Boszorkányiskola 31. lecke: csontok, holtak és nekromancia

Üdvözlöm minden kedves Olvasómat a boszorkányiskola harmincegyedik leckéjén! Ezen alkalommal megismerkedünk az újboszorkányság holtak maradványival és szellemeivel kapcsolatos mágikus hagyományokkal. 

~ ~ ~

A mágikus gyakorlatok a kezdetektől alkalmaztak halott állatoktól, vagy emberektől származó hozzávalókat. Illetve segítségül hívták a különböző szellemeket, tudásért, segítségért, vagy mások megrontásáért. Most ezen szokásokba pillantunk bele egy kicsit.

A mágia halotti hozzávalói

A boszorkányokat már az ókor óta gyanúsítják azzal, hogy varázspraktikáikban emberi holttestek részeit használják fel. A boszorkányperekben több helyen is szerepel, hogy miként alkalmazták halott csecsemők, vagy akasztott emberek zsírját repülőkenőcs készítésére, vagy éppen különféle rontásokhoz. Ám ha jobban megnézzük a népi mágia világát, azt lehet felfedezni, hogy a hullák testrészei szerves részei voltak a materia magicának, és felhasználásuk koránt sem korlátozódott a boszorkánynak tartott személyekre. Csak, hogy pár példát említsek a Kárpát-medencéből:
- A halva született gyereket a ház alapjába tették, hogy megvédjen a villámcsapástól.
- A kivégzett ember vérének megivásáról azt mondták, hogy epilepsziát gyógyít.
- A kereszteletlen gyerek szívébe állított gyertya elalszik ott, ahol kincs van a földben.
- A kereskedők és kocsmárosok a kereszteletlen gyerek nyelvét ásták a küszöb alá.
- Az akasztott ember gyűrűsujját a kocsmárosok a cégérre kötötték, hogy több vendégük legyen.
- Az akasztott férfiember nemi szervét a kocsmárosok pedig a hordó alá, vagy bele rakták, hogy sok vendégük legyen.
- "Halottfakadékkal" illetve ilyen fakadékos vattával az eladásra szánt kalácsot kenték meg, hogy elfogyjon mind.
- Aki egy halott gyűrűsujját borban megitta, az akármilyen részeges is volt, többet nem fog ivott.
- A halott egész kisujját eltették három évre az ágy sarkába, ami után elővették, és "rossz nehézség" ellen használták.
- Vakság gyógyítására egy kisgyerek kéz- és lábfejét főzték meg paprikásnak és fogyasztották el.

Temetői föld

A temetőből, sírokról származó földnek is varázsereje van. Nagy kedveltséget örvend a használata az észak-amerikai népi mágikus hagyományokban, melyekben védelmezhet, szerelmet hozhat, vagy természetesen ronthat. A svéd varázshasználók egy része szintén alapvető hozzávalónak tartotta a munkájához, legyen szó gyógyításról, vagy más, kevésbé üdvös dolgokról.

A föld beszerzésnek metódusa gyakorlóról gyakorlóra változik. Általában mindenki fontosnak tartja, hogy előtte, utána és közben is extra védelemben legyen részünk. Ezt megtisztító praktikákkal, amulettekkel és talizmánokkal, valamint megfelelő viselkedéssel próbálják garantálni. Így tehát, a megtisztulás után és a megfelelő védelemmel ellátva kell elmennünk a temetőhöz. Ott, belépéskor is szokás bemutatni egy áldozatot általában a hely „őreinek”, vagy a holtak világának bejáratát felügyelő szellemi lényeknek. Ezután a sír tulajdonosának is áldozatot, vagy felajánlást mutatunk be, illetve elmondjuk mire és miért szeretnénk a nyugalmát megzavarni, a sírjának földjét és így az ő asszisztenciáját kérni. Az egészet a lehető legnagyobb tisztelttel végezzük. Végül távozzunk a temetőből, hazafelé útközben pedig ne nézzünk hátra, majd újból tisztítsuk meg magunkat, mielőtt belépnénk az otthonunkba. A földet is illendően kezeljük és tároljuk, ügyelve arra, hogy mással ne nagyon érintkezzen, vagy keveredjen.

Felhasználásnak pár módja:

- Az afrikai-amerikaiak vérrel, növényi részekkel és más érdekes hozzávalókkal összekeverve amulettekben, bűbájok során és ártó varázslatok ellen, illetve gyógyításra használták a temetői földet.

- Gonosz varázslatok kivédése érdekében a földdel be kell dörzsölni a végtagokat, vagy nyakban hordani, esetleg darabjait eltemetni a ház körül.

- Őrültséget hozó bűbájos zacskók gyakran tartalmazták, az áldozat hajával együtt.

- Eskütételek esetén egy különleges italt készítettek temetői földből, emberi vérből és rumból. Az ital elfogyasztása megtörhetetlen kapcsot létesített az ősök és az eskütevő között.

- Miután bedörzsölted vele a kezed, rázz kezet azzal a személlyel, akit el szeretnél varázsolni.

- Ételbe szórva komoly betegséget hoz.

- Kutyaharapásra kötve meggyógyítja azt, és elrothassza az állat minden fogát.

- Szórd szét a legerősebb felmenőd sírjáról származó földet az ajtód köré, vagy hordd a cipődben sóval és piros borssal keverve, hogy távol tartsd a rontásokat.

- Az ellenséged háza körül szétszórva lelassítja majd őt, lassan elfogyasztja, míg el nem költözik onnan.

- A csecsemők sírjáról származó földről azt tartották, hogy kivételesen nagy erőkkel bír, és még akár ölni is képes.

- Egy szerelmi varázslatban a földet ecettel, esővízzel és kilenc vasszöggel keverték össze. Ezt a mixtúrát egy fazékban felfőzték, majd kilenc napig állni hagyták. Aztán még több esővizet és ecetet adtak hozzá, üvegbe rakták, és újabb kilenc napra magára hagyták. Végül szét kellett hinteni a célszemély kertjében, amit követően a tízedik napon az illető bele fog egyezni a párkapcsolat megkezdésébe.

Csontok gondozása

A boszorkányságban gyakran használnak csontokat, mind a modernben, mind a történelmiben. Igaz, ma már az emberi csontok (jogi és tiszteletsértési problémák miatt is) jobbára kiszorultak a gyakorlatokból, viszont az állati maradványok még mindig nagy népserűségnek örvendenek. Egyrészt, az alkalmazásuk lehet pusztán mágikus jellegű, mint például a magyar békacsontokat alkalmazó szerelmi varázslatokban (a békák és varangyok védett állatok, csontjaik és maradványaikat pedig tilos birtokolni!!!). Sokan csak a misztikus látványuk és sokkoló hatásuk miatt helyezik el őket a szobájukban, vagy az oltárukon, viszont a rendes gyakorló tisztában van vele, hogy ez tiszteletlenség a csontokhoz tartozó szellemek felé. Helyette sokkal érdemesebb vagy műanyag replikákat használni, vagy pedig a csonthoz, mint egy szellemhez való köteléket tekinteni. Ilyen szemlélet mellett pedig, lehetségessé válik, hogy a csont szellemével kommunikáljunk, kapcsolatot építsünk ki vele, illetve segítségét megkapjuk munkáinkban.

A csontok gondozásával kapcsolatban az első és legfontosabb tudnivaló, hogy nem lehet csak azért leölni egy állatot, hogy a csontjaival mi majd boszorkánykodjunk. Mármint éppenséggel lehetséges, de nagyon nem ajánlott, mind etikai, mind gyakorlati szempontból (az ember által megölt állatok maradványai rontáshoz és átkok szórásához valók). Az eredeti állatot nem nekünk kell megölnünk, hanem természetes úton kell elhullania (öreg kor, betegség, baleset, más ragadozók). A csontok elhozásáért már eleve be kell mutatnunk egy áldozatot a helyi szellemeknek, és minden, általunk fel nem használt részt vissza kell juttatnunk az eredeti megtalálás helyére, vagy eleve ott kell hagynunk. Odahaza a megfelelő módon ki kell preparálnunk a csontot, illetve további áldozatokat kell bemutatnunk neki (pl. jó alaposan átfüstölni fehér ürömmel, vagy mirhával). Amikor a csont készen áll a vele való munkára, akkor egy rituálé keretén belül „fel kell ébreszteni”; vért kell neki áldozni (minél frissebb, annál jobb, és a sajátunk legyen), majd hosszabban elmesélni, hogy milyen állat is ő, honnan származik, milyen élete lehetett, hogyan halt meg (ha tudjuk), miként találtuk meg, hoztuk haza, gondoztuk. Mindezt suttogjuk a „fülébe”, szavainkkal igyekezzünk „életet lehelni” bele. Kérjük meg a szellemet, hogy újra tudja magáénak a csontot és ezentúl képesek lehessünk elérni őt általa. Ígérjünk neki rendszeres áldozatokat és felajánlásokat, amiket aztán tartsunk is be! Beszéljünk hozzá, dicsérjük szépségét, hatalmasságát, hízelegjünk neki. Füstöljük meg jó alaposan még egyszer. Majd egy külön számára előkészített helyre rakjuk, ahol normál esetben pihenhet (ez lehet egy szépen kidolgozott és kibélelt doboz, az oltárunk, vagy egy csak számára elkészített oltár, stb.).

