A múlt pogányainak világa

Ha a múlt pogányságára gondolunk, a nagy mediterrán kultúrák panteonjai, esetleg a kelták, vagy az északi népek istenei jutnak eszünkbe, és általában csak velük is szokás foglalkozni. Pedig a múlt pogányainak a vallásos élete koránt sem merült ki az általuk isteneknek tartott lények imádatában. Ismertek rengeteg „kisebb” istent is, akik imádata csupán egy-egy helyre (ligetre, forrásra, hegyre, stb.) korlátozódott, de tiszteltek különféle névre hallgató (természeti) szellemeket is (pl. görög nimfák és drüádok) és persze az ősök szellemeit.  Az emberek számára ezen hatalmasnak tartott lények imádata is ugyanolyan fontosnak számított, mint a hivatalos birodalmi, vagy városállami vallás istenei. Fontosságukat mi sem jelzi jobban, mint hogy a bennük való hit maradványai még a 19. századi folklórgyűjtésekben is megtalálhatóak egész Európában (így Magyarországon is).

A görögöknél például a nimfákat ismerték, mint kisebb természeti istennőket. Ezen hölgyek a ma népszerűbb mitológiában jobbára csak, mint az olimposzi istenek szeretői jelennek meg, pedig valaha nem pusztán félmeztelenül magukat a réten illegető nők voltak, hanem egy-egy mezőért, erdőért, fafajtáért, tengeri partszakaszért, vagy éppen a felhőkért felelős istenségekként tisztelték őket. Feladatuknak számított a saját uralmuk alá tartozó térség állatainak és növényeinek a jóléte. Az anthousai nimfákhoz tartoztak a virágok, a drüádok az erdők és a fák nimfái voltak (akik közül egyesek élete össze is volt kapcsolva a saját fájukkal, vagyis ha kivágták őket, akkor a nimfa is meghalt), míg mondjuk limnatides a tavak felett uralkodtak. Az ismertebb helyek nimfáinak tisztában voltak a nevével is: például Dirké, egy aiad nimfa, a Kithaeron hegyen lévő Dionüszosznak szentelt forrás istennője volt.

A nimfák mellett létezett még egy nagy csoportja az emberi életet befolyásolni képes létezőknek: a daimonok. Az ő nevük talán onnan lehetnek ismerős, hogy belőle származik a mai démon szavunk. Eredetileg azonban többfajta szellemi természetű lényt is ezzel a kifejezéssel illettek, akik között voltak az emberekhez kedvesek, vagy ambivalensek, esetleg veszélyesek is. A ránk maradt teológiai források megoszlanak pontos természetüket illetően; egyesek isteneknek, mások azok hírnökeinek, megint mások szellemeknek nevezik őket. A daimonok körében is bőven előfordultak természeti képződményekhez kapcsoltak: a halioi daimonok a tenger szellemei voltak, az ouranioi az égé, de a tengerparti barlangoknak is megvoltak a maguk általában veszélyesnek gondolt daimon urai.

Lares és Genius Loci megjelenítése egy lararium festményén, Pompei
Kép forrása

A Római Birodalomban, a mellett, hogy az erdőknek, a forrásoknak, de még a földből feltörő mérgező gázoknak is megvolt a maga istene, az emberek tisztelettel adóztak több szellemi természetű lénynek, melyek nem számítottak kimondottan isteneknek.  Ilyenek voltak a lares, akik a megművelt földek, illetve a házak szellemeinek számítottak. Nekik általában a házak egy falán, vagy egy sarkában állítottak egy lararium névre hallgató oltárt. Ezen oltárokon még (többek között) sokszor a helyi genius locit is imádták, melyek egy adott terület védőszellemei voltak és általában kígyó formát öltöttek. A genius locinak állított oltárokat pedig az egész volt Római Birodalom területén találhatunk (így Pannóniában is), hiszen a katonák és polgárok mindig célszerűnek találták, ha áldozatokkal elnyerik a helyi szellemek támogatását. Mindezek mellett ismertek még a rómaiak is a görög nimfákhoz hasonló, helyhez kötött istenségeket is: például Furrinát, aki eredetileg egy, a Tiberisbe folyó patak erdeinek az úrnője volt (őt később már a fúriák egyikeként emlegetik).

