Boszorkányiskola 31. lecke: csontok, holtak és nekromancia

Üdvözlöm minden kedves Olvasómat a boszorkányiskola harmincegyedik leckéjén! Ezen alkalommal megismerkedünk az újboszorkányság holtak maradványival és szellemeivel kapcsolatos mágikus hagyományokkal. 

~ ~ ~

A mágikus gyakorlatok a kezdetektől alkalmaztak halott állatoktól, vagy emberektől származó hozzávalókat. Illetve segítségül hívták a különböző szellemeket, tudásért, segítségért, vagy mások megrontásáért. Most ezen szokásokba pillantunk bele egy kicsit.

A mágia halotti hozzávalói

A boszorkányokat már az ókor óta gyanúsítják azzal, hogy varázspraktikáikban emberi holttestek részeit használják fel. A boszorkányperekben több helyen is szerepel, hogy miként alkalmazták halott csecsemők, vagy akasztott emberek zsírját repülőkenőcs készítésére, vagy éppen különféle rontásokhoz. Ám ha jobban megnézzük a népi mágia világát, azt lehet felfedezni, hogy a hullák testrészei szerves részei voltak a materia magicának, és felhasználásuk koránt sem korlátozódott a boszorkánynak tartott személyekre. Csak, hogy pár példát említsek a Kárpát-medencéből:
- A halva született gyereket a ház alapjába tették, hogy megvédjen a villámcsapástól.
- A kivégzett ember vérének megivásáról azt mondták, hogy epilepsziát gyógyít.
- A kereszteletlen gyerek szívébe állított gyertya elalszik ott, ahol kincs van a földben.
- A kereskedők és kocsmárosok a kereszteletlen gyerek nyelvét ásták a küszöb alá.
- Az akasztott ember gyűrűsujját a kocsmárosok a cégérre kötötték, hogy több vendégük legyen.
- Az akasztott férfiember nemi szervét a kocsmárosok pedig a hordó alá, vagy bele rakták, hogy sok vendégük legyen.
- "Halottfakadékkal" illetve ilyen fakadékos vattával az eladásra szánt kalácsot kenték meg, hogy elfogyjon mind.
- Aki egy halott gyűrűsujját borban megitta, az akármilyen részeges is volt, többet nem fog ivott.
- A halott egész kisujját eltették három évre az ágy sarkába, ami után elővették, és "rossz nehézség" ellen használták.
- Vakság gyógyítására egy kisgyerek kéz- és lábfejét főzték meg paprikásnak és fogyasztották el.

Temetői föld

A temetőből, sírokról származó földnek is varázsereje van. Nagy kedveltséget örvend a használata az észak-amerikai népi mágikus hagyományokban, melyekben védelmezhet, szerelmet hozhat, vagy természetesen ronthat. A svéd varázshasználók egy része szintén alapvető hozzávalónak tartotta a munkájához, legyen szó gyógyításról, vagy más, kevésbé üdvös dolgokról.

A föld beszerzésnek metódusa gyakorlóról gyakorlóra változik. Általában mindenki fontosnak tartja, hogy előtte, utána és közben is extra védelemben legyen részünk. Ezt megtisztító praktikákkal, amulettekkel és talizmánokkal, valamint megfelelő viselkedéssel próbálják garantálni. Így tehát, a megtisztulás után és a megfelelő védelemmel ellátva kell elmennünk a temetőhöz. Ott, belépéskor is szokás bemutatni egy áldozatot általában a hely „őreinek”, vagy a holtak világának bejáratát felügyelő szellemi lényeknek. Ezután a sír tulajdonosának is áldozatot, vagy felajánlást mutatunk be, illetve elmondjuk mire és miért szeretnénk a nyugalmát megzavarni, a sírjának földjét és így az ő asszisztenciáját kérni. Az egészet a lehető legnagyobb tisztelttel végezzük. Végül távozzunk a temetőből, hazafelé útközben pedig ne nézzünk hátra, majd újból tisztítsuk meg magunkat, mielőtt belépnénk az otthonunkba. A földet is illendően kezeljük és tároljuk, ügyelve arra, hogy mással ne nagyon érintkezzen, vagy keveredjen.

Felhasználásnak pár módja:

- Az afrikai-amerikaiak vérrel, növényi részekkel és más érdekes hozzávalókkal összekeverve amulettekben, bűbájok során és ártó varázslatok ellen, illetve gyógyításra használták a temetői földet.

- Gonosz varázslatok kivédése érdekében a földdel be kell dörzsölni a végtagokat, vagy nyakban hordani, esetleg darabjait eltemetni a ház körül.

- Őrültséget hozó bűbájos zacskók gyakran tartalmazták, az áldozat hajával együtt.

