Animizmus

 Ajánlom ezt a cikket az Erdei Rezervátum csodás csapatának!

Ha a világ legősibb vallási elképzeléseit keressük, akkor van egy fogalom, amivel a föld minden kontinensével kapcsolatban találkozni fogunk: az animizmus. Ez alapvetően olyan világnézetet takar, melyben a környezetünk minden nem emberi létezőjének is lelket és öntudatot tulajdonítunk, kezdve a legkisebb hangyától a legnagyobb hegyig. Ezt tekinthetnénk a világhoz való legtermészetesebb hozzáállásnak is, hiszen csupán annyit feltételez, hogy ha én érzek és gondolkodom, akkor azt mások is megteszik. Ám az animizmus általában nem merül ki ebben, és képlékeny határainak hála sokszor más képzetekkel is minden probléma nélkül megfér.

Ha vallásként tekintünk rá, akkor az animizmus a természet tiszteletén alapszik. Benne az imádat tárgyait alkotó spirituális lények a hétköznapi környezetünket alkotó dolgok, vagy legalábbis azok, melyek az iparosodás előtti idők embereit vették körbe: a fák, a sziklák, a föld, amin járunk, az állatok és a növények. Az animista kultúrák emberei úgy tartják, hogy a környezetünkben lakó nem emberi lények, mint gondolkodó és saját célokkal rendelkező szomszédjaink, hatással vannak az életünkre. Ami egyrészt magától értetődő, másrészt viszont ezen gondolkodásmódban egy olyan dimenzióval is kiegészül, mely szerint az ember képes elnyerni a környezete jóindulatát. Ehhez pedig alapvetőnek tartják a tisztelettel való viselkedést, mely sokszor tabuk formáját is öltheti. Bizonyos helyeken, melyek kimondottan szentek a szellemeknek, például tilos lehet a vadászat, halászat, növénygyűjtés, fakitermelés, vagy éppen a hangoskodás. A földbe tilos lehet bármit is leszúrni, nem hogy felszántani, mivel ezzel a Föld(anya) testét sértjük meg. Egyes tavakba tilos köveket bedobni, mert az megharagítaná a szellemét. De a bükkfák alatt nem volt például szabad káromkodni, a bodzát csak a megfelelő bocsánatkérő versike elmondásával lehetett levágni és így tovább. A „szabályok” megsértése pedig balszerencsét, betegségeket, halált és rossz termést tudott hozni az elkövetőre és közösségére.  Több animista kultúrában az ilyen törvényeknek és tabuknak egyfajta természetvédelmi funkciójuk is volt. Habár nyilván nem így tekintettek rájuk, de a felállított rendszer betartásával a környezet megújuló képességét nem terhelték túl az emberek, melynek köszönhetően mind ők, mind a flóra és fauna egészséges életet tudott folytatni. Ebből a szemszögből nézve pedig a kihágásokért járó büntetések sem tűnnek olyan abszurdnak: ha semmibe vesszük az egyensúlyt biztosító szabályokat, akkor annak a vége előbb utóbb az lesz, hogy az emberek is szenvedni fognak.

A másik fontos eleme a környezettel való kapcsolatnak a rendszeres (sokszor napi) áldozatok és felajánlások bemutatása. Ez talán soknak hangozhat egy, a nyugati kultúrában felnőtt személynek, de az animista képzetek még abba a múltba tekintenek vissza, amikor az életben maradásunk 100%-ban a minket körbevevő természet viselkedésétől függött. Ez a függés pedig alázatot, tiszteletet és félelmet szült az emberekben, a természetet velünk elégedettnek gondolva, ha minden rendben ment, és ránk éppen haragvónak látva, ha valami katasztrófa, vagy sorozatos balszerencse érte a közösségeinket. A rendszeres felajánlásokat viszont alapvetően nem úgy szokás tekinteni, mint valami kenőpénzt a kedves bánásmódért, habár azért ez is közreműködik benne. Ám sokkal inkább arról van bennük szó, hogy megköszönjük, amit kaptunk a természettől, az által, hogy a természetből magunknak elvett dolgokból valamennyit visszajuttattunk. Fontos megjegyezni azonban, hogy a mi részünkből kell adni, nem pedig a természettől kell elvenni, hogy aztán azt adjuk vissza: így tehát az erdőben leszedett virág nem számít felajánlásnak az erdő számára (sőt, inkább sértés), míg a saját kertünkből származó már igen. Még ma is élő és alkalmazott népi gyakorlatokat tekintve, az áldozat megvalósulhat olyasmikben, mint amikor az italból kihintenek pár cseppet a földre minden ivás előtt, amikor minden reggel az állatok megfejése után a négy égtáj felé hintenek a tejből, vagy amikor adott időközönként nagyobb áldozatot mutatnak be a környezet egy-egy jelentősebb szellemének.