Az északi népeknél szintén ismertek voltak kimondottan egy földrajzi helyért felelős szellemek, melyeket a landvættir elnevezéssel illettek. Ezen lényekkel mindig számolnia kellett az embereknek, ha új helyre szerettek volna letelepedni, de egy izlandi törvény szerint még a hajók orrában található rémisztő faragványokat is le kellett a parthoz közeledve emelni, nehogy megsértsék vele őket. A keresztény legendák szerint a germánoknak bizonyos fák is szentnek számítottak, néhány azért, mert egy adott istennek volt áldozva, mások viszont csak általánosan örvendtek tiszteletnek. Az álfok és a törpék még a két nagy csoport, akikről információink vannak. Mindketten értettek a mágikus művészetekhez, és úgy tűnik, hogy az emberek (vagy legalábbis bizonyos emberek) csatlakozhattak hozzájuk haláluk után. Egyébként viszont alapvetően egymással ellenkező lényeknek vannak leírva: az álfok neve egyes teóriák szerint eredetileg „fényes, fehér”-et jelenthetett (az Eddák születésének idejére azonban már fekete fajtáik is léteztek), míg a törpék a földben éltek és a napfényben kővé dermedtek. Az álfok továbbá a szépséget és a tisztaságot kedvelték, valamint a kezdetekben kimondottan jóindulatú lények lehettek, míg a törpék rútak és ambivalensnek, ha nem kimondottan rosszindulatúnak vannak mindig bemutatva.  Viszont mindketten képesek voltak befolyással lenni az emberek életére, így fontosnak számított a hétköznapokban számolni a létezésükkel; az álfokról még egy ünnep neve is ránk maradt, ami alatt nekik áldoztak: az Álfablót.

Számi ember egy sziklát imád

 A kereszténységre nemrég áttért európai királyságok (Magyarországot is beleértve), illetve az ezres évek előtti zsinatok sorra hoztak olyan törvényeket, melyekben a köveknél, forrásoknál és fáknál történő áldozatok bemutatását tiltották. Ehhez képest a számik (lappok) még a 20. századig imádtak (és ma újra imádnak) bizonyos sziklákat, melyeket a seida névvel illettek. Ezekről a kövekről azt tartották, hogy a nekik bemutatott áldozatokért cserébe segítséget kaphatnak az emberek a bennük élő szellemtől. A Brit-szigeteken (és sok más helyen) pedig, ma is szokás bizonyos forrásokhoz elzarándokolni gyógyulás, vagy éppen gyermekáldás reményében. A holtaknak bemutatott felajánlások szintúgy a keresztények által évszázadok óta tiltott tettnek számítottak, ehhez képest még a 20. században is szokás volt Európa-szerte az ősöknek vacsorát hagyni az asztalon halottak napja, vagy karácsony éjszakáján.

Mint talán a fenti példákból is látszik, a régi pogányság egy igen bonyolult és képlékeny rendszer volt, nem pedig egy mindenhatónak tartott istencsoport imádata (eleve annak is mindig voltak határai, hogy mit tehettek meg az istenek és mit nem). Helyette egy kisebb vagy nagyobb hatalommal rendelkező lényekkel teleszőtt világot láttak maguk körül elődeink, ahol az embernek folyamatosan észben kellett tartania a kisebb hatalmú létezőket is, különben betegséget és balszerencsét hozott a saját fejére.