- Eskütételek esetén egy különleges italt készítettek temetői földből, emberi vérből és rumból. Az ital elfogyasztása megtörhetetlen kapcsot létesített az ősök és az eskütevő között.

- Miután bedörzsölted vele a kezed, rázz kezet azzal a személlyel, akit el szeretnél varázsolni.

- Ételbe szórva komoly betegséget hoz.

- Kutyaharapásra kötve meggyógyítja azt, és elrothassza az állat minden fogát.

- Szórd szét a legerősebb felmenőd sírjáról származó földet az ajtód köré, vagy hordd a cipődben sóval és piros borssal keverve, hogy távol tartsd a rontásokat.

- Az ellenséged háza körül szétszórva lelassítja majd őt, lassan elfogyasztja, míg el nem költözik onnan.

- A csecsemők sírjáról származó földről azt tartották, hogy kivételesen nagy erőkkel bír, és még akár ölni is képes.

- Egy szerelmi varázslatban a földet ecettel, esővízzel és kilenc vasszöggel keverték össze. Ezt a mixtúrát egy fazékban felfőzték, majd kilenc napig állni hagyták. Aztán még több esővizet és ecetet adtak hozzá, üvegbe rakták, és újabb kilenc napra magára hagyták. Végül szét kellett hinteni a célszemély kertjében, amit követően a tízedik napon az illető bele fog egyezni a párkapcsolat megkezdésébe.

Csontok gondozása

A boszorkányságban gyakran használnak csontokat, mind a modernben, mind a történelmiben. Igaz, ma már az emberi csontok (jogi és tiszteletsértési problémák miatt is) jobbára kiszorultak a gyakorlatokból, viszont az állati maradványok még mindig nagy népserűségnek örvendenek. Egyrészt, az alkalmazásuk lehet pusztán mágikus jellegű, mint például a magyar békacsontokat alkalmazó szerelmi varázslatokban (a békák és varangyok védett állatok, csontjaik és maradványaikat pedig tilos birtokolni!!!). Sokan csak a misztikus látványuk és sokkoló hatásuk miatt helyezik el őket a szobájukban, vagy az oltárukon, viszont a rendes gyakorló tisztában van vele, hogy ez tiszteletlenség a csontokhoz tartozó szellemek felé. Helyette sokkal érdemesebb vagy műanyag replikákat használni, vagy pedig a csonthoz, mint egy szellemhez való köteléket tekinteni. Ilyen szemlélet mellett pedig, lehetségessé válik, hogy a csont szellemével kommunikáljunk, kapcsolatot építsünk ki vele, illetve segítségét megkapjuk munkáinkban.

A csontok gondozásával kapcsolatban az első és legfontosabb tudnivaló, hogy nem lehet csak azért leölni egy állatot, hogy a csontjaival mi majd boszorkánykodjunk. Mármint éppenséggel lehetséges, de nagyon nem ajánlott, mind etikai, mind gyakorlati szempontból (az ember által megölt állatok maradványai rontáshoz és átkok szórásához valók). Az eredeti állatot nem nekünk kell megölnünk, hanem természetes úton kell elhullania (öreg kor, betegség, baleset, más ragadozók). A csontok elhozásáért már eleve be kell mutatnunk egy áldozatot a helyi szellemeknek, és minden, általunk fel nem használt részt vissza kell juttatnunk az eredeti megtalálás helyére, vagy eleve ott kell hagynunk. Odahaza a megfelelő módon ki kell preparálnunk a csontot, illetve további áldozatokat kell bemutatnunk neki (pl. jó alaposan átfüstölni fehér ürömmel, vagy mirhával). Amikor a csont készen áll a vele való munkára, akkor egy rituálé keretén belül „fel kell ébreszteni”; vért kell neki áldozni (minél frissebb, annál jobb, és a sajátunk legyen), majd hosszabban elmesélni, hogy milyen állat is ő, honnan származik, milyen élete lehetett, hogyan halt meg (ha tudjuk), miként találtuk meg, hoztuk haza, gondoztuk. Mindezt suttogjuk a „fülébe”, szavainkkal igyekezzünk „életet lehelni” bele. Kérjük meg a szellemet, hogy újra tudja magáénak a csontot és ezentúl képesek lehessünk elérni őt általa. Ígérjünk neki rendszeres áldozatokat és felajánlásokat, amiket aztán tartsunk is be! Beszéljünk hozzá, dicsérjük szépségét, hatalmasságát, hízelegjünk neki. Füstöljük meg jó alaposan még egyszer. Majd egy külön számára előkészített helyre rakjuk, ahol normál esetben pihenhet (ez lehet egy szépen kidolgozott és kibélelt doboz, az oltárunk, vagy egy csak számára elkészített oltár, stb.).

