Boszorkányiskola 28. lecke: repülés, szombat

Üdvözlöm minden kedves Olvasómat a boszorkányiskola huszonnyolcadik leckéjén! Ezen alkalommal megismerkedünk a boszorkányi repüléssel illetve a boszorkányszombatokkal.

~ ~ ~

Nagy vonásokban már megismerkedtünk a történelmi boszorkány alakjával. Aztán a legutóbbi a leckénk során tettünk egy kis kitérőt a módosult tudatállapotok élménye felé, amit szükségesnek éreztem ahhoz, hogy megértsük a mostani témánkat. Ez pedig nem más, mint a történelmi boszorkányság azon, sokszor ma képzelgésnek tartott részei, melyek magyarázata pont a transzállapotokban rejlik. Sőt, még egy kicsit tovább is megyünk, és megnézzük, ezek miként éledtek újjá a tradicionális boszorkányságban.

Transzélmény – a transzcendens valós megélése

Mind véletlen, mind akaratlagos transz, vagy álmok alatt megtapasztalták a múlt emberei a másvilágokat, a természetfelettit (az álmokról majd egy későbbi leckében részletesebben beszélünk). Ez megint csak nem egyedül a mágikus specialisták „jussa” volt, hiszen bizonyos esetekben bárkivel előfordulhattak, viszont csak a specialisták voltak azok, akik ezt önszántukból is elő tudták idézni. Sőt, sokuknál úgy szerepel, hogy egyes esetekben akár akartak, akár nem, transzba kellett esniük (pl. táltosok viharok alatt, benandatik évente négyszer, stb.). Amit viszont lényeges erről tudni, hogy a transzban, vagy álmokban megélt élményeket régen a nép valóságosnak tartotta, és ezeken keresztül keresték a közvetlen kommunikációt a transzcendenssel. A történelmi boszorkányság kutatói szerint pedig ilyen, transzban megélt tapasztalatokra utal a periratokban szereplő sok abszurd részlet: a kulcslyukon besurranás, a dióhéjban, szitában átkelés a folyókon, a repülés, az állatokon utazás, stb.

A testet elhagyni képes lélek és más alteregók

A népi elbeszélésekből és ránk maradt írásos emlékekből az látszik kirajzolódni, hogy a hagyományos európai lélekképzet nem egyezik az ortodox keresztény hozzáállással. Az emberi testnek több alteregója is ismert a különböző kultúrákban, akik közül ma talán a germán doppelganger lehet a legtöbbet hallott. A boszorkányokkal kapcsolatos sok monda is csak úgy értelmezhető, ha nagyjából tisztában vagyunk az ilyen képzetekkel. A legfontosabb tudni való ezekből, hogy a lélek képes elhagyni az emberi testet, mikor az álmodik, vagy transzba esik. Ez a lélek aztán másoknak is meg tud jelenni, jobbára álmokban, vagy transzban. Különféle alakokat tud felvenni, legyen az emberi, vagy állati. Tehát, a boszorkány úgy változott macskává, hogy a lelke macska formát vett fel, és így járta a világot, ment el rontani. A lélek képes továbbá ártani, üzenetet átadni, vagy segíteni másoknak ilyen formában. De túlvilági lakomákon, fesztiválokon, csatákon és utazásokon is részt vehet. A lélek, ha sérülést szerez odakint, akkor a seb a fizikai testén is meg fog jelenni - ez pedig sok boszorkányokról keringő történet alapja.

Ennek a képzetnek egy furcsa továbbélése az „asztráltestnek” nevezett modern "találmány", mely szerint az emberek ennek a kivetítésével képesek asztrális utazásokat tenni. Ez jobbára ugyanaz, mint amit a felmenőink a testet elhagyó lélek által megélt túlvilágélményeknek tartanának. Csak nagyon más mitológiai kontextusban, aminek köszönthetően pedig a két élményfajta is nagyon más tapasztalatokat tud eredményezni. Másik modern változata ennek az ún. sövény átlépése, mely kifejezés az utóbbi években kezdett el terjedni a boszorkányok között. Itt a sövény az a szimbolikus fal, ami elválasztja a hétköznapi valóságunkat a másvilágtól, átlépésével pedig megtapasztalhatjuk ami odaát van. De lehet még ez spirit flight, vagyis a "szellem repülése" is, ahol a szellem a testet lehagyni képes lelket takarja. És hogy miért repülés? Az a következőkben kiderült....

A boszorkányi repülés

Ma talán a legismertebb boszorkánytevékenység a seprűn való repülés. Természetesen minden újboszorkány meg fogja erről mondani, hogy nem, ők nem szoktak seprűn lovagolni. Mármint, fizikai értelemben. A látomásélmények más tészta. De az egész megértéséhez menjünk vissza pár évszázadot az időben. Az 1000-es éveket környező századokban több egyházi feljegyzés is készült arról, hogy egyes nők azt képzelik, éjszakánként kilovagolnak bizonyos istennőszerű alakokkal (Diana, Herodias, Holda, stb.) és velük együtt járják a tájat. Ezeket a nőket nem boszorkánynak tekintették a papok, hanem az ördög által megtévesztett, pogány butaságokat hívő halandóknak. Az éjszakai utazásokat alapvetően fantáziálásnak látták, majd csak mikor már valóságként kezdték kezelni, akkor olvadt e képzet bele a történelmi boszorkányságba. Ami még érdekesebb, hogy a repülés hite nem egyszerűen Európa egy helyéből terjedt el, egyházi közvetítéssel (mind mondjuk a repülőkenőcs), hanem a legtöbb mágikus specialista repertoárjában (legyen szó sámánról, vagy bármi másról) szerepel valamilyen formában. Így a magyar perekben is repülnek boszorkányok, de az olaszokban is, mint ahogy a skótokban is. A repülés módja viszont nagyon különbözhet: leggyakrabban állatok hátán (kecskéken, kakasokon, macskákon,stb.), tilón, seprűn, vagy minden eszköz nélkül is.

A gyakorlat pedig ma is virágzik, mint lehetségesen megélhető látomásélmény. A transz kezdetét is jelentheti, hogy az ember úgy érzi, felemelkedik testéből, vagy az alatt is fel tudunk libbenni a „talajról”. Ilyen utazások során bejárhatunk teljesen ismeretlen túlvilágokat is, vagy egy, a miénkhez hasonló alternatív valóságot (ami pedig kiterjedhet akár az űrre is). Találkozhatunk alatta más lényekkel. szellemekkel is, akik vagy segíthetnek, vagy akadályozhatnak.

A boszorkányszombat

A boszorkányszombat a boszorkányok gyűlése. Ennek is létezett egy, a démonológusok fejében élő képe, gyermekgyilkosságokkal, ördögimádással, orgiákkal és közös rontásvégzéssel. A boszorkányság ügyben kihallgatottak viszont nem teljesen a papok szövegei szerint számolnak be az ilyen alkalmakról. A leírások nagy lakomákról, zenélésről, táncolásról, és általános mulatozásról szólnak. Pincékbe való betörésről, és az ottani összes bor megivásáról. Csodás repülésekről, állatokon való utazásról, tündérszerű lényekről, metamorfózisokról, és holtakkal való találkozásról. Máskor csatákról boszorkánycsapatok között, akár állati alakban is. De természetesen, a démonológia egyes, éppen divatos mozzanatait is beleszőtték a vallomásaikba. Nyilvánvaló, hogy mindezek beszámolók egy részét annak a számlájára lehet írni, hogy tortúra alatt az emberek mindent hajlandóak voltak beismerni. Amikor pedig egy-egy kérdés részletezését kérték tőlük, a saját életükből ismert tapasztalatokból próbáltak összerakni valami olyan történetet, mely kielégítheti a vallatók elvárásait. Így például vannak olyan esetek, amikor a szombat egy paraszti lakodalomhoz hasonlónak van leírva, vagy egy falusi mulatság mintáját követi. De mindezek mellett még egy másik réteg is felsejlik a leírásokból: a paraszti látomásélmények világa. Többször is előfordult például, hogy a "boszorkányok" azt vallották, hogy csak lélekben vettek részt a gyűléseken, utazásokon. Egy 16. századi perben még kínvallatás előtt azt állítja a vádlott, hogy évente többször is, bizonyos éjszakánként, egy angyal vezetésével (!) kirepült az éjszakába, hogy aztán ott együtt szárnyaljon a holtak szellemeivel. Isobel Gowdie azt beszéli el, hogy egy hegy belsejében együtt lakomázott a tündérkirálynővel. Theiss, a litván vérfarkas, a pokolba járt el harcolni a jó termését. De a lakásokba, pincékbe betörő női alakok is megjelennek már az 1000-es évek előtti leírásokban is. Viszont itt még ezek a "hölgyek" - akik éjszaka bejárnak az otthonokba, ott nagyot lakomáznak, majd reggelre távoznak - bőséget és áldást hoznak. Épp ezért, több tudós is arra következtet, hogy ugyan fizikai szombatok nem voltak, de archaikus elemeket őrző látomásélmények igenis léteztek az emberek körében, melyek a szombatok népi képzetének az alapját adták.
A szombatok tehát a gyakorlatban legvalószínűbb, hogy (esetlegesen csoportos) vízióélmények voltak, melyekben az emberek a helyi természetfeletti lényekkel kerültek kapcsolatba. Pócs Évát idézve: "...a boszorkányszombat képzeteinek alapja a kommunikáció a túlvilággal." Arról viszont nincs szó, hogy ehhez bármi fizikai szertartás is kapcsolódott volna (például körök kivetése). Az újboszorkányok legtöbbjének és a wiccák szabbatjainak tehát nincs semmi köze ezekhez a történelmi gyakorlatokhoz. A valódi „boszorkánygyűlések” álmokban, látomásokban valósultak meg - halottak, tündérek és ördögök társaságában.
Ám a szombatok mitológiáját mára sok tradicionális boszorkány átvette és beépítette a saját világnézetébe, egyesek pedig kimondottan a legfontosabb lehetséges túlvilágélményként írják le. Alattuk elvileg a boszorkány találkozik a Mesterrel (aki a régi, néphitbeli ördög, aki egy mágikust tudást adó ambivalens szellem), tudást és segítőket kaphat tőle, illetve együtt mulatozhat a Mestert kísérő szellemekkel, a holtakkal. Az ilyen tapasztalatokhoz vagy a véletlen mázli szükséges, vagy pedig mélyen el kell merülni ebben a mítoszban, áldozatokat bemutatva az Mesternek és hozzá közeledve.

Repülés
Elérésének nehézsége embertől függ: van, akinek magától megy, van, akinek kell egy kis gyakorlás hozzá, van, akinek nehézkes. De senkinek sem lehetetlen! Az alapja a transzba lépés (habár tudatos álmodás alatt is elérhető), majd ha már egy látomáson belül vagyunk, akkor elég lehet azt akarnunk, hogy repüljünk. Esetleg elrugaszkodhatunk a földtől (vagyis attól, amit földnek érzékelünk éppen). A boszorkányperek iratai szerint, a repülés spontán történt, esetleg miután valamire felültek, vagy ritkább esetekben egy kis mondóka kiejtése után. Az ilyen ránk maradt szövegeket fel lehet használni kántálónak a transzba eséshez, ezzel is azt sugallva magunknak, hogy most egy repülési élményt szeretnénk megélni. A leghíresebb ilyen szöveg talán Isobel Gowdie, 17. századi skót boszorkány peréből való és így hangzik: „Horse and hattock! Horse and go! Horse and pellatis! Ho, ho!” Segíthet még, ha transzba esés alatt azt képzeljük, hogy felemelkedünk éppen a testünkből, egészen addig, míg lélekben tényleg azt tesszük (ami pedig egyben magát a transzba lépést is jelöli).

~ ~ ~

Ennyi volt ezen alkalomra a tanulni való, remélem legközelebb is találkozunk, amikor is különféle védekező mágikus módszerekkel fogunk megismerkedni.

Kérdés, észrevétel, vagy bármi egyéb esetén itt lehet elérni: bosziiskola(kukac)gmail.com, illetve itt helyben a blogon és a blog Facebook oldalán.

Boszorkányiskola 26. lecke: boszorkányság történelme

Üdvözlöm minden kedves Olvasómat a boszorkányiskola huszonhatodik leckéjén! Ezen alkalommal megismerkedünk a boszorkányság történelmének pár fontosabb pontjával.