A csontot ettől fogva rendszeresen „etessük”, vagyis mutassunk be neki áldozatokat és felajánlásokat. Akkor is mindig tegyük ezt meg, ha kommunikálni szeretnénk a szellemmel, ami hozzá kapcsolódik. Végezetül pedig, ha a kapcsolatunknak a csonttal eljött a vége, akkor egy újabb rituálé során ezt tudassuk a szellemmel, mutassunk be neki nagy hálaadó áldozatot, majd jutassuk vissza a megtalálási helyére (esetleg más, emberektől jobbára mentes természetes helyre), ahol örök nyugalomra lelhet.

Nekromancia

A nekromancia egy görög eredetű kifejezés, a nekro és mantia szavakból tevődik össze, amik halált, valamint jóslást jelentenek. A gyakorlatban viszont nem csak jóslást értettek alatta, hanem sokkal inkább holt szellemekkel való konzultációt különböző kérdések, problémák megválaszolására. A holt szellemek mágikus munkákban való asszisztenciája világszerte ismert, ám a modern nyugati kultúrában általában ezen a néven utalnak rá. Egyesek mára még ennél is jobban kibővítették az értelmét: már beszélnek állati, sőt, növényi nekromanciáról is. Érdekesség, hogy a középkor folyamán szintén több különböző mágikus gyakorlatot jelenthetett ez a szó, ha nem egyszerűen annyit, hogy „mágia”. Valamint a fekete mágia kifejezés is hozzá köthető, pontosabban a görög kifejezés latinosított változatához: a nigromantiához (nigro = fekete).

Hogy miért is érdemes a holtak lelkét kommunikációra hívni? Nos, a történelmi és néprajzi adatok szerint sok mindenért. Egyrészt, ha valamiért mérgesek ránk, vagy nem lelnek nyugalmat (mint a visszajáró holtak esetében), akkor nekromancia segítségével ki lehetett deríteni sérelmeik okát, majd megoldani azokat. Fel lehetett keresni őket gyakorlati haszonszerzés céljából: hová ásták el kincsüket, vagy általában segítsenek elásott kincset lelni, hová tettek el bármi fontosat, stb. Tudást is átadhattak az embereknek: a túlvilág mibenlétéről, más helyeken történő eseményekről (mert a holtak nincsenek a fizika szabályaihoz kötve), az eljövendő halálesetekről, vagy egyszerűen a jövőről. A holt szelleme pedig a mágikus specialisták számára varázslatok végzésében is közreműködhetett; így egy erőszakos halált halt személy rontások elengedhetetlen „hozzávalója” volt.

Végül pedig következzen, kuriózumként és, hogy jobban belelássunk a nekromantikus munkák világába, egy svéd gyakorlat leírása, mellyel egy halott szellemének a szolgálatát lehet (elvileg) elnyerni:

Vegyünk három szál hajat egy tetemről, majd mondjuk:

„Te, ki itt nyugszol,

akinek a nevében itt alszol,

ezzel megadod nekem ez erőt, hogy meghalljam, amit csak kívánok,

csak engem fogsz követni,

a szellemem szolgája leszel,

minden szentek nevében,

az ítéletnek napjáig.”