A csontot ettől fogva rendszeresen „etessük”, vagyis mutassunk be neki áldozatokat és felajánlásokat. Akkor is mindig tegyük ezt meg, ha kommunikálni szeretnénk a szellemmel, ami hozzá kapcsolódik. Végezetül pedig, ha a kapcsolatunknak a csonttal eljött a vége, akkor egy újabb rituálé során ezt tudassuk a szellemmel, mutassunk be neki nagy hálaadó áldozatot, majd jutassuk vissza a megtalálási helyére (esetleg más, emberektől jobbára mentes természetes helyre), ahol örök nyugalomra lelhet.

Nekromancia

A nekromancia egy görög eredetű kifejezés, a nekro és mantia szavakból tevődik össze, amik halált, valamint jóslást jelentenek. A gyakorlatban viszont nem csak jóslást értettek alatta, hanem sokkal inkább holt szellemekkel való konzultációt különböző kérdések, problémák megválaszolására. A holt szellemek mágikus munkákban való asszisztenciája világszerte ismert, ám a modern nyugati kultúrában általában ezen a néven utalnak rá. Egyesek mára még ennél is jobban kibővítették az értelmét: már beszélnek állati, sőt, növényi nekromanciáról is. Érdekesség, hogy a középkor folyamán szintén több különböző mágikus gyakorlatot jelenthetett ez a szó, ha nem egyszerűen annyit, hogy „mágia”. Valamint a fekete mágia kifejezés is hozzá köthető, pontosabban a görög kifejezés latinosított változatához: a nigromantiához (nigro = fekete).

Hogy miért is érdemes a holtak lelkét kommunikációra hívni? Nos, a történelmi és néprajzi adatok szerint sok mindenért. Egyrészt, ha valamiért mérgesek ránk, vagy nem lelnek nyugalmat (mint a visszajáró holtak esetében), akkor nekromancia segítségével ki lehetett deríteni sérelmeik okát, majd megoldani azokat. Fel lehetett keresni őket gyakorlati haszonszerzés céljából: hová ásták el kincsüket, vagy általában segítsenek elásott kincset lelni, hová tettek el bármi fontosat, stb. Tudást is átadhattak az embereknek: a túlvilág mibenlétéről, más helyeken történő eseményekről (mert a holtak nincsenek a fizika szabályaihoz kötve), az eljövendő halálesetekről, vagy egyszerűen a jövőről. A holt szelleme pedig a mágikus specialisták számára varázslatok végzésében is közreműködhetett; így egy erőszakos halált halt személy rontások elengedhetetlen „hozzávalója” volt.

Végül pedig következzen, kuriózumként és, hogy jobban belelássunk a nekromantikus munkák világába, egy svéd gyakorlat leírása, mellyel egy halott szellemének a szolgálatát lehet (elvileg) elnyerni:

Vegyünk három szál hajat egy tetemről, majd mondjuk:

„Te, ki itt nyugszol,

akinek a nevében itt alszol,

ezzel megadod nekem ez erőt, hogy meghalljam, amit csak kívánok,

csak engem fogsz követni,

a szellemem szolgája leszel,

minden szentek nevében,

az ítéletnek napjáig.”

Mondjuk ezt éjfélkor.

Majd vessünk háromszor keresztet a koporsóra.

~ ~ ~

 

Ennyi volt ezen alkalomra a tanulni való, remélem legközelebb is találkozunk, amikor is Samhain ünnepét és szokásait ismerjük meg.

Kérdés, észrevétel, vagy bármi egyéb esetén itt lehet elérni: bosziiskola(kukac)gmail.com, illetve itt helyben a blogon és a blog Facebook oldalán.

A mágia alapjai: a fekete mágiáról

Először is hadd jegyezzem meg, hogy ebben a bejegyzésben nem azt fogom leírni, hogyan lehet bárkit is megátkozni, vagy "meg fekete mágiázni". Helyette arról lesz szó, hogy honnan is ered a fekete mágia kifejezés, és miért is tartják ezt gonosz művészetnek.

Az ókori Görögországban létezett egy nekromancia (nekros-holttest, manteia-jóslás) elnevezésű jóslási módszer, melyben holtak megidézésével, és azok kifaggatásával próbálták meg az emberek megismerni a jövő titkait. Ez a gyakorlat már akkor is nagy múltra tekintett vissza, és egészen máig fennmaradt.
A kereszténység persze szigorúan elítélte a holtak megidézésének a gyakorlatát és elutasította a holt szellemek visszatérésének lehetőségét a földi létbe emberi vezényszóra. Ez az elutasítás azért is volt olyan nagy mértékű, mivel a régi pogány hittételek visszhangját látták a papok bennük. A teológusok a nekromanciát magát csak szemfényvesztésnek tartották, vagy a démonok játékának, akik a megszólított holt képében megjelennek ezen művészet űzőinek. Már a Bibliában is van erre a gyakorlatra egy példa, amikor is az endori boszorkány megidézi Sámuel szellemét Saul királynak. Csakhogy nem a próféta tér vissza a földre, hanem egy démon az ő képében. A nekromancia keresztény szemmel nézve tehát egyet jelentett démonok megidézésével, és a középkor folyamán többek között ilyen jelentéssel is használták ezen kifejezést.

