A környezetbarát ádozatokról és felajánlásokról

Sokszor előfordul, hogy a legjobb szándékú Természetnek felajánlást tevő is olyasmit hagy ajándékként maga után, ami ártalmas lehet a Természet fizikai lakóinak. Épp ezért itt egy kis felsorolás arról, hogy mivel miért kell vigyázni, illetve mit érdemes a Természetben hagyni.

Első és legfontosabb szabály: csak természetes, könnyen lebomló és környezetre nem káros dolgokat hagyjunk magunk után hátra. A mécsesek alumínium alja, a színes, műszálas szalagok és más műanyag tárgyak természetesen nem felelnek meg ennek az elvárásnak.

Alkohol: egyrészt, káros hatással van az állatok szervezetére, akár halált is okozhat nekik. Növényeknél is hasonlóan komoly problémákat hoz, lassítja azok növekedését, vagy teljesen le is állíthatja azt, végül akár meg is ölheti a növényt. Sört és bort pl. soha nem lenne szabad növényekre önteni, mivel az alkohol mellett a bennük található cukrok elősegítik a baktériumok és gombák megjelenését is.

Tej: az állatok többsége nem képes megfelelően lebontani a benne található laktózt, így hasmenést és más emésztési panaszokat okoz számukra (még a sündisznóknak sem szabad adni belőle). Növények esetében a benne található zsírok és a cukrok a pórusok elzáródását okozhatják, melyeken keresztül a növény létfontosságú anyagait hivatott felvenni, ezáltal pedig a halálát hozhatja. Másrészt, nagy mennyiségű vízzel hígítva egyes növények növekedését támogathatja (pl. uborka, paradicsom, őszirózsa).

Méz: alapvetően ez nem számít káros anyagnak, ám mivel tartalmazhat emberre ugyan nem káros, de méhekre veszélyes kórokozókat, így a nem helyi termelőktől származó mézet nem szabad olyan helyen hagyni, ahol a helyi állomány hozzáférhet. Helyette, ha a méheknek vagy más nektárt fogyasztó állatoknak akarunk kedveskedni, inkább cukros vizet helyezzünk ki egy edényben.

Madáreleség: már sokak által ismert az a tény, hogy kenyeret és más pékárut nem szabad madaraknak adni. Ezen kívül minden erősen fűszeres, vagy sós étel is káros számukra, de a tej is (habár a túró és a sajt szabadon adható nekik). A kókuszreszelék, amit a boltokban venni lehet szintén káros szárnyas barátainkra, de a friss kókuszt szívesen fogyasztják. A földimogyorót is sok madárfaj kedveli, viszont csakis sótlan és nem pörkölt magokat lehet adni nekik. A földimogyorónál ezenkívül egy, rajta sokszor előforduló gombafajtára is ügyelni kell, amely halálos a madarakra nézve, ezért csak megbízható helyről származót adjunk nekik. A nagyobb csonthájas magvakat (mogyorók, dió, stb.) kisebb darabokra kell törni, hogy a kistestű madarak is el tudják őket fogyasztani. Lehet még nekik adni: sótlan és füstöletlen szalonnát, burgonyát, főtt rizst, zabpelyhet, kölest, kendermagot, búzát, napraforgómagot (a fekete változat a legjobb; megint csak sótlan formátumban), almát, stb.

Szárított gyümölcsök: a szárított gyümölcsök általában biztonságosan adhatóak az állatoknak, kivétel ez alól a szőlő, pontosabban a mazsola, mely több állatfajban is veseleállást eredményezhet.

Egyéb állatokra veszélyes dolgok: csokoládé, kávé, avokádó, hagymafélék.

Animizmus

 Ajánlom ezt a cikket az Erdei Rezervátum csodás csapatának!