~ ~ ~

Ezen lecke egy nem egyszerű témát dolgoz fel és a mágia, vagy varázslatok iránt érdeklődő emberek számára talán elég száraznak is tűnhet. Viszont fontosnak érzem, hogy már egy kezdő boszorkány is ismerjen pár tényt a boszorkányság történelméről, hiszen olyan sokan olyan sok butaságot írnak és állítanak róla. Épp ezért kérnék mindenkit, hogy ha unalmas is, azért rágja át lassan magát rajta!

Illetve, habár természetesen a most leírt dolgok az én értelmezésemet mutatják be a témáról, viszont igyekszek, amennyire csak lehet a bizonyítható tényekhez ragaszkodni. Vagyis, ha azt írom, hogy a „boszorkányság nem egy ősi pogány vallás”, akkor azt azért teszem, mert az eddigi kutatások erre a következtetésre jutottak vele kapcsolatban, és nem mert nekem ez a személyes véleményem.

A kezdetek és annak problémái

A világ történelme nem egy egységes, egyenes vonalon futó valami, hanem sok millió kis ág kereszteződése, egybeolvadása és elválása. Ugyanez igaz a boszorkányság történelmére is. Épp ezért, az első dolog, amit tudnunk kell, hogy a „boszorkányság”, igazából nem létezett az 1400-as évek Európája előtt. Amik viszont voltak helyette, az a különböző népek mágikus specialistái (vagyis olyan személyek, akik értenek a varázslatok és/vagy jóslások egy-egy fajtájához), melyek közül a társadalom által hivatalosan tabunak ítélt mágikus varázsmunkákat végzőket ma boszorkánynak szokás fordítani.  Így például lehet babilóniai boszorkányságról olvasni, ahol a „boszorkány” szó alatt olyan mágikus tudással rendelkező személyt értettek, aki kárt okoz az embernek, varázslatok által (és úgy tűnik, ezeket az illetőket fel is lehetett bérelni, hogy rontsa meg az ellenségünket). Az ókori görög időkből ránk maradt szövegek többféle mágikus specialistát megneveznek, akiket már a saját korukban sem néztek mindig jó szemmel, munkájukat a hivatalos vallás megcsúfolásának, mások becsapásának, vagy egyszerűen önzőnek és ártónak láttak. Ezért például Athén is hozott ellenük törvényeket, viszont azt is tudni kell, hogy mások számára a varázslataik gyógyítottak, szerelmet hoztak, vagy a bosszúállásban segítettek. A római kori forrásokban felmerülő varázslatokat végző személyek különböző fajtáit is ma egyszerűen „boszorkánynak” fordítják; pl. boszorkány a venefica, aki mérgeket kever, a malefica, aki mágikusan rontó személy, az incantatrix, aki ráolvasásokkal és varázsénekekkel végez mágiát, stb.. Habár a kereszténység előttről más kultúrákból nincs ennyi forrásunk, viszont abból is, ami ránk maradt, arra lehet következtetni, hogy nekik is többféle mágikus specialistájuk volt. Közülük pedig azokat mondjuk ma boszorkányoknak, akik a hivatalos vallási szokások szélén álltak, az egyéni kultuszok és a mágikus hagyományok művelői voltak, valamint hajlandóságot mutattak a másoknak való ártásra.

A dolgok a kereszténység elterjedése és az egyházi tanok egységesítésére való törekvések között kezdenek konkrétabbak lenni. A keresztény térítők és papok különféle, számukra addig ismeretlen pogány szokással találkoztak és persze különféle mágikus specialistákkal. Egy részüket könnyen értelmezni tudták: a rontó mágiát végző személyeket (akik viszont nem feltétlenül csak ártó varázslatokat végezhettek), a régi római szokásokat követve elítélték. Más részüket, akik álmokban és jelenésekben éltek meg lélekutazásokat, már csak tévképzetekben hívőknek gondoltak. A szellemvilág, akikkel a régi varázslók dolgoztak egyenlő lett a kereszténység démonaival, ha nem egyszerűen magával az ördöggel. Egyes pogány kori, démoni tulajdonságokkal rendelkező lények pedig fokozatosan emberiekké váltak: vagyis már azt kezdték tartani róluk, hogy bizonyos emberek démoni alakjai, nem pedig csak démonok. A történelmi boszorkányság képzete ezen négy téglából áll, melyet a tanult (vagyis nem a nép által vallott, hanem a hittudósok által kispekulált) satanisztikus kultuszok fikcióinak képe kötött össze. Mindezek a 15. század környékén kezdtek összeállni, és ekkor jelent meg a történelmi boszorkány képzete, mely a keresztény hittudósok által írt irodalmak segítségével terjedt szét Európában. Tehát ez nem egy valós gyakorlatot ír le, habár bizonyos elemei külön-külön, nem feltétlenül a keresztényi értelmezés szerint, de léteztek az igazi mágikus specialisták gyakorlataiban is.

A történelmi boszorkánykép és népi eredete

A történelmi boszorkány egy olyan fiktív személy, aki ártó mágiát végez, méghozzá legtöbbször démonok (segítőszellemek, familiárisok), vagy a Sátán támogatásával. A papok oldaláról ez azt jelentette, hogy az illető szövetséget kötött az ördöggel, az ő szolgája lett, és a Sátán munkáját végezve okozott károkat mindenkinek, akinek csak tudott. Az ilyen illetők soha nem dolgoztak egyedül, démoni segítőik mellett más emberekkel együtt egy nagy boszorkánycsoportot alkottak, melyek rendszeresen összegyűltek, közösen hódolva az ördögnek, orgiákat tartva és nagyokat táncolva, lakomázva (általában emberi, és abból is főként gyermeki húsból).

Az egész képet tovább árnyalja a ma is ismert olyan elképzelések a boszorkányokról, mi szerint képesek repülni, vagy állatokká változni. Míg ezek elsőre a keresztény papok általi kitalációknak tűnhetnek, addig a kutatások azt tárták fel róluk, hogy a hittudósok ezeket a motívumokat ugyanúgy átvehették a már előzőleg létező népi elképzelésekből is. Így például a repülés valóságát a papok sokáig tagadták, míg a mágikus specialisták magukat képesnek tartották erre (alapvetően látomások formájában). Vagy ott van a 11. században írt Corrector (wormsi Burchard műve), ami többek között elítéli a hitet abban, hogy egyes nők éjszaka kiszöknek a férjük mellől az ágyból, zárt ajtókon át bejutnak házakba, ahol kivágják rendes, keresztény emberek szívét és szalmát raknak a helyére. Vagyis itt nem egy, a gonosz papok által kitalált képzet szerepel, hanem valami, amit az emberek már előzőleg is hittek egyes személyekről, és pont az egyház áll ki ezen hit tévessége mellett. A kereszténység újítása csak az volt, hogy egy egészet formált az ilyen és ehhez hasonló hitekből, és hozzáadta a sátánizmust. Hogy Jeffrey Burton Russelt idézzem: „A boszorkányság egy összetett jelenség, mely a folklórból, a varázshagyományokból, a démonológiából, az eretnekségekből és a keresztény teológiából táplálkozik.”.

A néphit boszorkánya

A pusztán a népi oldalt tekintve, már kicsit másabb képet kapunk. Különféle varázslatokat végző személyekkel találkozunk, akik bizony átkozódtak és rontottak is, ám ugyanúgy gyógyítottak és segítséget nyújthattak az embereknek. Sőt, olyan illetőket is boszorkánynak tartottak, akiknek semmiféle mágikus munkához sem volt közük. Ehhez elég lehetett, ha valaki nagyon házsártos volt, vagy kellemetlen szomszéd. De még tovább lehet ezt fokozni. Egyesek, minden konkrét mágikus tudás nélkül, szerették, ha a közösség félig-meddig boszorkánynak tartotta őket, hiszen akkor (rontásától félve) tisztelettel bántak velük.

