Animizmus

 Ajánlom ezt a cikket az Erdei Rezervátum csodás csapatának!

Ha a világ legősibb vallási elképzeléseit keressük, akkor van egy fogalom, amivel a föld minden kontinensével kapcsolatban találkozni fogunk: az animizmus. Ez alapvetően olyan világnézetet takar, melyben a környezetünk minden nem emberi létezőjének is lelket és öntudatot tulajdonítunk, kezdve a legkisebb hangyától a legnagyobb hegyig. Ezt tekinthetnénk a világhoz való legtermészetesebb hozzáállásnak is, hiszen csupán annyit feltételez, hogy ha én érzek és gondolkodom, akkor azt mások is megteszik. Ám az animizmus általában nem merül ki ebben, és képlékeny határainak hála sokszor más képzetekkel is minden probléma nélkül megfér.

Ha vallásként tekintünk rá, akkor az animizmus a természet tiszteletén alapszik. Benne az imádat tárgyait alkotó spirituális lények a hétköznapi környezetünket alkotó dolgok, vagy legalábbis azok, melyek az iparosodás előtti idők embereit vették körbe: a fák, a sziklák, a föld, amin járunk, az állatok és a növények. Az animista kultúrák emberei úgy tartják, hogy a környezetünkben lakó nem emberi lények, mint gondolkodó és saját célokkal rendelkező szomszédjaink, hatással vannak az életünkre. Ami egyrészt magától értetődő, másrészt viszont ezen gondolkodásmódban egy olyan dimenzióval is kiegészül, mely szerint az ember képes elnyerni a környezete jóindulatát. Ehhez pedig alapvetőnek tartják a tisztelettel való viselkedést, mely sokszor tabuk formáját is öltheti. Bizonyos helyeken, melyek kimondottan szentek a szellemeknek, például tilos lehet a vadászat, halászat, növénygyűjtés, fakitermelés, vagy éppen a hangoskodás. A földbe tilos lehet bármit is leszúrni, nem hogy felszántani, mivel ezzel a Föld(anya) testét sértjük meg. Egyes tavakba tilos köveket bedobni, mert az megharagítaná a szellemét. De a bükkfák alatt nem volt például szabad káromkodni, a bodzát csak a megfelelő bocsánatkérő versike elmondásával lehetett levágni és így tovább. A „szabályok” megsértése pedig balszerencsét, betegségeket, halált és rossz termést tudott hozni az elkövetőre és közösségére.  Több animista kultúrában az ilyen törvényeknek és tabuknak egyfajta természetvédelmi funkciójuk is volt. Habár nyilván nem így tekintettek rájuk, de a felállított rendszer betartásával a környezet megújuló képességét nem terhelték túl az emberek, melynek köszönhetően mind ők, mind a flóra és fauna egészséges életet tudott folytatni. Ebből a szemszögből nézve pedig a kihágásokért járó büntetések sem tűnnek olyan abszurdnak: ha semmibe vesszük az egyensúlyt biztosító szabályokat, akkor annak a vége előbb utóbb az lesz, hogy az emberek is szenvedni fognak.

A másik fontos eleme a környezettel való kapcsolatnak a rendszeres (sokszor napi) áldozatok és felajánlások bemutatása. Ez talán soknak hangozhat egy, a nyugati kultúrában felnőtt személynek, de az animista képzetek még abba a múltba tekintenek vissza, amikor az életben maradásunk 100%-ban a minket körbevevő természet viselkedésétől függött. Ez a függés pedig alázatot, tiszteletet és félelmet szült az emberekben, a természetet velünk elégedettnek gondolva, ha minden rendben ment, és ránk éppen haragvónak látva, ha valami katasztrófa, vagy sorozatos balszerencse érte a közösségeinket. A rendszeres felajánlásokat viszont alapvetően nem úgy szokás tekinteni, mint valami kenőpénzt a kedves bánásmódért, habár azért ez is közreműködik benne. Ám sokkal inkább arról van bennük szó, hogy megköszönjük, amit kaptunk a természettől, az által, hogy a természetből magunknak elvett dolgokból valamennyit visszajuttattunk. Fontos megjegyezni azonban, hogy a mi részünkből kell adni, nem pedig a természettől kell elvenni, hogy aztán azt adjuk vissza: így tehát az erdőben leszedett virág nem számít felajánlásnak az erdő számára (sőt, inkább sértés), míg a saját kertünkből származó már igen. Még ma is élő és alkalmazott népi gyakorlatokat tekintve, az áldozat megvalósulhat olyasmikben, mint amikor az italból kihintenek pár cseppet a földre minden ivás előtt, amikor minden reggel az állatok megfejése után a négy égtáj felé hintenek a tejből, vagy amikor adott időközönként nagyobb áldozatot mutatnak be a környezet egy-egy jelentősebb szellemének.

Az animista mitológiáknak fontos jellegzetessége még a különböző népek lakóhelyük szellemeivel folytatott szoros kapcsolata. Itt nem csak a fent említett meg nem zavaráson és adok-kapok rendszeren alapuló kötelékre gondolok, hanem egy átjárhatóságra is az emberi és a szellemi oldal között. Sok nép a lakóhelyük egy fontos szellemétől származtathatja például magát: egy nagy folyó melletti falu alapítója a folyó szellemét vehette feleségül, egy törzs magát annak a hegynek a szellemétől származtathatja, amin laknak, de különféle állatokat és növényeket is tarthat egy nemzetség a felmenőjének (ami pedig már a totemizmus képzetébe is átvisz minket). Ezzel pedig egy hegy már nem csak egy hatalmas, hozzánk közömbös lény, hanem az ősapánk, vagy az ősanyánk lesz. A saját őseinket pedig nyilván tiszteljük és hálásak vagyunk nekik az életünkért. Az animisták számára nem csak egy, a minket bármely kihágásunkért bántani szándékozó lények összessége a környezet, hanem az emberi közösség szerves része. Ahogy pedig a szomszédod sem venné jó néven, ha az állatai közül csak úgy leölsz egyet, úgy például az erdő szellemei is zokon veszik ezt. Fontos ezt a különbséget megérteni, hiszen nem babonás félelem készteti a természet tiszteletére az embert, hanem a öntudat/lélek elképzelésének és a közös együttélés alapvető szabályainak a kiterjesztése, illetve az emberre úgy tekintés, mint a Föld egységének csupán egy részére. Az természet imádata nem a „primitív” ember butasága, hanem annak az érzésnek a vallásos szintre emelése, amit akkor élünk meg, amikor egy gyönyörű természeti csodát érzékelünk: az első feketerigó dalát meghallva tavasszal, egy hullócsillagot meglátva az égen, egy szarvassal találkozva ez erdőben.

Na, és mit tudni adni, mit tud jelenteni ez a vallási elképzelés a mai nyugati kultúrában élők számára? Valójában nagyon is sokat. Egyrészt, a segítségével újra helyet kaphat az életünkben a természetes környezet, hiszen az animizmus által ki tud lépni a mostani lelketlen háttérzaj mivoltából, újra élettel és érzelmekkel telik meg. A városok személytelenségébe megfáradt emberi lelkeknek pedig kész felüdülést tud nyújtani, ha nem életmentő segítséget, ha újra megleljük a helyünket a még nem iparosított területek személyekkel teltségében.  Másrészt, ez a megközelítés a természetvédelem létfontosságú kérdését is támogatja, hiszen a környezettudatosság fontos alapja az, hogy ne kihasználandó erőforrásként lássuk a Földet, hanem mint a minket éltető bolygót, aminek a több millió tudattal rendelkező lényei közül mi csak egyek vagyunk. Harmadrészt pedig, azok számára, akik valamilyen természet közeli vallást keresnek, ez egy alapvető elképzelés kell, hogy legyen. A természet tisztelete, imádata és a vele való kapcsolat kialakítása mind szerves részét képezi az animizmusnak. Általa újra meglelhetjük helyünket a Zöldben; a fák lombjának susogása a szélben megint titkokat suttog majd, a patakok csörgedezése régi történetekről fog mesélni, a madarak dala pedig szerelemmel tölti meg szívünket, vagy a helyi pletykákat fogja velünk tudatni.