Mondjuk ezt éjfélkor.

Majd vessünk háromszor keresztet a koporsóra.

~ ~ ~

 

Ennyi volt ezen alkalomra a tanulni való, remélem legközelebb is találkozunk, amikor is Samhain ünnepét és szokásait ismerjük meg.

Kérdés, észrevétel, vagy bármi egyéb esetén itt lehet elérni: bosziiskola(kukac)gmail.com, illetve itt helyben a blogon és a blog Facebook oldalán.

A múlt pogányainak világa

Ha a múlt pogányságára gondolunk, a nagy mediterrán kultúrák panteonjai, esetleg a kelták, vagy az északi népek istenei jutnak eszünkbe, és általában csak velük is szokás foglalkozni. Pedig a múlt pogányainak a vallásos élete koránt sem merült ki az általuk isteneknek tartott lények imádatában. Ismertek rengeteg „kisebb” istent is, akik imádata csupán egy-egy helyre (ligetre, forrásra, hegyre, stb.) korlátozódott, de tiszteltek különféle névre hallgató (természeti) szellemeket is (pl. görög nimfák és drüádok) és persze az ősök szellemeit.  Az emberek számára ezen hatalmasnak tartott lények imádata is ugyanolyan fontosnak számított, mint a hivatalos birodalmi, vagy városállami vallás istenei. Fontosságukat mi sem jelzi jobban, mint hogy a bennük való hit maradványai még a 19. századi folklórgyűjtésekben is megtalálhatóak egész Európában (így Magyarországon is).

A görögöknél például a nimfákat ismerték, mint kisebb természeti istennőket. Ezen hölgyek a ma népszerűbb mitológiában jobbára csak, mint az olimposzi istenek szeretői jelennek meg, pedig valaha nem pusztán félmeztelenül magukat a réten illegető nők voltak, hanem egy-egy mezőért, erdőért, fafajtáért, tengeri partszakaszért, vagy éppen a felhőkért felelős istenségekként tisztelték őket. Feladatuknak számított a saját uralmuk alá tartozó térség állatainak és növényeinek a jóléte. Az anthousai nimfákhoz tartoztak a virágok, a drüádok az erdők és a fák nimfái voltak (akik közül egyesek élete össze is volt kapcsolva a saját fájukkal, vagyis ha kivágták őket, akkor a nimfa is meghalt), míg mondjuk limnatides a tavak felett uralkodtak. Az ismertebb helyek nimfáinak tisztában voltak a nevével is: például Dirké, egy aiad nimfa, a Kithaeron hegyen lévő Dionüszosznak szentelt forrás istennője volt.

A nimfák mellett létezett még egy nagy csoportja az emberi életet befolyásolni képes létezőknek: a daimonok. Az ő nevük talán onnan lehetnek ismerős, hogy belőle származik a mai démon szavunk. Eredetileg azonban többfajta szellemi természetű lényt is ezzel a kifejezéssel illettek, akik között voltak az emberekhez kedvesek, vagy ambivalensek, esetleg veszélyesek is. A ránk maradt teológiai források megoszlanak pontos természetüket illetően; egyesek isteneknek, mások azok hírnökeinek, megint mások szellemeknek nevezik őket. A daimonok körében is bőven előfordultak természeti képződményekhez kapcsoltak: a halioi daimonok a tenger szellemei voltak, az ouranioi az égé, de a tengerparti barlangoknak is megvoltak a maguk általában veszélyesnek gondolt daimon urai.

Lares és Genius Loci megjelenítése egy lararium festményén, Pompei
Kép forrása

A Római Birodalomban, a mellett, hogy az erdőknek, a forrásoknak, de még a földből feltörő mérgező gázoknak is megvolt a maga istene, az emberek tisztelettel adóztak több szellemi természetű lénynek, melyek nem számítottak kimondottan isteneknek.  Ilyenek voltak a lares, akik a megművelt földek, illetve a házak szellemeinek számítottak. Nekik általában a házak egy falán, vagy egy sarkában állítottak egy lararium névre hallgató oltárt. Ezen oltárokon még (többek között) sokszor a helyi genius locit is imádták, melyek egy adott terület védőszellemei voltak és általában kígyó formát öltöttek. A genius locinak állított oltárokat pedig az egész volt Római Birodalom területén találhatunk (így Pannóniában is), hiszen a katonák és polgárok mindig célszerűnek találták, ha áldozatokkal elnyerik a helyi szellemek támogatását. Mindezek mellett ismertek még a rómaiak is a görög nimfákhoz hasonló, helyhez kötött istenségeket is: például Furrinát, aki eredetileg egy, a Tiberisbe folyó patak erdeinek az úrnője volt (őt később már a fúriák egyikeként emlegetik).