Az animista mitológiáknak fontos jellegzetessége még a különböző népek lakóhelyük szellemeivel folytatott szoros kapcsolata. Itt nem csak a fent említett meg nem zavaráson és adok-kapok rendszeren alapuló kötelékre gondolok, hanem egy átjárhatóságra is az emberi és a szellemi oldal között. Sok nép a lakóhelyük egy fontos szellemétől származtathatja például magát: egy nagy folyó melletti falu alapítója a folyó szellemét vehette feleségül, egy törzs magát annak a hegynek a szellemétől származtathatja, amin laknak, de különféle állatokat és növényeket is tarthat egy nemzetség a felmenőjének (ami pedig már a totemizmus képzetébe is átvisz minket). Ezzel pedig egy hegy már nem csak egy hatalmas, hozzánk közömbös lény, hanem az ősapánk, vagy az ősanyánk lesz. A saját őseinket pedig nyilván tiszteljük és hálásak vagyunk nekik az életünkért. Az animisták számára nem csak egy, a minket bármely kihágásunkért bántani szándékozó lények összessége a környezet, hanem az emberi közösség szerves része. Ahogy pedig a szomszédod sem venné jó néven, ha az állatai közül csak úgy leölsz egyet, úgy például az erdő szellemei is zokon veszik ezt. Fontos ezt a különbséget megérteni, hiszen nem babonás félelem készteti a természet tiszteletére az embert, hanem a öntudat/lélek elképzelésének és a közös együttélés alapvető szabályainak a kiterjesztése, illetve az emberre úgy tekintés, mint a Föld egységének csupán egy részére. Az természet imádata nem a „primitív” ember butasága, hanem annak az érzésnek a vallásos szintre emelése, amit akkor élünk meg, amikor egy gyönyörű természeti csodát érzékelünk: az első feketerigó dalát meghallva tavasszal, egy hullócsillagot meglátva az égen, egy szarvassal találkozva ez erdőben.

Na, és mit tudni adni, mit tud jelenteni ez a vallási elképzelés a mai nyugati kultúrában élők számára? Valójában nagyon is sokat. Egyrészt, a segítségével újra helyet kaphat az életünkben a természetes környezet, hiszen az animizmus által ki tud lépni a mostani lelketlen háttérzaj mivoltából, újra élettel és érzelmekkel telik meg. A városok személytelenségébe megfáradt emberi lelkeknek pedig kész felüdülést tud nyújtani, ha nem életmentő segítséget, ha újra megleljük a helyünket a még nem iparosított területek személyekkel teltségében.  Másrészt, ez a megközelítés a természetvédelem létfontosságú kérdését is támogatja, hiszen a környezettudatosság fontos alapja az, hogy ne kihasználandó erőforrásként lássuk a Földet, hanem mint a minket éltető bolygót, aminek a több millió tudattal rendelkező lényei közül mi csak egyek vagyunk. Harmadrészt pedig, azok számára, akik valamilyen természet közeli vallást keresnek, ez egy alapvető elképzelés kell, hogy legyen. A természet tisztelete, imádata és a vele való kapcsolat kialakítása mind szerves részét képezi az animizmusnak. Általa újra meglelhetjük helyünket a Zöldben; a fák lombjának susogása a szélben megint titkokat suttog majd, a patakok csörgedezése régi történetekről fog mesélni, a madarak dala pedig szerelemmel tölti meg szívünket, vagy a helyi pletykákat fogja velünk tudatni.

Kallikantzaroi: a balkáni rémek

A Balkán-félszigeten és a görög szigetvilágban ismertek a kallikantzaroi (t.sz., egyes számban kallikantzaros) névre hallgató démonok, kik a karácsonyi tizenketted alatt rettegésben tartják az embereket. Csak éjszaka aktívak, nappal vagy az árnyékok közt rejtőznek, vagy a föld alá bújnak vissza. Ám éjjel a falvak utcáit járják, és a kéményen, vagy más nyílásokon át bemennek a házakba, hogy ott különféle csalafintaságokat műveljenek (pl. felforgatják az edényeket, az alvó emberekre ráugranak, halálra rémítve őket, stb.). Már a kinézetük is rémisztő tud lenni: félig állat, félig ember formájúak, szőrösek, nagy nemi szerveik jól láthatóak, nagyon magasak, vagy éppen kicsik, emberszerűek, feketék, ördögi farokkal. Az emberek ellenük többféle módon is védekezni próbálnak. Egyrészt keresztény módszerekkel, mint egy fekete kereszt rajzolása az ajtó felé, a Szentháromságra való hivatkozás, stb. Másrészt különféle népi praktikákkal, mint a füstölés (a cipők égetését gondoltál erre a legjobbnak), az ágy mellett fekete nyelű kés tartása, tűz folyamatos égetése, stb. Harmadrészt pedig különféle "ajándékokkal" igyekeznek távol tartani őket: édességeket, kolbászokat, vagy egy sertés állkapcsát lógatják ki nekik a kéménybe.

Az utóbbi évszázadokban már teljes mértékben csak, mint kárt okozó és veszélyes (habár sokszor kissé butácska) lényekként tekintettek rájuk, ám eredetileg bizonyára semlegesek voltak; jót és rosszat is hozhattak az emberekre. Az pedig, hogy akik a tizenketted alatt születnek, maguk is kallikantzaros-ok lesznek arra utal, hogy valaha az emberek szabad lelkei is helyet kaphattak közöttük.

Nagyon érdekes az eredetük kérdése. Sokszor ugyanis olyan történetet kapcsolnak a kallikantzaroi-hoz, miszerint év közben a föld alatt laknak, és azt a fát próbálják kivágni, ami a világot tartja. Mikor már majdnem sikerül nekik, vagy feljönnek a földre előre inni a medve bőrére (ami alatt a magára hagyott fa gyorsan begyógyítja sebeit), vagy Jézus születésétől újra egészséges lesz a fa, és mérgükben jönnek fel e rémek, hogy bosszút álljanak a világon. A világfa és az azt nyüvő ártó lény képe határozottan germán eredetű, ám a kallikantzaroi az ókori görög mitológiában is szilárdan gyökereznek. Állatias alakjuk nyilvánvalóan a szatíroktól származik, vagy legalábbis olyan alakoskodóktól, akik hozzájuk hasonló ruhát öltöttek, valamint a különféle istenek ünnepeire való állatbőrök felöltésében is kereshetjük a "felmenőiket".

Források:
Rory MacLean: Falling for Icarus: A Journey Among the Cretans
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan 

A Szent János napi bor

Ezen a napon a német nyelvterületeken, illetve azon helyeken, ahol ezt tőlük más népek is átvették, szokás volt a katolikus papoknak, a mise után megáldani a szőlősgazdák által magukkal hozott pár liter bort. A hagyomány a katolikusok szerint oda vezethető vissza, hogy Szent János minden következmény nélkül megivott egy mérgezett pohár bort, miután azt előtte Isten áldásával illette. Ám ha a történelmi tényket nézzük, akkor az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a germánok italáldozási szokásait (mely jó sok alkahol elfogasztását is magában foglalta) próbálták meg csupán a bor megáldásával, és a hozzá rendelt legendával keresztényiesíteni.

Ám az egyház módszere nem működött tökéletesen, és az emberek a papi áldás után is mágikus erőket tulajdonítottak a bornak. Egyrészt, keresztény gondolkodást követve, az ördögöt és Sátánt távol tartónak, befolyását megelőzőnek gondolták. Másrészt viszont, gyógyítottak vele, itták, hogy ne essen az embereknek bántódása, ne csapjon beléjük a villám (lehet, hogy eredetileg a bort Thornak is szánhatták?) és jó legyen a termés. Még a boroshordókba is beöntötték, hogy ne érje kár a bennük őrzött drága nedűt.

Magyarország nyugati vidékein is átvették az emberek ezt a hagyományt. Nálunk szintúgy a bort beteg emberekkel, de még állatokkal is itatták gyógyítóként. A boroshordókba azért öntötték, hogy az ital ne romoljon meg, vagy imádsággal és kérleléssel kísérve azért, hogy jó termés legyen az eljövendő évben. De volt, ahol még a kútba is beöntötték, hogy abból is tűnjön el minden, mi betegséget hozhat.


Források:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Schwartz Elemér: A szentjánosnapi borszentelés Nyugat-Magyarországon (Ethnographia. 40. évfolyam)

Az ökörszem napja és vadászata

 Írországban, Angliában, Wales-ben, de még Franciaországban is élt valaha (sőt, kissé módosult formában még ma is megtalálható) a karácsony környéki ökörszem vadászat hagyománya. Az általános időpontja ennek Szent István napja volt (dec. 26.), akit a keresztény mitológia az ökörszemmel azonosít, vagy kapcsol össze, hiszen állítólag ezen madárka dala árulta el István üldözőinek, hogy melyik bokorban is bújt el előlük. Ám területi variációk az "ökörszem napot" volt, hogy karácsonyra előttre, karácsony napjára, vagy akár újévre is áttolták.

Maga a vadászat jobbára szó szerint ezt jelentette: hajnalban felkeltek az emberek, és leöltek egy ökörszemet. Több leírás is megemlékezik róla, hogy a bozótban hosszan üldözve kifárasztják a madárkát, hogy az már ne bírjon elrepülni, majd bottal, esetleg kővel agyonütik. De kardokat és még lőfegyvereket is használtak erre a célra. Persze voltak olyan helyek is, ahol az ökörszemeket csak elfogták, majd a nap végén szabadon engedték, ám nem ez volt az leterjedtebb változat.

A madár megszerzése után, azt valamilyen látványos módon kiterítve körbehordozták a falun. Sokszor valamilyen fa botra, vagy fűzfákból hajlított karikákra, élő állat esetén kis kalitkába helyezték az ökörszemet. Ezt aztán tovább díszítették örökzöldekkel (gyakran magyallal és borostyánnal), színes szalagokkal és különféle csillogó dekorációkkal. A falu férfiai, vagy fiatal fiúi vitték ezt körbe az utcákon, jellegzetes dalokat énekelve, esetleg még táncolva is. Írországban különleges ruhákat is magukra öltöttek: szalmával borították ruhájukat, műlovakat ültek meg, állatbőröket viseltek. Minden háztartásba betértek, ahol pénzt, vagy megvendégelést vártak el. Cserébe ökörszemtollakat osztottak, amit aztán az emberek talizmánként maguknál hordtak, vagy a házban tartották szerencséért, boszorkányságtól való védelemért, a tengerészek szerint pedig nyugodt vizeket hozott. A nap elmúltával a madarat, ha élt, elengedték, ha nem, az erdő, vagy a tengerpart szélén, esetleg a templomkertben eltemették.

Eredetét tekintve szinte biztos, hogy valamilyen kelta szokás maradványa, hiszen már csak az elterjedési területe is erről árulkodik (habár egyes tudósok még régebbre, egyenesen Stonehenge építőihez kötik). Az utóbbi évszázadok során több teóriát és legendát is kitaláltak a hagyomány eredetének és kezdeti jelentésének a magyarázatára, ám erről az igazság úgy látszik, az idők homályába veszett. Annyi biztos, hogy valamilyen áldozati rítusról volt szó, melyben az ökörszem talán valami totemisztikus ős lehetett, vagy a szakrális király megtestesítője.


Forrás:
Elizabeth Atwood Lawrence: Hunting the Wren: Transformation of Bird to Symbol

A tündérekről röviden (vagyis kicsit hosszabban)

A tündérek talán ma népszerűbbek, mint valaha. Könyveket írnak róluk, jóskártyákat készítenek velük, festmények százain ábrázolják őket. De kik is ők valójában? Ezt a kérdést és különböző vonatkozásait próbálom meg most valamicskét körbejárni, a múlt embereinek a beszámolóira hagyatkozva. Természetesen a teljesség igénye nélkül.

Minderről legelsőnek is azt kell megjegyezni, hogy nem létezik Európában (a világról nem is beszélve) egy konkrét tündérelképzelés. Még egy országon belül sem gondolkodtak róluk egységesen, habár nyilván az egymáshoz közel eső területeken a tündérhit nagyobb hasonlóságot mutatott, mint két földrajzilag távol lévő helyen. A most következő információk főként a Brit-szigetek (Írország, Wales, Skócia, Anglia és a környező kis szigetek) lakóinak a tündérekről való elképzeléseit dolgozza fel és leginkább azt az állapotot mutatja be, amit a falusi emberek gondoltak erről a témáról a 19-20. század fordulóján.

"Senki sem tudta soha teljesen megismerni a természetüket."

Talán soha sem élt az emberekben egy egységes elképzelés arról, hogy kik is a tündérek valójában. Ám ettől még több teóriát is ismertek, amivel titokzatos létezésüket magyarázni próbálták. A keresztény változat szerint olyan angyalokból lettek, melyek túl jók voltak ahhoz, hogy a pokolra kerüljenek, de túl rosszak ahhoz, hogy a mennybe bejuthassanak. Így köztes megoldásként a földön lakoznak, egyesek szerint a levegőben, mások szerint pedig a táj részeivé váltak: fákban, kövekben és patakokban megbújtak meg. Egy másik és történelmileg inkább hihető elképzelés alapján a régi, pogány istenek a kereszténység megjelenésével fokozatosan elvesztették erejüket és tündérek lettek belőlük. Erre kitűnő példa az ír-kelta istenségek nevei, melyek pár száz évvel később már tündérekként jelennek meg az emberek elbeszéléseiben. De megemlíthetném itt a mediterrán sorsistennőket is, akiknek a nevéből maga az angol "fairy" szó is származik. A tudósok ezen kívül a tündéreket a különböző természeti szellemekkel is rokonságba hozzák, hiszen sok tündér egy-egy hely, folyó, vagy éppen fa megszemélyesített alakjának tűnik. Különösen igaz ez a Balkán tündéreire, melyek gyakran kísértetiesen hasonlítanak az ókori nimfákra. Ám legtöbbször mégis a holtak szellemeinek nevezik őket. Ezek a holtak viszont valamiért különleges helyet foglalnak el, ugyanis egy bizonyos oknál fogva (mint a se nem jó, se nem rossz angyalok) nem kerülhettek be az élő emberek által elismert keresztény túlvilágra. Ezért is mondják őket azok lelkeinek, akik az özönvíz idején haltak meg, esetleg régi népek elhunytjainak, vagy csak egyszerűen a jó pogányok, druidák árnyainak.

"Képesek különböző alakokban megjelenni. Egyszer, egy megjelent nekem és csak négy láb magasnak tűnt, erős kinézettel. Azt mondta: "Nagyobb vagyok, mint amilyennek megjelenek most neked. Mi az öreget ifjúvá tehetjük, a nagyot kicsivé, a kicsit naggyá.""

A kinézetüket tekintve szintén igen nagy eltérések tudnak mutatkozni a tündérek között. Ezt természetesen az is fokozza, hogy általánosan képesnek tartják őket az alakváltásra. Sőt, a mágiájuk egyik legfontosabb eleme, hogy képesek másnak mutatni dolgokat, mint amik - értve ezt természetesen saját megjelenésükre is. A ma sokszor nekik tulajdonított apró, szárnyas, virágok közt röpködő formához hasonlót valaha szinte csak Anglia középső részén ismertek. Kis termetű tündérek máshol is jócskán előfordultak, de a szárnyak ritkaságszámba mentek. Elég sokszor írtak le 20 centi környéki tündérkéket, de a kb. 45 cm-esek még gyakoribbak. Ezen felül lehettek emberekkel egy magasak, vagy éppen nagyobbak is. Egy részüket igen szépnek írták le, ám ez a szépség jobbára csak illúzió: a charme-os tündérszerető valójában egy összeaszott kis törpe, míg a csinos tündérlány egy öreg banya. De előfordulnak olyan beszámolók is róluk, ahol teljesen hétköznapi megjelenést tulajdonítanak nekik. Más fajaik azonban nem vesztegetik az időt azzal, hogy szépnek tűnjenek: ismertek valamikor olyan alakokat, akiken még bőr se volt, így izmaik mozgását jól meg lehetett figyelni. Mindezeken felül félig állat, félig ember formájúak is voltak (pl. egy félig kecske, félig kis emberke kinézetű házi tündér). De a tündérek magukra tudták még ölteni tárgyak, vagy éppen állatok képét is. Írországban például a macskákat széles körben tartották tündéreknek, míg más források arról számoltak be, hogy két ellenséges tündércsapat legyek formájában ütközött meg egymással. Mindezeken felül a tündérek megjelenhettek még lidércfényként, vagy éppen égő kerékként. A formáik száma végtelen.

"Ha bármi olyat, mint például koszos vizet öntöttek ki a szabadba naplemente után, muszáj volt azt mondani, hogy "Hugga, hugga salach", figyelmeztetésül a tündéreknek, nehogy bekoszolják a ruhájukat."

Ami a tündérek viselkedését illeti, különös ellentétet lehet rajtuk megfigyelni. Egyrészt hírhedten utálják, ha az emberek meglátják őket, vagy átlátnak az illúzióikon. Ezeknek a vége sokszor komoly sérülés lehet (elverés, megnyomorítás, stb.), ha nem nemes egyszerűséggel halál. Másrészt viszont, az tündérek mintha ugyanúgy el lennének varázsolva általunk, mint mi általuk. Sőt, néha már-már úgy tűnik, hogy az emberek segítsége, vagy inkább áldozata kimondottan szükséges volna ahhoz, hogy tovább élhessenek. Sok történet szól az emberi házakban lakó tündérfajtákról (pl. brownie), akik a házimunkában segédkeztek éjszakánként. Hasonlóak ehhez az egy-egy mesterember műhelyében tanyát verők, akik este váltották a nyugovóra térő emberi dolgozókat és folytatták a munkát. Mások az emberi házak tűzhelyeiben éltek, és onnan befolyásolták a lakók életét. Az ilyen tündérek jobbára szerencsét és jólétet hoztak, ám igen kényesek voltak, könnyen megsértődtek és elhagyták a házat (pl. ruha, különösen a rossz minőségű ruha ajándékba kapását utálták), vagy kopogó szellem-szerű viselkedésbe kezdtek. Sok elbeszélésben pedig kimondottan úgy jelennek meg a tündérek, mint valami mindenhol láthatatlanul jelen lévő lények, melyekre folyamatosan oda kellett figyelni, nehogy véletlenül megsértsük őket. Széles körben ismert volt a nekik való áldozatok kihelyezése: ételt tettek ki nekik éjszakára, de a frissen köpült vajból egy csipet, a frissen lefejt tej egy része és a földre leesett étel is mind az ő jussuk kellett, hogy legyen. Ezen ajándékokon felül persze a tündérek eltulajdonítottak minden mást is a háztól, ami csak éppen megtetszett nekik. Ám ennél nagyobb dolgokat is hajlamosak voltak elvenni az emberektől. Az elváltott gyerekek képzetét gondolom nem kell nagyon ecsetelnem, viszont az talán meglepő lehet, hogy felnőtteket szintúgy magukkal ragadhattak, ha az illető elővigyázatlan volt. Egyes fajaik pedig vámpírszerűen viselkedtek, vagy ha vért nem is, de az életerőt szívták el az emberből. Míg a vízi tündérek jobbára csak vízbe fojtották azt, akit áldozatul szemeltek ki.

"Mikor az emberek meghaltak, azt mondták, hogy a dzsentri [a tündérek] vitte el őket, mert később mindig a dzsentri között jelentek meg."