A 13-14. századra a nekromancia jelentése hármas lett. Egyrészt jelenthetett valamilyen tiltott, ártó vagy visszautasított dolgot. Ilyen formában e kifejezés viszont nem mint konkrét mágikus kategória jelent meg, hanem mint a közlő általános elnevezése valamilyen olyan gyakorlatra, melyet elítélendőnek tartott. Második jelentése a rituális mágiában alkalmazott démoni mágia egyik elnevezése, amelyet viszont az angyali mágiákra is alkalmazhattak. A harmadik jelentés a tudományos művekben jelenik meg, ahol olyan dolgok tudományaként szerepel, melyek el vannak rejtve az érzékek és az intellektus elől, és melyeknek a működését a legtöbb ember nem érti.

A nekromancia szónak a 12. század folyamán megjelent egy új változata is, mégpedig a nigromancia (niger-fekete, manteia-jóslás), melyet felváltva használtak a középkori szövegekben a kifejezés eredeti formájával. Egy 1456-os könyv szerint a nigromancia "holtestek által végzett boszorkányság", de még egy 19. századi enciklopédia is a holt szellemek által való jóslásnak írja le. A nigromancia szó az évek folyamán persze új jelentésekkel is bővült, így később sokszor szerepelhetett a varázslás, sőt akár a boszorkányság szinonimájaként. Mint ilyen, általában valamilyen, az elfogadhatóság határán mozgó mágikus gyakorlatot jelölt, de takarhatott általánosan (akár még teológusok által is) elfogadott mágiaformákat is.

A keresztény egyház a középkor elején, és a későbbi időkben sem ítélte el teljesen a mágia gyakorlását. Augustinus (magyarosan Szent Ágoston) is elfogadja, hogy az Isten által teremtett világnak csodálatos tulajdonságai vannak, melyeket ki lehet használni. Ilyennek számított pl. a növények vagy a kövek mágikus ereje. (De egyébként már előtte Plinius is hasonlóan gondolkodott.) A kora középkori teológusok követték Augustinus álláspontját, ám elítéltek minden olyan mágikus munkát, mely valamilyen formában szellemek segítségét, vagy közreműködését igényelte. Később ezen választóvonal mentén született meg a természetes mágia gyakorlata, mely a természetben található erőket alkalmazza, Isten áldásával, és az ezzel szemben álló démonokon és szellemeken keresztül űzött mágiaforma. A keresztény elképzelés szerint a varázshasználóknak nem lehetett hatalmuk a szellemek világa felett, az ebben való hit pedig egyet jelentett Isten mindenhatóságának a tagadásával. A szellemek ugyanis, akik megjelentek az embereknek csakis démonok lehettek, akikkel természetesen egyedül ártó mágiát lehet végezni, lévén ők a Sátán csatlósai.

Mindezek után nem csoda, hogy a nigromanciát, a "fekete művészetet", mely a holtak szellemével való munkálkodást takarja, az ártó és gonosz varázslatokkal kezdték el azonosítani. Persze ez a folyamat fordítva is hatott, olyannyira, hogy az utóbbi években már minden ártó varázst "fekete mágiának" titulálnak. Ebből értelemszerűen következett persze az, hogy ha ami rossz, az fekete, akkor a jó varázslatoknak a fehérnek kell lenniük, vagyis akkor fehér mágiát űz az ember.

A mágiának tehát nem színe van, hanem célja.


Források:
Jeffrey Burton Russell: Witchcraft in the Middle Ages
Corinne J. Saunders: Magic and the Supernatural in Medieval English Romance
Jean-Claude Schmitt: Ghosts in the Middle Ages: The Living and the Dead in Medieval Society
Richard Kieckhefer: Forbidden Rites: A Necromancer's Manual of the Fifteenth Century
Benedek Láng: Unlocked Books: Manuscripts of Learned Magic in the Medieval Libraries of Central Europe
Nicholas Goodrick-Clarke: Paracelsus
Owen Davies: Grimoires: A History of Magic Books 
Guy Tal: Witches on Top: Magic, Power, and Imagination in the Art of Early Modern Italy