Ha a világ legősibb vallási elképzeléseit keressük, akkor van egy fogalom, amivel a föld minden kontinensével kapcsolatban találkozni fogunk: az animizmus. Ez alapvetően olyan világnézetet takar, melyben a környezetünk minden nem emberi létezőjének is lelket és öntudatot tulajdonítunk, kezdve a legkisebb hangyától a legnagyobb hegyig. Ezt tekinthetnénk a világhoz való legtermészetesebb hozzáállásnak is, hiszen csupán annyit feltételez, hogy ha én érzek és gondolkodom, akkor azt mások is megteszik. Ám az animizmus általában nem merül ki ebben, és képlékeny határainak hála sokszor más képzetekkel is minden probléma nélkül megfér.

Ha vallásként tekintünk rá, akkor az animizmus a természet tiszteletén alapszik. Benne az imádat tárgyait alkotó spirituális lények a hétköznapi környezetünket alkotó dolgok, vagy legalábbis azok, melyek az iparosodás előtti idők embereit vették körbe: a fák, a sziklák, a föld, amin járunk, az állatok és a növények. Az animista kultúrák emberei úgy tartják, hogy a környezetünkben lakó nem emberi lények, mint gondolkodó és saját célokkal rendelkező szomszédjaink, hatással vannak az életünkre. Ami egyrészt magától értetődő, másrészt viszont ezen gondolkodásmódban egy olyan dimenzióval is kiegészül, mely szerint az ember képes elnyerni a környezete jóindulatát. Ehhez pedig alapvetőnek tartják a tisztelettel való viselkedést, mely sokszor tabuk formáját is öltheti. Bizonyos helyeken, melyek kimondottan szentek a szellemeknek, például tilos lehet a vadászat, halászat, növénygyűjtés, fakitermelés, vagy éppen a hangoskodás. A földbe tilos lehet bármit is leszúrni, nem hogy felszántani, mivel ezzel a Föld(anya) testét sértjük meg. Egyes tavakba tilos köveket bedobni, mert az megharagítaná a szellemét. De a bükkfák alatt nem volt például szabad káromkodni, a bodzát csak a megfelelő bocsánatkérő versike elmondásával lehetett levágni és így tovább. A „szabályok” megsértése pedig balszerencsét, betegségeket, halált és rossz termést tudott hozni az elkövetőre és közösségére.  Több animista kultúrában az ilyen törvényeknek és tabuknak egyfajta természetvédelmi funkciójuk is volt. Habár nyilván nem így tekintettek rájuk, de a felállított rendszer betartásával a környezet megújuló képességét nem terhelték túl az emberek, melynek köszönhetően mind ők, mind a flóra és fauna egészséges életet tudott folytatni. Ebből a szemszögből nézve pedig a kihágásokért járó büntetések sem tűnnek olyan abszurdnak: ha semmibe vesszük az egyensúlyt biztosító szabályokat, akkor annak a vége előbb utóbb az lesz, hogy az emberek is szenvedni fognak.

A másik fontos eleme a környezettel való kapcsolatnak a rendszeres (sokszor napi) áldozatok és felajánlások bemutatása. Ez talán soknak hangozhat egy, a nyugati kultúrában felnőtt személynek, de az animista képzetek még abba a múltba tekintenek vissza, amikor az életben maradásunk 100%-ban a minket körbevevő természet viselkedésétől függött. Ez a függés pedig alázatot, tiszteletet és félelmet szült az emberekben, a természetet velünk elégedettnek gondolva, ha minden rendben ment, és ránk éppen haragvónak látva, ha valami katasztrófa, vagy sorozatos balszerencse érte a közösségeinket. A rendszeres felajánlásokat viszont alapvetően nem úgy szokás tekinteni, mint valami kenőpénzt a kedves bánásmódért, habár azért ez is közreműködik benne. Ám sokkal inkább arról van bennük szó, hogy megköszönjük, amit kaptunk a természettől, az által, hogy a természetből magunknak elvett dolgokból valamennyit visszajuttattunk. Fontos megjegyezni azonban, hogy a mi részünkből kell adni, nem pedig a természettől kell elvenni, hogy aztán azt adjuk vissza: így tehát az erdőben leszedett virág nem számít felajánlásnak az erdő számára (sőt, inkább sértés), míg a saját kertünkből származó már igen. Még ma is élő és alkalmazott népi gyakorlatokat tekintve, az áldozat megvalósulhat olyasmikben, mint amikor az italból kihintenek pár cseppet a földre minden ivás előtt, amikor minden reggel az állatok megfejése után a négy égtáj felé hintenek a tejből, vagy amikor adott időközönként nagyobb áldozatot mutatnak be a környezet egy-egy jelentősebb szellemének.

Az animista mitológiáknak fontos jellegzetessége még a különböző népek lakóhelyük szellemeivel folytatott szoros kapcsolata. Itt nem csak a fent említett meg nem zavaráson és adok-kapok rendszeren alapuló kötelékre gondolok, hanem egy átjárhatóságra is az emberi és a szellemi oldal között. Sok nép a lakóhelyük egy fontos szellemétől származtathatja például magát: egy nagy folyó melletti falu alapítója a folyó szellemét vehette feleségül, egy törzs magát annak a hegynek a szellemétől származtathatja, amin laknak, de különféle állatokat és növényeket is tarthat egy nemzetség a felmenőjének (ami pedig már a totemizmus képzetébe is átvisz minket). Ezzel pedig egy hegy már nem csak egy hatalmas, hozzánk közömbös lény, hanem az ősapánk, vagy az ősanyánk lesz. A saját őseinket pedig nyilván tiszteljük és hálásak vagyunk nekik az életünkért. Az animisták számára nem csak egy, a minket bármely kihágásunkért bántani szándékozó lények összessége a környezet, hanem az emberi közösség szerves része. Ahogy pedig a szomszédod sem venné jó néven, ha az állatai közül csak úgy leölsz egyet, úgy például az erdő szellemei is zokon veszik ezt. Fontos ezt a különbséget megérteni, hiszen nem babonás félelem készteti a természet tiszteletére az embert, hanem a öntudat/lélek elképzelésének és a közös együttélés alapvető szabályainak a kiterjesztése, illetve az emberre úgy tekintés, mint a Föld egységének csupán egy részére. Az természet imádata nem a „primitív” ember butasága, hanem annak az érzésnek a vallásos szintre emelése, amit akkor élünk meg, amikor egy gyönyörű természeti csodát érzékelünk: az első feketerigó dalát meghallva tavasszal, egy hullócsillagot meglátva az égen, egy szarvassal találkozva ez erdőben.

Na, és mit tudni adni, mit tud jelenteni ez a vallási elképzelés a mai nyugati kultúrában élők számára? Valójában nagyon is sokat. Egyrészt, a segítségével újra helyet kaphat az életünkben a természetes környezet, hiszen az animizmus által ki tud lépni a mostani lelketlen háttérzaj mivoltából, újra élettel és érzelmekkel telik meg. A városok személytelenségébe megfáradt emberi lelkeknek pedig kész felüdülést tud nyújtani, ha nem életmentő segítséget, ha újra megleljük a helyünket a még nem iparosított területek személyekkel teltségében.  Másrészt, ez a megközelítés a természetvédelem létfontosságú kérdését is támogatja, hiszen a környezettudatosság fontos alapja az, hogy ne kihasználandó erőforrásként lássuk a Földet, hanem mint a minket éltető bolygót, aminek a több millió tudattal rendelkező lényei közül mi csak egyek vagyunk. Harmadrészt pedig, azok számára, akik valamilyen természet közeli vallást keresnek, ez egy alapvető elképzelés kell, hogy legyen. A természet tisztelete, imádata és a vele való kapcsolat kialakítása mind szerves részét képezi az animizmusnak. Általa újra meglelhetjük helyünket a Zöldben; a fák lombjának susogása a szélben megint titkokat suttog majd, a patakok csörgedezése régi történetekről fog mesélni, a madarak dala pedig szerelemmel tölti meg szívünket, vagy a helyi pletykákat fogja velünk tudatni.