A tündérhit egyik jellegzetes része, hogy a tündéreknek megvan a maguk rejtett országa, melybe néha egy-egy (szerencsés, vagy szerencsétlen) ember is bejuthat. Ezt az országot, vagy legalábbis a lehetséges bejutási helyeit, meg lehetett lelni a természetes környezetben. Írországban, de Skóciában is a tündérek a helyi hegyekben és dombokban laktak. Más területeken kedvelt lakóhelyük a vizek mélye volt, vagy pedig barlangokon át, mocsarakban és sűrű erdőkben lehetett a világukba tévedni. Az oda jutás ugyan általában véletlenszerű volt, ám nem nehéz (elég eltévedni egy erdőben, bemenni egy barlangba, vagy zeneszót követni). A problémák inkább a hazatalálással akadtak és azzal, hogy mire hazajutott az ember, már több száz év telt el az halandók világában. Sokszor említésre kerül az a szabály, mi szerint a látogatóknak tilos bármit is enni vagy inni a tündéreknél, mert különben soha nem hagyhatják el földjüket. Kivételt képeztek persze ez alól azok a szerencsések, akik szabad bejárást kaptak a tündérektől; az ilyen személyek (jobbára tudós emberek, boszorkányok, esetleg zenészek) nagy lakomákról és mulatozásról számoltak be, illetve valamilyen különleges tudás ajándékba kapásáról (kitűnő zenésszé váltak, megismerték a gyógynövények titkait, stb.). Fontos megjegyezni viszont, hogy ezen látogatások szinte kizárólag mély alvás, esetleg kómaszerű állapot során zajlottak - vagyis látomásélményekről van bennük szó. Akit pedig a tündérek végleg magukhoz ragadtak, az egyszerűen többet nem kelt fel ebből az eszméletvesztésből és meghalt. Írországban sokszor magát a hirtelen elhalálozásokat is egyszerűen a tündérek általi elragadásnak mondták, és a dzsentri között ezért is lehetett halott embereket látni. Már Bessie Dunlop, egy a kora-újkorban boszorkányperbe fogott nő is azt mondta, hogy a familiárisa egy tündér, aki egy harminc évvel ezelőtt lezajlott csatában vesztette életét.

"A legtöbb bizonyíték annyira egy irányba mutat, hogy az egyetlen következtetés, mely ésszerűnek tűnik az, hogy a tündérhit a lelkek doktrínájához tartozik; azt akarom ezzel mondani, hogy a Tündérország egy állapot vagy kondíció, királyság vagy hely, amely nagyon hasonló, ha nem ugyanaz, mint ahová civilizált és civilizálatlan emberek elhelyezik a holtak lelkeit, együtt más láthatatlan lényekkel úgy, mint istenek, daemonok és mindenféle jó és rossz szellemek."

Mint a fentiekből is látszik, a múlt emberei nem egy homogén csoportot értettek a tündérek alatt. Vagyis nem csak apró kis lényeket mondtak tündéreknek, akik virágok közt táncoltak, vagy fehér ruhás hölgyeket, akik fiatal férfiakat csábítottak el hangjukkal. Helyette a Brit-szigeteken nem egyszer minden furcsa történést (a meglepő haláloktól az éjszakai furcsa zajokig) az ő számlájukra írtak. Lehettek szépek és csúnyák, segítőkészek, közönyösek és kimondottan emberre veszélyesek. Néprajzi szempontból nézve, képzetükben különböző, még a kereszténység előtti, természetfeletti erők megszemélyesített formái keverednek. A Tuatha Dé Danann és más istenségek, a fák és tavak szellemei, a pogány túlvilágban lakozó holtak, a különböző emberre veszélyes rémek - ezek mind-mind együttesen alkotják a forrását a későbbi tündéreknek.



Lásd még:
Katharine Briggs: The Fairies in Tradition and Literature
Walter Evans-Wentz: The Fairy-Faith in Celtic Countries (melyből az idézetek is származnak)

Az áldozatról...

Kép forrása

A burjátoknál étel-, ital- és állatáldozatot is szokás bemutatni a szellemeknek.

Az étel lehet édesség, hús, tésztafélék, tejtermékek, stb. Ám mindegyiket külön erre a célra kell megvenni, kimondottan azért, hogy aztán feláldozzák őket. Nem lehet olyat csinálni, hogy valaki benéz a hűtőjébe, és odaadja azt a fél doboz tejfölt, ami a tegnapi vacsoráról maradt.

Az italáldozat valaha a kumisz volt, aminek a helyét mára már a vodka vette át. Felajánláshoz, hasonlóan az ételekhez, új üveg vodkát kell venni. Ha pedig egy üveget már megbontottak a szertartás során, azt alatta el is kell hinteni áldozatként a szellemeknek. Tehát, nem szabad hagyni magunknak maradékot későbbi iszogatásra.

Az állatáldozathoz kiválasztott állat sem lehet túl fiatal, se túl öreg, vagy éppen beteg. Egy tökéletes állapotú, ereje teljében lévő állatot szabad csak a szellemeknek ajándékozni.