A néphitben a boszorkányokság fontos csapásmagyarázó rendszert képviselt. Vagyis, általa meg lehetett magyarázni, hogy miért is történt valakivel valami szerencsétlenség. Ha például valakit hirtelen agyvérzés ért, és lebénult a fél oldala, az nem számított véletlennek, mivel előtte összeveszett a szomszéd nénivel azon, hogy nem volt hajlandó neki valamit kölcsön adni. Az agyvérzés oka itt rögtön a néni rontása lett, amit aztán majd csak egy másik mágikus specialista, vagy maga a néni tudott meggyógyítani. De könnyen rontásvád lehetett egy félresikerült gyógyításból is, amikor a meg nem gyógyult, esetleg meghalt beteg rokonai kétségbeesésükben a gyógyításban megbukott füves embert, vagy tudóst kezdték el hibáztatni. Még ma is sokak számára lát el ilyen funkciót a mágia ártó oldala (ha nem maga a boszorkányság): a velünk történő bajok oka az, hogy valaki megrontott minket, így ha a rontást le tudjuk venni magunkról, akkor a sorsunk is jobbra fordul. Ebben az emberek az évezredek alatt semmit sem változtak.

Míg sokat tudunk arról, hogy mások mit gondoltak a boszorkányokról, addig a magukat boszorkányoknak tekintő mágikus specialisták kérdése már jóval bonyolultabb. Például strigának sokáig senki nem tartotta magát, mivel az egy éjszakai démont jelentett. Könyves Kálmán királyunk is róluk mondta ki, hogy nem léteznek, nem pedig a mágiát végző személyekről (akiket ugyanúgy elítélt, mint előtte mások). Később viszont ez a név már embereket is kezdett jelenteni, majd csak emberi lényeket, akiknek démoni képességeket tulajdonítanak. A magyar boszorkány szónak is valószínűleg hasonló a története, mely eredetileg valamiféle nyomó démont jelenthetett (a magyar boszorkányoknak később is fontos jellegzetessége volt az éjszakai nyomás).

A boszorkányüldözés

Hajlamosak vagyunk a keresztény egyházat és az inkvizíciót okolni ezért. Sőt, sokan egyenesen a jó, embereket segítő boszorkányok elleni összeesküvésnek tekintik az egészet. Ez viszont egyszerűen nem igaz! Már a kereszténység előtt is léteztek törvények a rontásokat végző személyek ellen, és a kereszténység nélkül is hajlamosak voltak az emberek a „boszorkánynak” gondolt illetők meglincselésére, megölésére és, ha hihetünk egy Nagy Károly kori törvénynek, az boszorkányok megevésére is. A népi képzet tehát már évezredekkel ezelőtt is hajlamos volt elítélni az ilyen munkákat, az ilyen „boszorkányokat”. A kereszténység csak újabb formát adott ennek a történelmi boszorkány képének megjelenésével, és egy szilárd jogi rendszert, amely lehetővé tette az ezzel vádolt személyek (akár tortúra általi) vallatását és büntetését. A katasztrófa pedig ezen két dolog találkozásából adódott: az új képzetben a boszorkányok mindig csoportosan dolgoztak, így ha elfogtak egy gyanúsítottat, azt addig vallatták, amíg el nem árulta, kik a társai. Persze a legtöbb esetben az illető nem volt boszorkány, ám a kínok hatására már másokat is hajlandó volt annak vallani: szomszédokat, rokonokat, de voltak olyan esetek is, hogy (valószínűleg nem kis bosszúvágytól fűtve) a helyi papokat, vagy földesurak, gazdag emberek családtagjait. Aztán ezeket a személyeket is bebörtönözték, kín vallatták és belőlük is újabb neveket facsartak ki. Ez volt a menete a nagy boszorkányhisztériáknak, amik alatt egy-egy falu női népességének a javát is kivégezhették. Ám nem ez volt az általános gyakorlat, és az ilyen esetek relatíve ritkák (mondjuk, ez semmit sem vesz el a szörnyűségükből). Ezek továbbá, pár kivétellel, csak ott fordulnak elő, ahol a kereszténység boszorkányképzete szilárd talajra talált, ami főként a német területekre jellemző. Máshol, így Magyarországon is, inkább az egyedi esetek a tipikusak, amikor egy-egy embert bevádolnak, kihallgatnak (sokszor explicit tortúra nélkül), a szemtanúkkal együtt, majd döntenek róla. A vádakat el is ejthették (sőt, volt olyan személy, aki maga kérte a kivizsgálását, hogy bebizonyíthassa az őt hamisan vádló emberek előtt az ártatlanságát), ám ha bűnösnek találtak valakit, azt egyszerűen kiűzhették a városból, vagy persze megégethették. Az égetés viszont nem mindig élve történt! Volt, akit „csak” felakasztottak (pl. Angliában egy boszorkányt sem égettek el), vagy megfojtás után égették el a tetemét. Másokat lefejeztek és aztán dobtak máglyára. A vádlottak egy része viszont még az ítélethirdetés előtt meghalt: nem feltétlenül a tortúra miatt (a tortúra célja nem a halál, hanem csak a fájdalomokozás lévén), hanem sokkal inkább a rossz börtönbeli körülmények következtében. Így például egy 17. század eleji angol esetben például az öreg és vak (egyébként a valóságban is varázslással foglalkozó) öregasszony még a saját tárgyalását sem élte meg.