Válogatott források:

Sir William Smith: A Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology, Volume 2

Kathleen N. Daly, Marian Rengel: Greek and Roman Mythology, A to Z

Claude Lecouteux: Encyclopedia of Norse and Germanic Folklore, Mythology, and Magic

http://heninen.net/seid/english.htm 

www.theoi.com

Kapet (kyphi)

Kapet, vagy ismertebb nevén kyphi (mely az egyiptomi kapet szó görög átírásának latin változata) egy, az ókori Egyiptomban igen kedvelt füstölőtípus. Azért nem nevezem egy kimondott füstölőnek, mert a róla fennmaradt receptek alig egyeznek egymással, így valószínűsíthető, hogy a múltban is többféle keveréket illettek ezzel a névvel. A kapet egy igen kedvelt templomi füstölőnek számított, melyet többek között Ízisz, Hórusz és Rá templomaiban is égették felajánlásként, általában naplementekor. De a templomok falán kívül is nagy népszerűségnek örvendett. Kenőcsként használva bőrpuhítónak mondták, míg borban, vagy magában elfogyasztva hashajtónak tartották, illetve kellemes leheletet adónak. "Egyszerű" füstölőként pedig a kapetot kiválónak találták a légterek megtisztítására, belélegzése pedig állítólag megnyugtatta az embert, oldotta a mindennapok feszültségeit, feledtette a szomorúságokat, elálmosított, majd elalvás után különösen élénk, vagy éppen profetikus álmokat hozott.

A legrégebbi ránk maradt recept róla az Ebers-papiruszon található, mely ie. 1500 köré datálható. A leírás szerint az alkalmazása az otthon megtisztítására, a ruhák és lehelet illatosítására korlátozódik, így valószínűleg ez nem ugyanaz füstölő, amit akkoriban a templomokban is alkalmazhattak. A hozzávalók: méz, tömjén, kálmosgyökér, masztix (Pistacia lentiscus gyantája), fenyőmagok, papirusznád (Cyperus papyrus), tevefű (Cymbopogon schoenanthus), inektun növény (nincs pontosan beazonosítva) és fahéj. Ezeket össze kellett keverni, majd a mézben felforralni, végül pedig a keletkező gyantaszerű anyagok kis golyócskákba formálni.

Az edfui templom (mely isz.1. században épült) falán két recept is található a kapetről, és az elkészítés módja is hozzá elég részletesen le van írva. Egy mozsárban együtt össze kellett törni masztixot, fenyőgyantát, kálmost, aszpalathuszt (valószínűleg rooibos, azaz Aspalathus linearis), tevefüvet, mentát és fahéjat, majd a keletkező folyékony részt leönteni róla. Következőnek finom porrá kellett őrölni egy papirusznádból, borókabogyókból, fenyőmagokból, és pekerből (nem tudni mi) álló keveréket, amit aztán hozzá kellett adni a masztixos masszához. Ezt az együttest egy kis borral megnedvesítették, majd egy éjszakára állni hagyták. Borba áztattak mazsolát, és ezeket is hozzákeverték az eredeti mixtúrához, amit aztán újra állni hagytak öt napra. Ezután a keveréket addig forralták, míg egy ötödével kevesebb nem lett, és ugyanezt tették egy mézből és tömjénből álló keverékkel is. A kettőt végül összekeverték, majd mirhát morzsoltak, és ezt is hozzáadták a többihez. Mindezek után kis golyókat formáltak belőle, melyeket el tudtak égetni.


Plutarkhosz is ránk hagyott egy receptet a kapetről, melyet ő maga is csak egy őelőtte pár száz évvel élő, Manetho nevű egyiptomi pap akkor még meglévő művéből másolt át. A nála szereplő hozzávalók a következők: mazsola, bor, méz, mirha, fenyőgyanta, masztix, júdeai aszfalt, papirusznád, aszpalathusz, seseli (nem ismert pontos faj), nád, lanathos (talán valamilyen sóskaféle), kálmos és kardamom. Ezeket elvileg bizonyos szent szövegek felolvasása közben keverték össze.

Források:
Michael A. Rinella: Pharmakon: Plato, Drug Culture, and Identity in Ancient Athens
Constance Classen, David Howes, Anthony Synnott: Aroma: The Cultural History of Smell
Dominic Montserrat: Sex and Society in Græco-Roman Egypt
Plutarchus: Plutarch's Morals
http://www.ancientegyptonline.co.uk/kyphi.html

Egy ókori egyiptomi ránctalanító krém

Hozzávalók:

• tömjén
• Moringa oleifera olaj
• fű
• fermentált gyümölcslé

Az előírás szerint ezen anyagok keverékét naponta kellett felvinni az érintett területre.

Forrás:
Ann Rosalie David: Handbook to Life in Ancient Egypt

Ókori egyiptomi béka amulettek

Az ókori Egyiptomban a béka Heket istennő jelképe és megtestesülése volt, akit békafejű nőként is ábrázoltak. Heket a fogantatás és a születés felett uralkodott, beleértve ebbe a halál utáni újjászületést is. A mítoszok róla arról számolnak be, hogy több fontos személy (pl. minden fáraó) születésénél jelen volt, és egyes reliefeken jelen van Anúbisz mellett akkor is, mikor az Ozirisz testén dolgozik, illetve amikor Ozirisz teste és lelke újra egyesül. A békákat ábrázoló amulettek is ezen istennő mitológiájához illeszkednek.

A XVIII. dinasztiától fogva jelentek meg béka amulettek a múmiákon. Legvalószínűbb, hogy a funkciójuk az volt, hogy a mumifikált emberek túlvilági újjászületését biztosítsák. Élő embereken pedig alapvetően a termékenységet segítették elő, illetve a fogantatást, míg a terhes, vagy éppen szülő nőknek nyújtottak támogatást.

A béka hieroglifája egyénként a 10.000-t jelenti.


Források:
Margaret Bunson: Encyclopedia of Ancient Egypt
E. A. Wallis Budge: Egyptian Magic
M. Brodrick,A. A. Morton: A Concise Dictionary of Egyptian Archaeology
E. A. Wallis Budge: Amulets & Magic

A Hold lehúzása

Az ókorban nagy hírességnek, vagy inkább hírhedtségnek, örvendtek a mai Görögországhoz tartozó Thesszália varázslónői, boszorkányai. Az emberek többféle mágikus erőt is tulajdonítottak nekik, a szerelmi varázslatoktól a nekromanciáig. Olyan hatalmasnak is képzelték őket, hogy parancsolni tudtak az égi jelenségeknek, az esőnek, a Napnak, de leginkább emlegetett képességük a Hold égről való lehúzása volt. Később, a római időkben pedig már a nagy erejű boszorkányok alapvető jegye lett ez a mozzanat.

A Hold lehúzását általában szó szerint értették, vagyis ilyenkor a Holdnak a földre kellett kerülnie, vagy legalábbis a közvetlen közelébe. Egyes elbeszélések arról is beszámolnak, hogy ilyenkor az égitest elhalványodik, elsötétül, vagy pedig vörös színűvé válik. Sokan ezért is gondolák, és gondolják ma is, hogy ezzel a történettel csak a holdfogyatkozásokat akarták magyarázni az emberek, hiszen akkor is hasonlóképpen viselkedik a Hold. Más ókori szerzők és filozófusok csak egy szemfényvesztő trükknek írják le a szertartást, amivel a tudatlan embereket próbálják becsapni a kuruzslók. Bármi is volt pontosan a Hold lehúzása, több írás is megemlíti, hogy nagy árat kellett fizetni érte. A gyakorlóinak vagy egy családtagot kellett elveszteniük, vagy a szemeiket és a lábaikat. Mindennek ellenére a rítus nagy népszerűségnek örvendett, legalábbis mint irodalmi művek fő mágikus mozzanata. A drámákban és elbeszélésekben megjelenő boszorkányok sokszor ezzel a szertartással mutatták be erejük nagyságát. Lucanus (39-65) egy művében például a boszorkány szereplő lehúzza a Holdat az égről, hogy az halált hozó nedvét, habját (virus lunare) a növényekre engedje. Ezt aztán összegyűjti, és később egy halott katona nekromantikus feltámasztásához használja. Ez a nedű más íróknál is megjelenik, csak éppen már az erotikus mágia hozzávalójaként, nekromancia helyett.