Az újpogányság

Az újpogányság (vagy neopogányság) egy gyűjtőnév, melynek szárnyai alá rengeteg, igen változatos vallás és spiritualitás tartozik. Ha közös jellemzőiket keressük, akkor nem könnyű a dolgunk, hiszen nem létezik egy olyan elképzelés sem, amit biztosan minden magát újpogánynak tekintő elfogadna. Azt viszont ki lehet jelenteni ezekre a vallási formákra, hogy nem keresztényiek és mind az utóbbi bő 100 év folyamán születtek.

Történelmileg, maga a pogány szó a latin "paganus"-ból származik, mely eredetileg "paraszti"-t, "viedékről való"-t jelentett. Az 5. századtól a keresztény írók kezdték el használni, megváltoztatva jelentését, vallási felhangot adva a kifejezésnek: a pogány alatt a falusi bálványimádókat értették. A történelemben tovább haladva, ez a vallási vonatkozás eltűnik, helyette a "visszamaradt, falusi paraszt" lett a pogány. A következő váltás a reformáció idején következett be, ahol megint csak a nem keresztény vallásúak közös elnevezése lett. A 20. századig az emberek nem is hívták magukat pogánynak, vagy azt a vallást, amit gyakoroltak pogányságnak.


Az újpogányság manapság egy igen szerteágazó vallási gyakorlattípusra használt szó. Pontos meghatározásának épp ez a nagy változatosság a problémája, hiszen hiányoznak belőle a vallási vezetők, illetve a szent szövegek, melyeknek a szavát általánosan elfogadnák a magukat annak vallók. Világnézetüket tekintve viszont, az újpogányok egyformán fontosnak tartják a fizikai világot és a nem-fizikait, valamint a kettőt szorosan összefüggőnek és közösen egymásra utaltnak vélik. Az isteni alakot ölthet, illetve folyamatosan jelen van a fizikai világban, nem csak istenek, hanem más, nem-emberi természetű lények formájában is. Ebből következik, hogy a szent és az isteni a természet bármely részében fellelhető. A pogányság másik fontos alapja még, hogy ezzel az istenivel, nem-emberivel, az ember önmaga is fel tudja venni a kapcsolatot, mindenféle papság közvetítése, illetve dogmatikus elképzelések nélkül, melyek az isteni milyenségét hivatottak leírni. Maga az, hogy a transzcendentális pontosan milyen formát ölthet, és az embereknek hogyan érdemes kapcsolódni hozzá, megint csak emberről-emberre változó, de a pogányok jellegzetesen toleránsak a vélemények sokféleségére vonatkozóan a hittársaik között.


Az újpogányok lehetnek panteisták, politeisták, duoteisták, animisták, vagy valamiféle furcsa monoteizmust vallók. Van, aki egy felsőbb lényt ismer el (aki aztán sok más istenként is megjelenhet, de ettől még egy), de van olyan is, aki szerint nem létezik ilyen fő istenség, hanem helyette csak különféle szellemekkel van benépesítve a világ. De az, hogy éppen mit imád egy-egy hívő, valamint, hogy imádata tárgyát pontosan minek is tekinti, általában az illetők egyéni elképzeléseitől függ. Amit talán érdemes kiemelni viszont, hogy az istennők és a női nemű hatalmas lények is szerves részét képezik e vallásnak. Mindezeken felül pedig még a legtöbben fontosnak tartják a holtak, az ősök és a Természet tiszteletét is valamilyen formában. Ez utóbbi pedig sokak számára a leglényegesebb eleme az újpogányságnak.


