A görögöknél például a nimfákat ismerték, mint kisebb
természeti istennőket. Ezen hölgyek a ma népszerűbb mitológiában jobbára csak,
mint az olimposzi istenek szeretői jelennek meg, pedig valaha nem pusztán
félmeztelenül magukat a réten illegető nők voltak, hanem egy-egy mezőért,
erdőért, fafajtáért, tengeri partszakaszért, vagy éppen a felhőkért felelős
istenségekként tisztelték őket. Feladatuknak számított a saját uralmuk alá
tartozó térség állatainak és növényeinek a jóléte. Az anthousai nimfákhoz
tartoztak a virágok, a drüádok az erdők és a fák nimfái voltak (akik közül
egyesek élete össze is volt kapcsolva a saját fájukkal, vagyis ha kivágták
őket, akkor a nimfa is meghalt), míg mondjuk limnatides a tavak felett
uralkodtak. Az ismertebb helyek nimfáinak tisztában voltak a nevével is:
például Dirké, egy aiad nimfa, a Kithaeron hegyen lévő Dionüszosznak szentelt
forrás istennője volt.
A nimfák mellett létezett még egy nagy csoportja az emberi
életet befolyásolni képes létezőknek: a daimonok. Az ő nevük talán onnan
lehetnek ismerős, hogy belőle származik a mai démon szavunk. Eredetileg azonban
többfajta szellemi természetű lényt is ezzel a kifejezéssel illettek, akik
között voltak az emberekhez kedvesek, vagy ambivalensek, esetleg veszélyesek
is. A ránk maradt teológiai források megoszlanak pontos természetüket illetően;
egyesek isteneknek, mások azok hírnökeinek, megint mások szellemeknek nevezik
őket. A daimonok körében is bőven előfordultak természeti képződményekhez
kapcsoltak: a halioi daimonok a tenger szellemei voltak, az ouranioi az égé, de
a tengerparti barlangoknak is megvoltak a maguk általában veszélyesnek gondolt
daimon urai.
 |
| Lares és Genius Loci megjelenítése egy lararium festményén, Pompei Kép forrása |
A Római Birodalomban, a mellett, hogy az erdőknek, a
forrásoknak, de még a földből feltörő mérgező gázoknak is megvolt a maga istene,
az emberek tisztelettel adóztak több szellemi természetű lénynek, melyek nem
számítottak kimondottan isteneknek.
Ilyenek voltak a lares, akik a megművelt földek, illetve a házak
szellemeinek számítottak. Nekik általában a házak egy falán, vagy egy sarkában
állítottak egy lararium névre hallgató oltárt. Ezen oltárokon még (többek között)
sokszor a helyi genius locit is imádták, melyek egy adott terület védőszellemei
voltak és általában kígyó formát öltöttek. A genius locinak állított oltárokat
pedig az egész volt Római Birodalom területén találhatunk (így Pannóniában is),
hiszen a katonák és polgárok mindig célszerűnek találták, ha áldozatokkal
elnyerik a helyi szellemek támogatását. Mindezek mellett ismertek még a rómaiak
is a görög nimfákhoz hasonló, helyhez kötött istenségeket is: például Furrinát,
aki eredetileg egy, a Tiberisbe folyó patak erdeinek az úrnője volt (őt később
már a fúriák egyikeként emlegetik).
Az északi népeknél szintén ismertek voltak kimondottan egy földrajzi
helyért felelős szellemek, melyeket a landvættir elnevezéssel illettek. Ezen
lényekkel mindig számolnia kellett az embereknek, ha új helyre szerettek volna
letelepedni, de egy izlandi törvény szerint még a hajók orrában található
rémisztő faragványokat is le kellett a parthoz közeledve emelni, nehogy
megsértsék vele őket. A keresztény legendák szerint a germánoknak bizonyos fák
is szentnek számítottak, néhány azért, mert egy adott istennek volt áldozva,
mások viszont csak általánosan örvendtek tiszteletnek. Az álfok és a törpék még
a két nagy csoport, akikről információink vannak. Mindketten értettek a mágikus
művészetekhez, és úgy tűnik, hogy az emberek (vagy legalábbis bizonyos emberek)
csatlakozhattak hozzájuk haláluk után. Egyébként viszont alapvetően egymással
ellenkező lényeknek vannak leírva: az álfok neve egyes teóriák szerint eredetileg
„fényes, fehér”-et jelenthetett (az Eddák születésének idejére azonban már
fekete fajtáik is léteztek), míg a törpék a földben éltek és a napfényben kővé
dermedtek. Az álfok továbbá a szépséget és a tisztaságot kedvelték, valamint a kezdetekben kimondottan jóindulatú lények lehettek, míg a törpék rútak és ambivalensnek, ha nem kimondottan rosszindulatúnak vannak mindig
bemutatva. Viszont mindketten képesek
voltak befolyással lenni az emberek életére, így fontosnak számított a hétköznapokban
számolni a létezésükkel; az álfokról még egy ünnep neve is ránk maradt, ami
alatt nekik áldoztak: az Álfablót.
 |
| Számi ember egy sziklát imád |
A kereszténységre nemrég áttért európai királyságok
(Magyarországot is beleértve), illetve az ezres évek előtti
zsinatok sorra hoztak olyan törvényeket, melyekben a köveknél, forrásoknál és
fáknál történő áldozatok bemutatását tiltották. Ehhez képest a számik (lappok) még
a 20. századig imádtak (és ma újra imádnak) bizonyos sziklákat, melyeket a seida névvel
illettek. Ezekről a kövekről azt tartották, hogy a nekik bemutatott
áldozatokért cserébe segítséget kaphatnak az emberek a bennük élő szellemtől. A
Brit-szigeteken (és sok más helyen) pedig, ma is szokás bizonyos forrásokhoz
elzarándokolni gyógyulás, vagy éppen gyermekáldás reményében. A holtaknak
bemutatott felajánlások szintúgy a keresztények által évszázadok óta tiltott
tettnek számítottak, ehhez képest még a 20. században is szokás volt Európa-szerte
az ősöknek vacsorát hagyni az asztalon halottak napja, vagy karácsony
éjszakáján.
Mint talán a fenti példákból is látszik, a régi pogányság egy
igen bonyolult és képlékeny rendszer volt, nem pedig egy mindenhatónak tartott
istencsoport imádata (eleve annak is mindig voltak határai, hogy mit tehettek
meg az istenek és mit nem). Helyette egy kisebb vagy nagyobb hatalommal
rendelkező lényekkel teleszőtt világot láttak maguk körül elődeink, ahol az
embernek folyamatosan észben kellett tartania a kisebb hatalmú létezőket is,
különben betegséget és balszerencsét hozott a saját fejére.
Válogatott források:
Sir William Smith: A Dictionary of Greek and Roman Biography
and Mythology, Volume 2
Kathleen N. Daly, Marian Rengel: Greek and Roman Mythology,
A to Z
Claude Lecouteux: Encyclopedia of Norse and Germanic
Folklore, Mythology, and Magic
http://heninen.net/seid/english.htm
www.theoi.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése