Boszorkányiskola 28. lecke: repülés, szombat

Üdvözlöm minden kedves Olvasómat a boszorkányiskola huszonnyolcadik leckéjén! Ezen alkalommal megismerkedünk a boszorkányi repüléssel illetve a boszorkányszombatokkal.

~ ~ ~

Nagy vonásokban már megismerkedtünk a történelmi boszorkány alakjával. Aztán a legutóbbi a leckénk során tettünk egy kis kitérőt a módosult tudatállapotok élménye felé, amit szükségesnek éreztem ahhoz, hogy megértsük a mostani témánkat. Ez pedig nem más, mint a történelmi boszorkányság azon, sokszor ma képzelgésnek tartott részei, melyek magyarázata pont a transzállapotokban rejlik. Sőt, még egy kicsit tovább is megyünk, és megnézzük, ezek miként éledtek újjá a tradicionális boszorkányságban.

Transzélmény – a transzcendens valós megélése

Mind véletlen, mind akaratlagos transz, vagy álmok alatt megtapasztalták a múlt emberei a másvilágokat, a természetfelettit (az álmokról majd egy későbbi leckében részletesebben beszélünk). Ez megint csak nem egyedül a mágikus specialisták „jussa” volt, hiszen bizonyos esetekben bárkivel előfordulhattak, viszont csak a specialisták voltak azok, akik ezt önszántukból is elő tudták idézni. Sőt, sokuknál úgy szerepel, hogy egyes esetekben akár akartak, akár nem, transzba kellett esniük (pl. táltosok viharok alatt, benandatik évente négyszer, stb.). Amit viszont lényeges erről tudni, hogy a transzban, vagy álmokban megélt élményeket régen a nép valóságosnak tartotta, és ezeken keresztül keresték a közvetlen kommunikációt a transzcendenssel. A történelmi boszorkányság kutatói szerint pedig ilyen, transzban megélt tapasztalatokra utal a periratokban szereplő sok abszurd részlet: a kulcslyukon besurranás, a dióhéjban, szitában átkelés a folyókon, a repülés, az állatokon utazás, stb.

A testet elhagyni képes lélek és más alteregók

A népi elbeszélésekből és ránk maradt írásos emlékekből az látszik kirajzolódni, hogy a hagyományos európai lélekképzet nem egyezik az ortodox keresztény hozzáállással. Az emberi testnek több alteregója is ismert a különböző kultúrákban, akik közül ma talán a germán doppelganger lehet a legtöbbet hallott. A boszorkányokkal kapcsolatos sok monda is csak úgy értelmezhető, ha nagyjából tisztában vagyunk az ilyen képzetekkel. A legfontosabb tudni való ezekből, hogy a lélek képes elhagyni az emberi testet, mikor az álmodik, vagy transzba esik. Ez a lélek aztán másoknak is meg tud jelenni, jobbára álmokban, vagy transzban. Különféle alakokat tud felvenni, legyen az emberi, vagy állati. Tehát, a boszorkány úgy változott macskává, hogy a lelke macska formát vett fel, és így járta a világot, ment el rontani. A lélek képes továbbá ártani, üzenetet átadni, vagy segíteni másoknak ilyen formában. De túlvilági lakomákon, fesztiválokon, csatákon és utazásokon is részt vehet. A lélek, ha sérülést szerez odakint, akkor a seb a fizikai testén is meg fog jelenni - ez pedig sok boszorkányokról keringő történet alapja.

Ennek a képzetnek egy furcsa továbbélése az „asztráltestnek” nevezett modern "találmány", mely szerint az emberek ennek a kivetítésével képesek asztrális utazásokat tenni. Ez jobbára ugyanaz, mint amit a felmenőink a testet elhagyó lélek által megélt túlvilágélményeknek tartanának. Csak nagyon más mitológiai kontextusban, aminek köszönthetően pedig a két élményfajta is nagyon más tapasztalatokat tud eredményezni. Másik modern változata ennek az ún. sövény átlépése, mely kifejezés az utóbbi években kezdett el terjedni a boszorkányok között. Itt a sövény az a szimbolikus fal, ami elválasztja a hétköznapi valóságunkat a másvilágtól, átlépésével pedig megtapasztalhatjuk ami odaát van. De lehet még ez spirit flight, vagyis a "szellem repülése" is, ahol a szellem a testet lehagyni képes lelket takarja. És hogy miért repülés? Az a következőkben kiderült....

A boszorkányi repülés

Ma talán a legismertebb boszorkánytevékenység a seprűn való repülés. Természetesen minden újboszorkány meg fogja erről mondani, hogy nem, ők nem szoktak seprűn lovagolni. Mármint, fizikai értelemben. A látomásélmények más tészta. De az egész megértéséhez menjünk vissza pár évszázadot az időben. Az 1000-es éveket környező századokban több egyházi feljegyzés is készült arról, hogy egyes nők azt képzelik, éjszakánként kilovagolnak bizonyos istennőszerű alakokkal (Diana, Herodias, Holda, stb.) és velük együtt járják a tájat. Ezeket a nőket nem boszorkánynak tekintették a papok, hanem az ördög által megtévesztett, pogány butaságokat hívő halandóknak. Az éjszakai utazásokat alapvetően fantáziálásnak látták, majd csak mikor már valóságként kezdték kezelni, akkor olvadt e képzet bele a történelmi boszorkányságba. Ami még érdekesebb, hogy a repülés hite nem egyszerűen Európa egy helyéből terjedt el, egyházi közvetítéssel (mind mondjuk a repülőkenőcs), hanem a legtöbb mágikus specialista repertoárjában (legyen szó sámánról, vagy bármi másról) szerepel valamilyen formában. Így a magyar perekben is repülnek boszorkányok, de az olaszokban is, mint ahogy a skótokban is. A repülés módja viszont nagyon különbözhet: leggyakrabban állatok hátán (kecskéken, kakasokon, macskákon,stb.), tilón, seprűn, vagy minden eszköz nélkül is.

A gyakorlat pedig ma is virágzik, mint lehetségesen megélhető látomásélmény. A transz kezdetét is jelentheti, hogy az ember úgy érzi, felemelkedik testéből, vagy az alatt is fel tudunk libbenni a „talajról”. Ilyen utazások során bejárhatunk teljesen ismeretlen túlvilágokat is, vagy egy, a miénkhez hasonló alternatív valóságot (ami pedig kiterjedhet akár az űrre is). Találkozhatunk alatta más lényekkel. szellemekkel is, akik vagy segíthetnek, vagy akadályozhatnak.

A boszorkányszombat

A boszorkányszombat a boszorkányok gyűlése. Ennek is létezett egy, a démonológusok fejében élő képe, gyermekgyilkosságokkal, ördögimádással, orgiákkal és közös rontásvégzéssel. A boszorkányság ügyben kihallgatottak viszont nem teljesen a papok szövegei szerint számolnak be az ilyen alkalmakról. A leírások nagy lakomákról, zenélésről, táncolásról, és általános mulatozásról szólnak. Pincékbe való betörésről, és az ottani összes bor megivásáról. Csodás repülésekről, állatokon való utazásról, tündérszerű lényekről, metamorfózisokról, és holtakkal való találkozásról. Máskor csatákról boszorkánycsapatok között, akár állati alakban is. De természetesen, a démonológia egyes, éppen divatos mozzanatait is beleszőtték a vallomásaikba. Nyilvánvaló, hogy mindezek beszámolók egy részét annak a számlájára lehet írni, hogy tortúra alatt az emberek mindent hajlandóak voltak beismerni. Amikor pedig egy-egy kérdés részletezését kérték tőlük, a saját életükből ismert tapasztalatokból próbáltak összerakni valami olyan történetet, mely kielégítheti a vallatók elvárásait. Így például vannak olyan esetek, amikor a szombat egy paraszti lakodalomhoz hasonlónak van leírva, vagy egy falusi mulatság mintáját követi. De mindezek mellett még egy másik réteg is felsejlik a leírásokból: a paraszti látomásélmények világa. Többször is előfordult például, hogy a "boszorkányok" azt vallották, hogy csak lélekben vettek részt a gyűléseken, utazásokon. Egy 16. századi perben még kínvallatás előtt azt állítja a vádlott, hogy évente többször is, bizonyos éjszakánként, egy angyal vezetésével (!) kirepült az éjszakába, hogy aztán ott együtt szárnyaljon a holtak szellemeivel. Isobel Gowdie azt beszéli el, hogy egy hegy belsejében együtt lakomázott a tündérkirálynővel. Theiss, a litván vérfarkas, a pokolba járt el harcolni a jó termését. De a lakásokba, pincékbe betörő női alakok is megjelennek már az 1000-es évek előtti leírásokban is. Viszont itt még ezek a "hölgyek" - akik éjszaka bejárnak az otthonokba, ott nagyot lakomáznak, majd reggelre távoznak - bőséget és áldást hoznak. Épp ezért, több tudós is arra következtet, hogy ugyan fizikai szombatok nem voltak, de archaikus elemeket őrző látomásélmények igenis léteztek az emberek körében, melyek a szombatok népi képzetének az alapját adták.
A szombatok tehát a gyakorlatban legvalószínűbb, hogy (esetlegesen csoportos) vízióélmények voltak, melyekben az emberek a helyi természetfeletti lényekkel kerültek kapcsolatba. Pócs Évát idézve: "...a boszorkányszombat képzeteinek alapja a kommunikáció a túlvilággal." Arról viszont nincs szó, hogy ehhez bármi fizikai szertartás is kapcsolódott volna (például körök kivetése). Az újboszorkányok legtöbbjének és a wiccák szabbatjainak tehát nincs semmi köze ezekhez a történelmi gyakorlatokhoz. A valódi „boszorkánygyűlések” álmokban, látomásokban valósultak meg - halottak, tündérek és ördögök társaságában.
Ám a szombatok mitológiáját mára sok tradicionális boszorkány átvette és beépítette a saját világnézetébe, egyesek pedig kimondottan a legfontosabb lehetséges túlvilágélményként írják le. Alattuk elvileg a boszorkány találkozik a Mesterrel (aki a régi, néphitbeli ördög, aki egy mágikust tudást adó ambivalens szellem), tudást és segítőket kaphat tőle, illetve együtt mulatozhat a Mestert kísérő szellemekkel, a holtakkal. Az ilyen tapasztalatokhoz vagy a véletlen mázli szükséges, vagy pedig mélyen el kell merülni ebben a mítoszban, áldozatokat bemutatva az Mesternek és hozzá közeledve.

Repülés
Elérésének nehézsége embertől függ: van, akinek magától megy, van, akinek kell egy kis gyakorlás hozzá, van, akinek nehézkes. De senkinek sem lehetetlen! Az alapja a transzba lépés (habár tudatos álmodás alatt is elérhető), majd ha már egy látomáson belül vagyunk, akkor elég lehet azt akarnunk, hogy repüljünk. Esetleg elrugaszkodhatunk a földtől (vagyis attól, amit földnek érzékelünk éppen). A boszorkányperek iratai szerint, a repülés spontán történt, esetleg miután valamire felültek, vagy ritkább esetekben egy kis mondóka kiejtése után. Az ilyen ránk maradt szövegeket fel lehet használni kántálónak a transzba eséshez, ezzel is azt sugallva magunknak, hogy most egy repülési élményt szeretnénk megélni. A leghíresebb ilyen szöveg talán Isobel Gowdie, 17. századi skót boszorkány peréből való és így hangzik: „Horse and hattock! Horse and go! Horse and pellatis! Ho, ho!” Segíthet még, ha transzba esés alatt azt képzeljük, hogy felemelkedünk éppen a testünkből, egészen addig, míg lélekben tényleg azt tesszük (ami pedig egyben magát a transzba lépést is jelöli).

~ ~ ~

Ennyi volt ezen alkalomra a tanulni való, remélem legközelebb is találkozunk, amikor is különféle védekező mágikus módszerekkel fogunk megismerkedni.

Kérdés, észrevétel, vagy bármi egyéb esetén itt lehet elérni: bosziiskola(kukac)gmail.com, illetve itt helyben a blogon és a blog Facebook oldalán.

Boszorkányiskola 24. lecke: oltárok

Üdvözlöm minden kedves Olvasómat a boszorkányiskola huszonnegyedik leckéjén! Ezen alkalommal megismerkedünk az oltárokkal, szerepükkel a boszorkányságban és azok állításának módjával.

~ ~ ~

A mai neopogányok, wiccák és vallásosabb boszorkányok rendszeresen állítanak oltárokat, mind alkalmikat a természetben, mind állandóakat az otthonukban. Történelmileg az oltár az áldozat bemutatásának és ritkábban az istenség, vagy szellem valamilyen formájú megjelenítésének a helye. Az emberek vallási életében az az a pont, ahol a kommunikáció történik a transzcendenssel - ahol az megszólítható és segítsége lehívható. Azonban nem csak vallási, hanem esztétikai és mágikus célokat is szolgálhat, bizonyos gyakorlók számára pedig ez a varázslatok végzésének a helye is. Nézzük most meg, hogy mit érdemes róluk tudni úgy általában.

A múlt és jelen pogányai

Az első oltárok már a neolithikum idején megjelentek. Ezek általában különlegesebb formájú, vagy kezdetlegesen megfaragott kövek, ám előfordulnak köztük gyönyörűen és gazdagon megmunkált darabok is. Az ókor minden kultúrájából maradt ránk oltár, melyeket az isteneiknek, őseiknek és halottaiknak, vagy más általuk tisztelt létezőnek állítottak. Ezek teteje lapos, esetleg mélyedésekkel ellátott volt, de ezt leszámítva formájuk és díszítettségük változó, mint ahogy a nagyságuk is. Egy római író például lejegyezte, hogy az égi és kimondottan fontos isteneknek szántak relatíve magasra készültek, a földdel kapcsolatos isteneké a talaj felszínéhez közel maradt, míg az alvilági isteneknek leginkább gödröket ástak a földbe (vagy egy természetes barlangot kerestek). Az oltárok a templomok, szentélyek belsejében, azok előtt, de utak menték, útkereszteződésekben, hegyek tetején, ligetekben, vagy más, vallásilag jelentősebb földrajzi helyeken voltak megtalálhatóak, sőt, az otthonokban is általában előfordultak valamilyen formában (pl. a római larariumok). Az oltárokat állíthatta egy-egy közösség, vagy hálából, esetleg egy isten kegyének az elnyeréséért magánszemélyek is megtehették ezt. Magyarországon is találtak római katonák, hivatalnokok megrendelésére készített oltárokat, melyeket onnan ismerünk, hogy rá volt szokás írni a megrendelő nevét is. A legfontosabb tudnivaló mégis talán az róluk, hogy az oltárok az áldozat/felajánlás bemutatásának a helyei voltak. Épp ezért sokuknak a tetejük általában üresen volt hagyva, inkább az oldalaikat díszítették istenek képeivel, vagy feliratokkal. Másik részüknél pedig, az oltáron helyet kapott az áldozat mellett az imádott istenség szobra, vagy képe is.

A mai neopogányok és újboszorkányok oltárai már valamivel másabbak. Egyrészt, a legtöbbjük az emberek saját otthonaiban található, a hivatalos templomok és szent helyek csekély számának köszönhetően. Helyette, sokszor ideiglenes oltárok állítására kerül sor, ha a szabadban végeznek valamilyen szertartást. Továbbá, ma alapvetően az oltár funkciója inkább az istenség képének és a hozzá kapcsolható, vagy neki kedves tárgyaknak és szimbólumoknak az elhelyezésére szolgál, esetleg minden vallási felhang nélkül, csak a mágikus eszközök „tároló helye”. Persze e mellett még továbbra is helyet kaphatnak a rajta az áldozatok, melyeket aztán általában egy adott idő után levesznek róluk és kihelyeznek a természetbe. Ennek azon egyszerű oka van, hogy az oltáron rothadó gyümölcsök és más élelmiszerek az általános elgondolás szerint már nem oly’ kedvesek az istenségeknek, illetve nem is olyan esztétikusak. Az oltárokat állíthatják istenségeknek, szellemeknek, ősöknek, vagy éppen unikornisok, tündérek, sőt, már a fantasztikus irodalom hősei is feltűnhetnek rajtuk (amit azért én kissé abszurdnak érzek…). Leggyakrabban egy-egy komód teteje, asztal, vagy polc kerül ilyen felhasználásra az otthonokban, mindenkinek a saját lehetőségei szerint.

Oltárok és mágia

Az ókor folyamán az oltárokból nem léteztek kimondottan mágikus célokra létrehozottak, az ilyen tárgyak inkább a hivatalos vallás részei maradtak. A középkor és kora újkor folyamán a keresztény templomok oltárai már megjelennek, mint a mágia helyei: rajtuk kell elrejteni bizonyos dolgokat (míg egy misét el nem mondanak felettük), hogy azok varázserőt szerezzenek. A szertartásos mágia iránt érdeklődők, akik között sok pap és szerzetes is akadt, pedig a rituális munkáikat egyszerűen a templomi oltáron, vagy, a templomi mintára, otthon felállított darabon végezték. Az ilyen, saját célra felállított keresztény oltárokból fejlődtek ki aztán a kimondottan mágikus darabok. 20. század fordulója környékén, Alaister Crowley-nál az oltár már a mágikus szertartások központi elemeként szerepel, és a felépítése, valamint a rá kerülő tárgyak is elkülönülnek a keresztény hagyományoktól. Innentől kedve az oltárok általános szereplői lettek a varázslással foglalkozók munkájának.

Oltárok az újboszorkányságban

A rituális mágiából vette át a wicca is az oltárok állítását, a saját igényei szerint átformálva. Benne az oltár a szertartások szerves része; rajta helyezik el a hozzávalókat, az eszközöket, melyeknek mind megvan a maguk előírt helye. Innen pedig átkerült az újboszorkányság gyakorlatába is, aminek hála ma a legtöbb boszorkány otthonában van egy, vagy több belőle. Funkciójukat tekintve, vannak olyanok, amelyeket csak azért állítanak, hogy egy-egy fontosnak érzett szellemnek, vagy istenségnek tisztelettel adózzanak általa. Ezen fajta oltárok ideiglenesen is elkészülhetnek, pl. Samhain (nov. 1.) környékére sokan állítanak az őseiknek oltárokat, amiket aztán nemsokára le is bontanak. Az oltár szerepe lehet a mágikus eszközök „tárolása” is, egy olyan helyet alkotva, ahol az ember kiemelt és „megszentelt” módon tarthatja őket. A kettő kombinációja is lehetséges természetesen, vagyis az oltár egyszerre tisztelgés egy létező előtt és a mágikus eszközök pihenőhelye. Harmadik funkciójuk szerint a mágikus munkák és szertartások fókuszpontjai az oltárok. A rituálékat előtte szokás elvégezni, a hozzá szükséges tárgyakat, az áldozatokat és az esetleges szellemek, istenségeik szimbólumait rá helyezik. Nem otthon való munka esetén pedig, természetesen ideiglenes oltárokat szokás állítani. Sőt, manapság nagy divatja van a kis dobozokba rejtett „hordozható oltároknak” is, melyeket az ember bárhova magával vihet.

Otthoni/házi oltárok

Ezeket gyakorlatilag az otthonunk bármely pontján felállíthatjuk. Hagyományos ugyan a konyhában az otthon és a tűzhely istennőinek és védelmező szellemeinek adózni, míg a többi szobában már más lényekhez szólnak. Az újboszorkányok oltárának többsége mégis a hálószobákban van, azok személyessége és intimitása miatt. Sokan nem szeretik, ha idegenek, vagy akár még csak családtagok is hozzáérnek az oltárukon lévő dolgokhoz, és ezért alapvetően nem szokás ezeket mindenkinek mutogatni. A legtöbben azt tartják, hogy az oltár csak ránk és az általa megszólított szellemekre tartozik. E mellett viszont, egyesek azon a véleményen vannak, hogy mivel az oltár egyfajta kapu a szellemeknek mi felénk, ezért nem jó dolog az alvóhelyünk közelében felállítani. Ez ellen persze ott van az az érv (is), hogy ha az oltáron minket védelmező szellemeket imádunk, akkor azok csak jó hatással lehetnek álmainkra. Ám az ilyesmit mindenkinek magának kell eldönteni és kitapasztalni.

A szobán belüli elhelyezésüket tekintve, az alacsony bútorok teteje, polcok és asztalok is alkalmazhatóak a felállításukhoz. Amit érdemes szem előtt tartani, hogy ha a szertartásainkat az oltár előtt akarjuk végezni, akkor az könnyen hozzáférhető legyen (tehát ne egy 2 m magasan lévő polc), és elég nagy ahhoz, hogy a rituálék esetleges (további) kellékei elférjenek rajta. Fontos még, hogy gyertyákat/mécseseket szabadon meg tudjunk gyújtani, tehát ne lógjanak rá függönyök, stb.

Az oltárokra rá szokott kerülni valamilyen szellemi lény képe, szobra, szimbóluma, vagy ezek mind együtt. Van, hogy egy oltárra több különböző ilyen lény jelképeit is elhelyezik, vagy egy hasonló csoportét (pl. az ősök, akik nem csak általánosan a halott felmenőink, hanem a dédanyáink, dédapáink, nagyanyáink és nagyapáink, szüleink önmagukban is), vagy csak egy-egy kiemeltet. Mécsesek, gyertyák és füstölők is mindig helyet kapnak rajta, amiket sokan rendszeresen égetni szoktak felajánlásként. Mint már említettem, a rituális eszközeink (varázspálcák, tőrök, üstök, stb.) nyugvóhelyeként is funkcionálhat. Mindezek mellett, (szárított, élő) növényeket, vágott virágokat, kristályokat, köveket, terméseket és magokat szintén rárakhatunk. Illetve bármit, amit oda illőnek érzünk. Továbbá, az oltárunk dekorációját az évszakokkal együtt lehet változtatni. Tavasszal rá kerülhetnek a boltokban kapható első gumós virágok, ősszel kis dísztökök és töklámpások, télen pedig örökzöld ágak. Ez egésznek csak a fantáziánk szab határt.

Oltárok a szabadban

Ezek java általában ideiglenes oltár, vagyis olyan, amit csak ott tartózkodásunk idejére állítunk fel, majd távozásunkkor lebontunk. Készíthetjük őket a földre, lapos kövekre, fák tönkjére, törzsére. A rá kerülendő dolgok listája ugyanaz, mint egy házi oltár esetében, habár itt bizonyos esetekben el lehet hagyni a szellemi lény szimbólumát (pl. ha az erdőt szólítjuk meg, ahol éppen vagyunk, akkor annak nem szükséges valami külön jelképet keresni az oltárunkra, hiszen ott vagyunk előtte). Fontos szempont még, hogy ha odakint dolgozunk és éppen tűzgyújtási tilalom van, akkor gyertyákat és mécseseket, füstölőket ne használjunk! Illetve, hogy távozásunkkor úgy hagyjuk a munkánk helyét, mint az előtte volt; csak természetes és könnyen lebomló dolgokat hagyjunk ott felajánlásként/áldozatként, egyéb szemetet pedig mindet vigyük haza magunkkal!

Szabadtéri oltárokat viszont a saját kertünkben is állíthatunk. Ezek kerülhetnek a földre, kövekre, cserépedényekre, asztalkákra, padokra, stb. Amire itt ügyelni kell, hogy vízálló legyen minden, amit kihelyezünk, és fagyálló. Azt hiszem, nem kell részleteznem, hogy miért.

Hordozható oltárok

Ezek általában kisebb dobozkákba, vagy akár szépen feldíszített cipős dobozokba is összegyűjtött rituális tárgyak akarnak lenni. A tetejüket, vagy a belsejüket lehet oltárként használni, amit épp ezért szimbólumokkal szokás ellátni, vagy legalábbis ízléses dekorációval. A dobozkába kerülhet egy-egy istenség, szellem képe, mécsesek, füstölők, ásványok, növényi részek. Így egy kész kis csomagot alkotva, amit aztán csak fel kell kapni, és bárhol használhatjuk, ahová csak magunkkal vittük.

~ ~ ~

Ennyi volt ezen alkalomra a tanulni való, remélem legközelebb is találkozunk, amikor is a népi mágiával ismerkedünk meg.

 

Kérdés, észrevétel, vagy bármi egyéb esetén itt lehet elérni: bosziiskola(kukac)gmail.com, illetve itt helyben a blogon és a blog Facebook oldalán.

Boszorkányiskola 15. lecke: Lughnasadh

Üdvözlöm minden kedves Olvasómat a boszorkányiskola tizenötödik leckéjén! Ezen a héten megismerjük Lughnasadh ünnepét, szokásait és szimbólumait. Majd egy rituálé keretében meg is emlékezünk róla.

~ ~ ~

Lughnasadh (lúnasza), augusztus elseje, az aratás kezdetének a neopogány ünnepe. Európában több helyen is ekkortájt végzik a kenyérgabonák (búza, rozs, árpa és társaik) learatását, vagy ilyenkor fejezik be. Épp ezért Lughnasadh a bőségről emlékezik meg, amit a Föld és a rajta élő növények nyújtanak számunkra, és egyben a mindezért való hálaadás alkalma is.

A szabbat: Lughnasadh, vagy Lammas

Lughnasadh (lúnasza) egy a kelta eredetű, „nagyobb” szabbatok közül. Ez az első az aratási ünnepek (Lughnasadh, Mabon, Samhain) sorában, és az aratás kezdetéről emlékezik meg. Elvileg valaha a keltáknak az ősz kezdete volt, és valóban: habár augusztusban még nagy melegek várhatnak ránk, de a természet már most átbillent a növekedésből a maghozásba és termésérlelésbe.

Két nevet is szoktak manapság használni rá Lughnasadh és Lammas. Lammas, az angol loaf-mass (vekni/cipó és mise) szavak összeolvadásából jött létre, ami az ekkori keresztény kenyérmegáldási szokásokra utal. Másik neve, a Lughnasadh kelta eredetű, és jelentése Lugh (egy kelta isten) násad-ja (játékai, összejövetelei).
Ennek az alkalomnak a megünneplése július 15-től augusztus 15-ig tartott, viszont az események tetőpontja augusztus elseje volt, habár egyes helyeken július utolsó, vagy augusztus első vasárnapján tartották. Erre az időre összegyűltek a törzsek a nagykirály alatt, hogy megbeszéljék a politikai ügyeiket, törvényeket hozzanak és bíráskodjanak. Ám az egyszeri embereknek is kijutott ekkor a mulatságból, mivel nagy sportversenyeket és vásárokat rendeztek a tömegek szórakoztatására. Bizonyos elgondolások szerint ennek az alkalomnak a megünneplése hegytetőkön vagy szent források mellett zajlott, itt játszottak és versenyeztek az emberek, sőt, még egy bika feláldozásának a lehetősége is felmerült a feltételezhető ünneplési módok között.
A tudósok igen bizonytalanok ennek az fesztiválnak az eredetével és funkciójával kapcsolatban (mint szinte minden kelta ünnepnél). Magából a fesztivál időpontjából arra lehet következtetni, hogy ez volt az első aratás ünnepe. Ezzel viszont Lughnasadh kiválna a többi kelta ünnep sorából, lévén azok az állattartás ciklusaihoz igazodnak, nem pedig az agrártevékenységekhez. Továbbá az aratásünnep teóriára nincsenek bizonyítékok, hiszen ezt az alkalmat majd csak az angolszászok nevezték el az "első gyümölcsök ünnepének". Az is lehetséges, hogy eredetileg a nyájak nyári összetereléséhez kötődött ez az alkalom.
A talán legismertebb és legmisztikusabb eredetmagyarázat szerint az ünnep neve Lugh istentől származik, aki a mítosz szerint nevelőanyja tiszteletére rendezte meg először az ekkor szokásos játékokat, versenyeket. A történet így szól:
Lugh nevelőanya, Tailtu (vagy Táiltiu, aki a feltételezések szerint egy földistennő lehetett) kivágott egy nagy erdőt, hogy a földet meg tudják művelni az emberek, ám a nagy megerőltetés halálosan legyengítette. Ahogy a Tailtu a halálos ágyán feküdt, az ír emberek köré gyűltek, akiktől azt kérte, hogy tiszteletére halála után tartsanak temetkezési játékokat (ez egy ősi szokás, amely atletikus versenyekből állt a nemrég elhunyt hős tiszteletére). Azt is megjósolta, hogy amíg ezeket a játékokat minden évben megtartják, Írország nem marad dal nélkül. 
Természetesen erre a magyarázatra még kevesebb a bizonyíték, mint a többire, viszont az nagyon is lehetséges, hogy Lugh isten követői hozták be ezt az ünnepet az ír keltákhoz az istenükkel együtt (aki maga is a kelta panteon egy később született tagja). Ez talán azt is megmagyarázná, hogy azt a fesztivál miért is a földműveléshez kötődik az állattartás helyett. Viszont ez mind csak feltételezés....

A megünnepléséről

Kevés információval rendelkezünk azzal kapcsolatban, hogy hogyan is ünnepelhették az ókori, vagy akár a kora középkori kelták ezt az ünnepet. Magának a pontos időpontjának a meghatározása is elég nehézkes, a György-naptár bevezetésének köszönhetően: e miatt keletkezett az "új" és a "régi" Lughnasadh, amiket augusztus elsején és augusztus 12-én tartottak meg. Hogy ezt még tovább fokozzuk, az ünnepet sok helyen nem is ezeken a napokon ülték meg, hanem (ahogy már fentebb is olvasható) a hozzájuk legközelebb eső vasárnapon.
Mivel forrásunk nincs róla, így csak különféle elképzelések születhettek az évek folyamán arról, hogy hogyan is nézhetett ki egy pogány kori Lughnasadh fesztivál. Egy teóriák szerint az ünnep több mozzanatból is állt. Legelőször is, learatták a legelső kévéket a gabonatermésből, majd hegytetőkre vitték azokat, ahol felajánlották őket az isteneknek. Ezután minden résztvevő fogyasztott az elkészített lakomából, ami az aratásból származó magokból és áfonyából, valamint egy feláldozott bika húsából állt. Habár, erre az ünneplési módra csupán Írországból származnak szórványos bizonyítékok, de attól még Lughnasadh végig a középkorban igen fontos napnak számított. Vásárokat tartottak ekkor, béreket fizettek ki, és a helyi tisztviselőket is ekkor választották.

De bármi is legyen az igazság a történelmi fesztiválról, a neoboszorkányok számára már határozottan egy, az aratás kezdetét megünneplő fesztiválnak számít. Magyar vonatkozásban azonban érdemesnek tartom megjegyezni, hogy idehaza az első gabonák learatása augusztus elsejére már általában befejeződik, így, ha a helyi viszonyokhoz akarunk igazodni, akkor nem annak a kezdetéről, hanem a végéről emlékezzünk meg.

Szimbólumai

Érett kalász: aratóünnepről lévén szó ez talán a legnyilvánvalóbb jelképe. A kalász képe magában hordozza a bőség, a jó termés és a gazdagság jelentését. Aranyló színe és a sok kis apró magja a jólét ígérete.

Gabonanövények: a kalászhoz hasonlóan a gazdagság és a biztos megélhetést szimbolizálják.

Szalmabábuk: a learatott növények megszemélyesítői, és a növényekben lakozó szellemek fizikai másai.

Ezen nap egyéb ünnepei 

Maga augusztus elseje nem igazán rendelkezik kimondottan rá eső ünnepekkel, viszont egész Európában szokás volt valamilyen módon megünnepelni a gabonák learatását. Magyar szokásokat tekintve, az aratást július elejének a közelében kezdik, pontos időpont természetesen nem létezik (habár régen kötötték bizonyos szentek napjaihoz, de nem általánosan), mivel a növények mindig eltérő időpontban kezdenek el érni. Csupán a legközismertebb növényeket tekintve (és nem véve figyelembe az őszi és a tavaszi vetéseket), először az árpa érése kezdődik, ezt követi a búza, majd a rozs, s legvégül a zabfélék.
Történelmileg az aratáshoz nem sok babona fűződött, hiszen a termékenység megvarázslása ilyenkor már értelmetlen. Viszont azért ismert pár szokás, mely hozzá kapcsolódott. Az aratás kezdetét például több tabu is övezte: tilos volt azt elkezdeni újholdkor, kedden és pénteken (mert üres lenne a búza feje), vagy ha halott volt a faluban. Az munka befejezése előtt egy köteg gabonát „lábon” (vagyis levágatlanul) hagytak, az égi madarak, vagy esetleg Szent Péter lova számára, de volt olyan hely is, ahol azt tartották róla, hogy megvédi a következő évi termést a zivatarkároktól (az utolsó kévéről bővebben itt lehet olvasni). Aratóünnepeket is volt szokás tartani olyan helyeken, ahol többen összegyűltek a munkát elvégezni (kalákák esetén, vagy gazdag emberek földjein). Jellemző volt ez a gyakorlat az egész magyar nyelvterületre, és gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza. Az aratás befejezése után a földeken dolgozók búzakalászból aratókoszorút fontak, melyet aztán mezei virágokkal és szalagokkal díszítettek. Ezt a koszorút a munkások, ünneplőruhában vitték a föld tulajdonosának a portájára, ahol a koszorút vagy vivőjét a gazda, esetleg a gazdasszony, vízzel locsolta le, bőség- és esővarázsló rítusként. A föld gazdája ezután megvendégelte az embereket, sőt még táncmulatságokat is rendeztek a munka befejeztének örömére. A koszorút pedig a házban, kitüntetett helyen akasztották fel, majd vetéskor a szemeket kimorzsolták belőle, és összekeverték a vetőmaggal, hogy biztosítsák a jövő évi termést.

Megfelelései

Egyéb nevei: Sun, Lammas, Lughnasa, Lunasa, a zöld kukorica ünnepe, első aratás, Ceresalia, augusztus estéjé, Elembiuos, Cardenas ünnepe, az új kenyér ünnepe, Tailltean játékok, Teltain Cornucopia(Strega), aratási otthon, Thingtide (teuton), Laa Luanys, Elembious
Füstölők: szantálfa, rózsa, aloé, tömjén, aloéfa, csipkerózsa, rozmaring, kamilla, eukaliptusz, kukorica, golgotavirág, szegfűbors, vanília
Eszközök: kard
Kövek: citrin, malachit, borostyán, sárga gyémánt, peridot, aventurin, szardonix, macskaszem, arany topáz, agát, obszidián, rodokrozit, tiszta kvarc, márvány, gránit, karneol, mágnes
Fémek: bronz, arany
Szimbólumok, dekorációk: csuhébaba, gyékényszőttes, szalmafonás, búzakéve, kukoricacső, magok, kenyér, telihold, búza, napraforgók, gomba, bőségszaru, kenyérkosarak, dárda, üst, kasza, sarló, learatott növények, isten-formára mintázott sütemények, fallikus szimbólumok, szalma
Színek: sárga, narancs, zöld, barna, arany, szürke, vörös, bronz, cserszín, lila, gesztenyebarna
Ételek: kenyér, házi kenyér, almabor, fekete bogyós ételek, lepények, zselék, rizs, gyógyteák, kukorica, bogyóval készült piték, minden ekkori étel, árpasütemények, magok, vadalma, bárányhús, bodzabogyó bor, legyezőfű tea, gomba, burgonya, áfonya (és vele készült ételek)
Istenségek: Mars, Silvanus, Tyr, Tiw, Tin, Venus, Juno, Héra, Nemezis, Fortuna, héroszok, Hesperidák, Lugh, Napisten, Rhiannon, Epona, Tailte, Tammuz, Deméter, Perszephoné, Cerridwen, Baál, Crom Dubh, nap- és anyaistennők, Demeter, Ceres, mezőgazdasági istenek, az Anya, Dana, Seelu, Luna, Ízisz, Lleu, Lugh, Dagon, Dionüszosz, Tanus, Taranis, Tina, Lahar, Gaia, Libera, Robigo, Alphito, Liber, Neper, Ningirsu, Ódin, Ozirisz, Bacchus
Növények: mindenféle gabona, szőlő, fekete bogyós gyümölcsök, napraforgó, hanga, magyal, kukorica, rozs, búza, ginzeng, arabmézga virágai, szeder, vadalma, körte, aranyvessző, bazsarózsa, sarkantyúka, lóhere virága, cickafark, kunkor, verbéna, vízi kender, pipacs, búzavirág, rózsa, murok, mirtusz, selyemkóró, ír moha, fokhagyma, hagyma, menta, aloé, bazsalikom, almalevél, eperlevél, málna, áfonya, fekete üröm, komló, zab, mogyoró, fekete nadálytő, büdöske, bodza, kőris, kámfor, boróka, mandragóra, majoránna, kakukkfű, berkenye
Állatok: szarvasmarha, kakas, kentaurok, főnix, griffek, baziliszkusz
Használható: kenyérsütés, első gyümölcsök leszedése, asztrológia, napistenek tisztelete, az első aratás megünneplése, gyümölcsözés, változás, transzformáció, beérés, összekötés, karrier, egészség, pénzszerzés, bőségvarázslatok, nap meditációk, játékok, kenyértörés, csuhébabák készítése, növények begyűjtése varázslatokhoz, lakomázás, versenyek, lándzsadobás, virágok gyűjtése koszorúkhoz, kardviadalok, küzdősportok, összeházasodás, próbaházasságok, ház (lakás) mágikus védelmének megújítása

Lughnasadh-ról megemlékező rituálé

Ezúttal két rituálét is megismerhetünk. Az egyik a szokásos, bárhol elvégezhető formátumú, míg a másikhoz ki kell menni egy learatott gabonatáblához. Mindenki annak az elvégzését választja, amire lehetősége van.

Első rituáléváltozat

A rituáléra az eddig megszokott dolgokon kívül egy vágatlan vekni kenyeret, vagy egy cipót szerezzünk be. Elvégzésének ideje legyen vagy augusztus elsejének előestéje, vagy aug. 1. nappala.

A szokásos módunkon kezdjük el a rituálét.

Szólítsuk meg a Földet: „Termékeny Föld, magokat érlelő, napfénytől s esőtől bőven termő! Téged hívlak, arany kalászt hozó! Fogadd áldozatom, mi szívemből való!”

Mutassuk be felajánlásunkat. Törjük kettő a kenyeret, cipót, majd azt is adjuk oda, csak vegyünk le belőle egy picit, amit tegyünk egyelőre külön. Mindeközben soroljuk fel mindazt, amiért hálásak lehetünk az életünkben.

Ezek után tartsunk egy kis elmélyülést, vagy csak gondolkozzunk azon, ami megadatott nekünk.

Végül búcsúzzunk el a Földtől a saját szavainkkal.

Zárjuk le szokásos módunkon a rituálét, pakoljunk el magunk után. A félretett kenyérdarabot hagyjunk a szabadban, a napon kiszáradni, majd rakjuk el valami biztos helyre az otthonunkban, védelmet és jólétet hozó amulettnek.

Második rituáléváltozat
Naplemente előtt úgy egy órával ki kell menni egy nemrég learatott gabonatáblára. Mindegy, hogy árpa, búza, rozs, vagy bármi más termett a földön, de azzal azért jó tisztában lenni, hogy pontosan melyik is volt, ha a szertartás szövegeiben meg akarjuk szólítani a nevén (de egyszerűen mondhatunk gabonát is).

A mezőn körbejárkálva megmaradt növényszálakat kell keresgélni, és kis koszorút fonni belőlük.
Végül keressünk egy nagyobb darabot, ahol állva maradt a növény (vagy ha más nem fekve, ahol az aratógép ment végig a táblában). Itt állítsunk fel egy nagy sárga gyertyát (a színnek különösebb funkciója nincs, csak esztétikailag ez illik a legjobban ide), és rakjuk köré a koszorúnkat.
Szólítsuk meg a learatott növény szellemét, elbeszélve élete történetét (elvetették, kicsírázott, kibújt a földből, virágzott, majd termést érlelt, végül jött az ember és learatta). Mondjunk hozzá egy szívből jövő hálaimát, melyben megköszönjük életét, növekedését, sok munkáját, na meg persze az áldozatát, hogy meghal, mi pedig élhetünk általa.
Hálánk jelképeként ássunk el a földben valamicske kenyeret (vagy az adott növényből készült élelmiszer egy darabját), és bőven öntözzük meg felvizezett tejjel. Mindeközben folyamatosan a növények iránt érzett hála legyen a szívünkben.
Itt hajtsuk a földre a fejünket egy kicsit, és csendesedjünk el, a gabona szellemének tiszteletére.
Végezetül a koszorút öntsük le vízzel (lehetőleg forrásvízzel), és kívánjunk a gabonának legközelebb is jó földet, elegendő napsütést és esőt, valamint kiváló termést. Vegyünk ki a koszorúból három szemet, és vigyük haza, hogy majd felhasználhassuk a vetésről megemlékező rítusunk során (vagy akár bőséghozóként is, ha valakit nem érdekel a vetés szentsége).
Fújjuk el a gyertyát, álljunk fel, pakoljunk össze, és a gabonatábláról való lelépés előtt forduljunk vissza, és hajoljunk meg egyszer az ottani szellemek tiszteletére, majd hátranézés nélkül menjünk haza.

~ ~ ~

Ennyi volt erre a hétre a tanulni való, remélem legközelebb is találkozunk, amikor is a mágikus időzítés technikáját járjuk körbe.

Kérdés, észrevétel, vagy bármi egyéb esetén itt lehet elérni: bosziiskola(kukac)gmail.com, illetve itt helyben a blogon és a blog Facebook oldalán.