Az északi népeknél szintén ismertek voltak kimondottan egy földrajzi helyért felelős szellemek, melyeket a landvættir elnevezéssel illettek. Ezen lényekkel mindig számolnia kellett az embereknek, ha új helyre szerettek volna letelepedni, de egy izlandi törvény szerint még a hajók orrában található rémisztő faragványokat is le kellett a parthoz közeledve emelni, nehogy megsértsék vele őket. A keresztény legendák szerint a germánoknak bizonyos fák is szentnek számítottak, néhány azért, mert egy adott istennek volt áldozva, mások viszont csak általánosan örvendtek tiszteletnek. Az álfok és a törpék még a két nagy csoport, akikről információink vannak. Mindketten értettek a mágikus művészetekhez, és úgy tűnik, hogy az emberek (vagy legalábbis bizonyos emberek) csatlakozhattak hozzájuk haláluk után. Egyébként viszont alapvetően egymással ellenkező lényeknek vannak leírva: az álfok neve egyes teóriák szerint eredetileg „fényes, fehér”-et jelenthetett (az Eddák születésének idejére azonban már fekete fajtáik is léteztek), míg a törpék a földben éltek és a napfényben kővé dermedtek. Az álfok továbbá a szépséget és a tisztaságot kedvelték, valamint a kezdetekben kimondottan jóindulatú lények lehettek, míg a törpék rútak és ambivalensnek, ha nem kimondottan rosszindulatúnak vannak mindig bemutatva.  Viszont mindketten képesek voltak befolyással lenni az emberek életére, így fontosnak számított a hétköznapokban számolni a létezésükkel; az álfokról még egy ünnep neve is ránk maradt, ami alatt nekik áldoztak: az Álfablót.

Számi ember egy sziklát imád

 A kereszténységre nemrég áttért európai királyságok (Magyarországot is beleértve), illetve az ezres évek előtti zsinatok sorra hoztak olyan törvényeket, melyekben a köveknél, forrásoknál és fáknál történő áldozatok bemutatását tiltották. Ehhez képest a számik (lappok) még a 20. századig imádtak (és ma újra imádnak) bizonyos sziklákat, melyeket a seida névvel illettek. Ezekről a kövekről azt tartották, hogy a nekik bemutatott áldozatokért cserébe segítséget kaphatnak az emberek a bennük élő szellemtől. A Brit-szigeteken (és sok más helyen) pedig, ma is szokás bizonyos forrásokhoz elzarándokolni gyógyulás, vagy éppen gyermekáldás reményében. A holtaknak bemutatott felajánlások szintúgy a keresztények által évszázadok óta tiltott tettnek számítottak, ehhez képest még a 20. században is szokás volt Európa-szerte az ősöknek vacsorát hagyni az asztalon halottak napja, vagy karácsony éjszakáján.

Mint talán a fenti példákból is látszik, a régi pogányság egy igen bonyolult és képlékeny rendszer volt, nem pedig egy mindenhatónak tartott istencsoport imádata (eleve annak is mindig voltak határai, hogy mit tehettek meg az istenek és mit nem). Helyette egy kisebb vagy nagyobb hatalommal rendelkező lényekkel teleszőtt világot láttak maguk körül elődeink, ahol az embernek folyamatosan észben kellett tartania a kisebb hatalmú létezőket is, különben betegséget és balszerencsét hozott a saját fejére.

Válogatott források:

Sir William Smith: A Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology, Volume 2

Kathleen N. Daly, Marian Rengel: Greek and Roman Mythology, A to Z

Claude Lecouteux: Encyclopedia of Norse and Germanic Folklore, Mythology, and Magic

http://heninen.net/seid/english.htm 

www.theoi.com