le kellett a parthoz közeledve emelni, nehogy megsértsék vele őket. A keresztény legendák szerint a germánoknak bizonyos fák is szentnek számítottak, néhány azért, mert egy adott istennek volt áldozva, mások viszont csak általánosan örvendtek tiszteletnek. Az álfok és a törpék még a két nagy csoport, akikről információink vannak. Mindketten értettek a mágikus művészetekhez, és úgy tűnik, hogy az emberek (vagy legalábbis bizonyos emberek) csatlakozhattak hozzájuk haláluk után. Egyébként viszont alapvetően egymással ellenkező lényeknek vannak leírva: az álfok neve egyes teóriák szerint eredetileg „fényes, fehér”-et jelenthetett (az Eddák születésének idejére azonban már fekete fajtáik is léteztek), míg a törpék a földben éltek és a napfényben kővé dermedtek. Az álfok továbbá a szépséget és a tisztaságot kedvelték, valamint a kezdetekben kimondottan jóindulatú lények lehettek, míg a törpék rútak és ambivalensnek, ha nem kimondottan rosszindulatúnak vannak mindig bemutatva.  Viszont mindketten képesek voltak befolyással lenni az emberek életére, így fontosnak számított a hétköznapokban számolni a létezésükkel; az álfokról még egy ünnep neve is ránk maradt, ami alatt nekik áldoztak: az Álfablót.

Számi ember egy sziklát imád

 A kereszténységre nemrég áttért európai királyságok (Magyarországot is beleértve), illetve az ezres évek előtti zsinatok sorra hoztak olyan törvényeket, melyekben a köveknél, forrásoknál és fáknál történő áldozatok bemutatását tiltották. Ehhez képest a számik (lappok) még a 20. századig imádtak (és ma újra imádnak) bizonyos sziklákat, melyeket a seida névvel illettek. Ezekről a kövekről azt tartották, hogy a nekik bemutatott áldozatokért cserébe segítséget kaphatnak az emberek a bennük élő szellemtől. A Brit-szigeteken (és sok más helyen) pedig, ma is szokás bizonyos forrásokhoz elzarándokolni gyógyulás, vagy éppen gyermekáldás reményében. A holtaknak bemutatott felajánlások szintúgy a keresztények által évszázadok óta tiltott tettnek számítottak, ehhez képest még a 20. században is szokás volt Európa-szerte az ősöknek vacsorát hagyni az asztalon halottak napja, vagy karácsony éjszakáján.

Mint talán a fenti példákból is látszik, a régi pogányság egy igen bonyolult és képlékeny rendszer volt, nem pedig egy mindenhatónak tartott istencsoport imádata (eleve annak is mindig voltak határai, hogy mit tehettek meg az istenek és mit nem). Helyette egy kisebb vagy nagyobb hatalommal rendelkező lényekkel teleszőtt világot láttak maguk körül elődeink, ahol az embernek folyamatosan észben kellett tartania a kisebb hatalmú létezőket is, különben betegséget és balszerencsét hozott a saját fejére.

Válogatott források:

Sir William Smith: A Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology, Volume 2

Kathleen N. Daly, Marian Rengel: Greek and Roman Mythology, A to Z

Claude Lecouteux: Encyclopedia of Norse and Germanic Folklore, Mythology, and Magic

http://heninen.net/seid/english.htm 

www.theoi.com

Flora istennő és a Floralia

Flora a római istennője volt a virágoknak és növényeknek, a rügyező fáknak, a fiatalságnak és a tavasznak. A termékenység is az ő felelősségterületei közé tartozott, kiváltképp a virágoké, melyek a bőséges termést biztosították.

Flora kultuszát a rómaiak nem a görögöktől vették át, hanem valószínűleg a szabinoktól, amit állítólag Titus Tatius király vezette be, nem sokkal Róma alapítását követően. Temploma állt a Quirinalison, valamint a Circus Maximus közelében is. Saját papokkal is rendelkezett, akik a flamen Floralis névre hallgattak. Festményeken és szobarokon általában virágokat viselve ábrázolták.