Összesen nem tudjuk, hogy pontosan hány ember lelte halálát boszorkányság vádja miatt. Ezt soha nem is fogjuk tudni, lévén sok irat elveszett, elégett, vagy eltűnt. Újboszorkányi körökben még mindig lehet találkozni az abszurd 9 milliós számmal erre, viszont a mai kutatások szerint valójában az áldozatok a 200.000-t sem érték el. A mostani adatok szerint például Magyarországon 1800-ig 848 embert ítéltek ezért halálra. Ami persze még mindig szörnyű, viszont a keresztény egyház eretnekség vádjával ennél jóval több embert végzett ki az évszázadok folyamán, akiknek az egyetlen hibájuk az volt, hogy másként láttak bizonyos vallási tanokat.

A jelen és a múlt

Nagy a divatja manapság, hogy az emberek a boszorkányüldözések alatt megöltekkel szolidaritásban képzeljék el magukat, vagy hogy azt állítsák, hogy ők ugyanolyan boszorkányok, mint az 500 évvel ezelőttiek. „Mi vagyunk azon boszorkányok leszármazottjai, akiket nem sikerült megégetnetek” hirdeti egy tipikus interneten megtalálható szlogen. A probléma csak az, hogy míg természetesen azon mágiagyakorlók vére ott csörgedezik mindannyiunk ereiben, akiket nem égettek meg, sőt, sokszor azoké is, akiket megégettek (lévén nagy részük már középkorán túli nő volt, felnőtt gyermekekkel), ám ez igaz lehet bármelyikünkre, és nem kell hozzá ma újboszorkányságot gyakorolnunk. Ezen felül pedig, a mai boszorkányság pedig nem egyezik meg a múltéval. Nem tudunk egy töretlen vonalat felmutatni az ókortól, de még csak a középkortól kezdve sem. Minden nép és kor megszülte a maga boszorkányság formáját, ami ugyan mindig táplálkozik a felmenőinek a képzeteiből és szokásaiból, de azokat folyamatosan újraértelmezve és átformálva. A mai csakra-nyitogatós, auralátós, előző életeket kutatós újboszorkányság pedig még csak nem is rokona a régi korok tiltott szertartásait végző, transzban lélekutazásokat megélő, embereknek segítő, vagy ártó gyakorlóinak. Persze a népi mágia, a módosult tudatállapotok használata, az álmokban megélt túlvilágélmények mind közelebb visznek minket a múlt „boszorkányaihoz”, ám ez már csak egy újjáélesztett praktikum lesz, nem pedig az eredeti. Viszont még így is általa egy olyan (emberekre vonatkozóan) univerzális áramlatnak leszünk a részei, mely mágikus technikákat alkalmaz és személyesen éli meg a természetfelettivel való kommunikációt. Ezt pedig boszorkányságnak (is) szokás nevezni Európában.

~ ~ ~

Ennyi volt ezen alkalomra a tanulni való, remélem legközelebb is találkozunk, amikor is a módosult tudatállapotokkal ismerkedünk meg.

Kérdés, észrevétel, vagy bármi egyéb esetén itt lehet elérni: bosziiskola(kukac)gmail.com, illetve itt helyben a blogon és a blog Facebook oldalán.