A halál utáni történésekkel kapcsolatban a reinkarnáció valamilyen formája a leggyakrabban elfogadott nézet. E mellett viszont ismernek még különféle túlvilágokat is, mind régi pogány kultúráknak megfelelőeket, mind újakat (mint pl. a modern wicca summerland). A bűn keresztényi fogalma nem ismert az újpogányságban, így a halál utáni lét sem a földi erényes élet függvénye. Azonban azt sokan hiszik, hogy a másoknak való ártással valamilyen módon az ember a saját fejére is bajt hoz, vagy ebben az életben, vagy a következőben.


Egy részük igyekszik, amennyire csak lehet hűen rekonstruálni egy-egy régi nagy pogány vallást (pl. görög, egyiptomi, római, északi/germán) és annak elképzeléseit, szertartásait követni. Ezen esetekben persze sokszor ütköznek a hívők a hiteles források hiányának problémájába, ami miatt sok eredetileg ilyen törekvésű vonal inkább csupán modern találgatás a múltra vonatkozóan (pl. a mai druidizmus). Mások viszont nem érzik szükségesnek elődeink isteneikhez kapcsolódó szertartásainak pontosabb ismeretét, helyette őket modern módon imádva, sokszor még a különböző kultúrákat is keverve végzik azt. Egyesek a még ma is élő nem keresztény vallásokból szintén kölcsönöznek spirituális életükbe, így mondjuk hindu istenségek és buddhista bodhhiszattvák is feltűnhetnek egy-egy újpogánynál, vagy akár a vudu loái, amerikai őslakosok rítusai és a sámánok szertartásai. De ott vannak persze azon, valamivel egységesebb elvekkel rendelkező vallások is, mint pl. a wicca, mely nyíltan elismeri, hogy teljesen modern alapítású, ám benne még mindig sokan különféle ókori isteneket imádnak, sokszor teljesen új keletű módon értelmezve.


Érdekes sajátossága az újpogányságnak, hogy a hívők önmagukat nevezhetik ki papoknak, vagy papnőknek. Ezt a titulust a szervezettebb csoportok azért valamiféle előzetes tudáshoz és gyakorlathoz igyekeznek kötni, de az egyénileg, vagy nem egy adott hagyományhoz tartozó személyek szabad kezet kapnak a témában. Viszont senkinek sem szükséges pap/nőnek tartania magát ahhoz, hogy az istenivel kapcsolatba lépjen, vagy annak a tiszteletére szertartásokat tartson. Többek között e miatt is fontos jellemzője még az újpogányságnak, hogy a legtöbben jobbára magányosan, vagy kis csoportokban gyakorolják vallási életüket. Ezen rítusok megint csak teljesen egyéniek lehetnek, és a leggyakoribb helyszínük az emberek saját háza, melyben általában egy (vagy több) oltár is áll az imádott lényeknek. Formális templomok igen ritkák, sokan nem is érzik szükségüket, hiszen a legszentebb környezetnek a természetet tartják, így nem meglepő, hogy a második legkedveltebb hely a spirituális cselekedetekre a városok zöld területei, illetve az erdők és mezők.  A kereszténységtől eltérően, a szertartások lényege a transzcendentálissal való közvetlen kapcsolatlétesítés, illetve a neki való áldozatok bemutatása. Az újpogányság különlegessége még, hogy a mágiát teljesen elfogadottnak, sőt, sokan a vallási élet szerves részének tartják, mint ahogy az újboszorkányság egyes formáit is.

Végezetül pedig, az újpogányok igen toleránsak, legyen szó bőrszínről, szexuális beállítottságról (a szexualitást magát sem tekintve bűnösnek, sőt, sokaknak kimondottan szent), vagy akár más vallásokról. Nem térítenek, habár sokan szívesen osztják meg másokkal spirituális életüket az interneten, esetleg könyveken keresztül.
Pár magyar ilyen témájú weboldal: Kelta-Wicca Hagyományőrzők Egyesülete, Berkano Wicca Tradíció, Pagan Federation, Ösvényvándor, Pogányblog, Hungarian Heathen Hall, Annwn, Az Erdész, Erdei Rezervátum