Flora férjenek Zephürost mondták, a nyugati szél istenét, de tekinthették Faunus isten, az erdők-mezők ura, párjának is. Ezen istennőt más istennőkkel és nimfákkal is kapcsolatba hozták az emberek. Gyakran együtt tisztelték Ceresszel és Tellusszal (a termőföld termékenységének a biztosításával összefüggésben). Ovidius Khloris görög nimfával azonosította.

Floralia:
A Floralia Flora istennő ünnepe volt, mely április 28-án kezdődött, és az évek során több nappal bővülve, végül május 3-ig tartott. A fesztivál eredetének időpontját ie. 238-ra szokták tenni, amikor is nagy szárazság sújtotta Rómát. Ennek a természeti csapásnak a véget vetése érdekében rendelték el először a Floralia megtartását, és egy új templomot is építettek az istennőnek, amit április 28-án szenteltek fel. Az ünnep ie. 173-tól évente megrendezésre került.

A fesztivál magába foglalt mind színi előadásokat (a színészektől ekkor a nézők elvárták, hogy a szórakoztatás részeként le is vetkőzzenek a színpadon), mind cirkuszi játékokat (melyek alatt többek között nyulakat és kecskéket eresztettek szabadon a Circus Maximusban), és persze a nagy borfogyasztást és az általános jókedvet. A résztvevők színes ruhákba öltöztek, virágkoszorúkkal díszítették magukat, melyek közül a rózsa volt igen kedvelt. Az emberek között obszcén dolgokat ábrázoló érméket és magokat (pl: bab, csillagfürt és bükköny) szórtak szét.

Flora istennő a prostituáltak védelmezője is volt, így ünnepét azok is a magukénak mondták. Ekkor olyan dolgokat is megengedhettek maguknak, melyekre máskor nem volt lehetőségük. Egy későbbi, keresztény beállítottságú szerző magát Florát is egy örömlánnyal azonosította, aki haláláig összegyűjtött jelentős vagyonát Rómára hagyta, mire tiszteletére megrendezték az első Floraliát.



Források:
Marian Rengel, Kathleen N. Daly: Greek and Roman Mythology A to Z
Vojtech Zamarovsky: Istenek és hősök a görög-római mondavilágban A-Z
William Warde Fowler: The Roman Festivals of the Period of the Republic
Eric M. Orlin: Temples, Religion, and Politics in the Roman Republic
Vivian A. Rich: Cursing the Basil: And Other Folklore of the Garden
William George Smith,Charles Anthon: A dictionary of Greek and Roman antiquities
Nils Johan Ringdal, Richard Daly: Love For Sale: A World History Of Prostitution
Robert Turcan: The Gods of Ancient Rome

Pár ókori trükk

Ezek az apró praktikák a görög-római befolyás alatt álló Egyiptomból származó papirusztekercsekről valók, amik i.e. 200 és i.sz. 500 körül íródtak.

• Ha azt akarod, hogy egy szakács ne tudja begyújtani a tűzhelyét, tégy a tűzhelyére egy kövirózsát.
• Ha azt szeretnéd, hogy a bronz dolgaid aranynak látszanak, keverj össze ként meszes talajjal, kend be vele a tárgyakat, majd töröld meg őket.
• Ha meg szeretnél állítani egy öreg nőt a sok ivástól és karattyolástól, darabolj egy kis fenyőt a borába.
• Ha sokat szeretnél inni, anélkül, hogy lerészegednél, edd meg egy sült disznó tüdejét.
• Hogy fokhagymát ehess, anélkül, hogy utána büdös lennél, süss meg egy céklát, és azt fogyaszd el.
• Ha keserűvé szeretnéd tenni a bort, dobj bele egy égő kavicsot.
• Ha egy banketten verekedést szeretnél előidézni, dobj egy kutya-harapta követ a vendégek közepébe.

És a kedvencem:

• Ha azt szeretnéd, hogy egy tanácskozáson együtt ivó férfiak távolról úgy tűnjenek, mintha szamár-szerű lenne az arcuk, egy lámpásból emeld ki a kanócot, mártsd az bele egy szamár vérébe, készíts egy új lámpást ezzel a kanóccal, és érintsd meg vele az ott ivókat.

Forrás:
Hans Dieter Betz: The Greek Magical Papyri in Translation, Including the Demotic Spells