Amit viszont fontos megjegyezni, hogy a Hold lehúzásáról, mint mágikus rituáléról, nem maradt ránk egyetlen leírás sem a régi varázsszövegekben. A rá vonatkozó információink különböző irodalmi művekből származnak, vagy itt-ott elejtett utalásokból, gyakran olyan emberektől, akik épp azt akarták bebizonyítani, hogy a Hold lehúzása csak egyszerű szemfényvesztés.  Ennek tudatában három lehetőség vázolódik fel erre a rítusra vonatkozóan. Az első szerint, ez az egész csak egy nagyon kedvelt pletyka volt, mely semmi számottevő, valós alappal sem rendelkezett. A második szerint, létezett valamiféle Hold lehúzási gyakorlat, ám az tényleg csak a show-műsorok trükkjeinek a szintjén élt. A harmadik lehetőség pedig az, hogy volt egy komoly, orális hagyomány, mely gyakorolta a Hold lehúzását (valamilyen rituális formában), mint mágikus módszert, és mely soha nem lépett be az írni-olvasni tudó emberek tanult mágikus gyakorlataiba. Az első variációt én szívem szerint kizárnám, tekintve, hogy milyen sokáig fennmaradt ez az elképzelés: már ie. 7. században is tettek erre a szertartásra utaló futó említést, később pedig még keresztény írók is azt próbálták bizonygatni, hogy az egész csak szemfényvesztés. És azt sem hiszem, hogy komoly filozófusok időt és energiát fektettek volna valami olyasmi cáfolásába, melynek nem volt valamiféle gyakorlati alapja. A másik két opció viszont nem zárja ki egymást teljesen. Előfordulhatott az is, hogy egy nagy orális mágikus hagyománnyal rendelkező vidék sajátos trükkjéről volt szó csupán, mellyel a könnyebben befolyásolható embereket akarták lenyűgözni, miközben "valós" mágiát is végeztek.

A Hold lehúzása a 20. században új értelmet kapott Gerald Gardnernek, és a wiccának köszönhetően. Gardner eredetileg egy szép szertartást alkotott, melyben a főpap egy szöveg segítségével a főpapnő testébe "húzza le" az Istennőt (akinek az egyik fő jelképe a Hold), ezzé elérve, hogy az istenség egy időre megszállja emberi szolgálóját. Aztán, ahogy a wicca egy könyvből megtanulható vallás lett, és megjelentek az önbeavatott boszorkányok, ez a szertartás is egy újabb arculattal bővült. Manapság már sokaknak csupán a Hold "energiáinak" a megidézését, azok emberi testbe való fogadását jelenti a Hold lehúzása. 


Források:
Erica Reiner: Astral Magic in Babylonia
Paul Allan Mirecki, Marvin W. Meyer: Magic and Ritual in the Ancient World, Part 4
Daniel Ogden: Magic, Witchcraft, and Ghosts in the Greek and Roman Worlds: A Sourcebook
Ronald Hutton: Triumph of the Moon

Orfikus himnusz a Földanyához

 Földanya, boldogok anyja, halandó embereké is,

Mindenadó, mindenttápláló, mindenemésztő,

Rügynevelő, terméshordó, szépévszakú, gazdag,

Tarka leány, a világnak, a nemmúlónak a széke,

Könnyű szülésekkel szülő sokféle gyümölcsöt,

Boldogsorsú, örök, mélykeblű, áldva magasztalt,

Jószagú-fű-szerető, istennő, tarkavirágú,

Záporeső-váró, ki körül csillagzatok ezre

Úszik örök természettel, csodaszép folyamárban.

Nőttes hát minekünk jókedvű, drága gyümölcsöt

Jószívűen, kegyes istennő, boldog virulásban.

R.Zs.

 Hymn. Orph. XXX.

Forrás: Sarkady János: Görög vallás görög istenek

Két druida növény

A druidák különleges fagyöngygyűjtő szokásairól igen sok helyen lehet olvasni, ám Plinius Naturalis Historiájában más növények is szerepelnek, melyekhez különleges tulajdonságokat rendeltek a kelták. Ilyenek voltak pl. a "samoles" és a "salego" névre hallgató növények, melyekhez különleges leszedési utasítások is tartoztak.

A selagót vas használata nélkül kellett leszedni. A begyűjtőjének mezítláb, frissen mosott lábakon kellett megjelenni, fehér, hosszú ujjú tunikában, majd bor és kenyéráldozatot volt kötelező bemutatnia. Ezután a növényért a jobb kezével kellett nyúlnia, de úgy, hogy azt beleteszi a bal kezének a ruhaujjába, hogy ne közvetlenül érintse a növényt, amit aztán leszedés után egy új zsebkendőbe kellett csomagolni. A gall druidák szerint ezt aztán az embernek magánál kellett hordania, mint egy amulettet, és így megvédett minden balesettől, míg füstjét jónak tartották a különféle szembetegségekre.
A selago növényt, a korpafüvek törzsébe tartozó, egészen pontosan a Lycopodium selago nevű fajjal szokás azonosítani.

A samolus leszedése előtt az embernek böjtölnie kellett, majd a bal kezével volt csak szabad letörnie a növényt, ezenkívül a művelet közben tilos volt a háta mögé néznie. Leszedés után nem volt szabad sehova letenni, csak az állatok itatójába, ahol is a vízben össze kellet morzsolni, majd megitatni az állatokat, ezzel biztosítva, hogy azok ne tudjanak megbetegedni.
A samolus növény kilétére több elmélet is létezik. Egyesek szerint ő a Samolus valerandi (sziki árokvirág), mások szerint a deréceveronika (Verinica beccabunga), egy harmadik vélemény viszont azt állítja, hogy a kökörcsin (Anemone pulsatilla) felel meg neki. 

Pár ókori trükk

Ezek az apró praktikák a görög-római befolyás alatt álló Egyiptomból származó papirusztekercsekről valók, amik i.e. 200 és i.sz. 500 körül íródtak.

• Ha azt akarod, hogy egy szakács ne tudja begyújtani a tűzhelyét, tégy a tűzhelyére egy kövirózsát.
• Ha azt szeretnéd, hogy a bronz dolgaid aranynak látszanak, keverj össze ként meszes talajjal, kend be vele a tárgyakat, majd töröld meg őket.
• Ha meg szeretnél állítani egy öreg nőt a sok ivástól és karattyolástól, darabolj egy kis fenyőt a borába.
• Ha sokat szeretnél inni, anélkül, hogy lerészegednél, edd meg egy sült disznó tüdejét.
• Hogy fokhagymát ehess, anélkül, hogy utána büdös lennél, süss meg egy céklát, és azt fogyaszd el.
• Ha keserűvé szeretnéd tenni a bort, dobj bele egy égő kavicsot.
• Ha egy banketten verekedést szeretnél előidézni, dobj egy kutya-harapta követ a vendégek közepébe.

És a kedvencem:

• Ha azt szeretnéd, hogy egy tanácskozáson együtt ivó férfiak távolról úgy tűnjenek, mintha szamár-szerű lenne az arcuk, egy lámpásból emeld ki a kanócot, mártsd az bele egy szamár vérébe, készíts egy új lámpást ezzel a kanóccal, és érintsd meg vele az ott ivókat.

Forrás:
Hans Dieter Betz: The Greek Magical Papyri in Translation, Including the Demotic Spells