Áldozat csak az lehet, ami számunkra is fontos, ami (nagy) értékkel bír.

A tejlopó békafamiliáris

"Van békájuk, hogy azon keresztűl dógoznak."

Takács György Kantéros, lüdérc, rekegő című könyvében (mely hárompataki csángó hiedelemmondákat tartalmaz) lehet olvasni egy olyan speciális békáról (egészen pontosan "varasbékáról", vagyis varangyról), melyet a mágiában jártas emberek tartanak, hogy segítségével mások kárára megnöveljék a saját tejhasznukat.

"Békával dolgozott, békával csinált a másiknak rosszat. Tartotta a fazakba'. Az neki a kincse vót. Mert az az ördög vót, biztosan."

Legtöbbször az ilyen varangyokat nők tartották, így nem hiszem, hogy különösebb meglepetést jelentene az, hogy az ilyen személyeket sokszor boszorkánynak nevezik (habár a csángóknál ismert egy külön ezzel a tevékenységgel foglalkozó varázsló: a fermekás). Ezt a mágiaformát, illetve a vele való munkálkodást is gonosz, rossz tevékenységnek tartották és minden esetben, amikor a "nem beavatottak" találkoztak vele, vagy megpróbálták azt elkerülni (pl. az így lopott tejből készült ételeket nem fogyasztották el), vagy elpusztítani (pl. a békát megölni).

"Ez különleges béka, amelyiket ugy küdik, met az nagy."

Az ilyen varangyokat a történetek szerint egy fazék vagy egy üst alatt tartották, néha még mohaágyon is, és a gazdáik rendszeresen etették őket (tejjel, esetleg polentával). Az állatok különleges ismertetőjele volt, hogy piros pántlikát kötöttek a nyakukba, és általában nagyon nagy méretűeknek beszélik el őket (vagyis minden valószínűség szerint a nőstényekről van szó). Tejet lopni úgy lehetett kiküldeni az ilyen házi kedvenceket, hogy egyszerűen a gazdi elbeszéli nekik, merre is kell menniük.Ennél egy bonyolultabb módszer szerint pedig a kiszemelt áldozat nyomából kell felvenni a füvet, és azt adni a békának. Az állat ezután éjszaka elugrált a tehénhez, akinek a tőgyéből kiszopogatta a tejet, de olyan leírás is akad, ahol a már lefejt és vödörben lévő tejből próbált meg inni. Egy fantáziadúsabb elképzelés szerint pedig, a varangy beköltözik a marha szájába, ahova odaszárad, és csak a teteme eltávolításával lehet megtörni a rontást. Érdemes még megjegyezni, hogy ezen a módon nem feltétlenül a tejet mennyiségben lopták el a boszorkányok, hanem sokkal inkább a tej zsírtartalmát szedték el maguknak, mitől a "kirabolt" állatok csak gyenge minőségűt adtak - olyat, mint a savó.

"Aszmongya: Elveszett a békám. Nem láttátok? Ide kellett, hogy jőjön nálatok."

A lopáson, vagyis inkább annak a megkísérlésén kapott békával sokféle módon bántak el az emberek. Sokszor átdöfték, felnyársalták, majd a nyársat a földbe szúrták (rajta az állattal persze), mert azt tartották, hogy különben az varangy túlélné a támadást. Máskor megverték, esetleg sózták. Bármilyen módszert is használtak, a kétéltű bőrének felszakadásakor tej, vagy tejszerű anyag jött ki belőle. De volt kimondottan olyan módszer is, mely a béka gazdáját szándékozott előhívni az állat bántásával: fazekat tettek rá, aminek a tetején tüzet gyújtottak, mire a gazdája rögtön meg is jelent (de a verést is alkalmazták hasonló céllal). Ugyanis létezett egy olyan alapvető elképzelés, mi szerint a gazda megérzi, tudja, vagy ő maga is átéli mindazt, ami a békájával történik. Ez egyrészt azon igen elterjedt módszert tükrözi, mely szerint a rontás eszköze vagy alanya által mágikusan el lehet érni a rontást végzőjét, de rokonságot mutat az állatalakban kiküldött szabad lélek elképzelésével is.

"Megölted! Mé' ölted meg?! Mé' nem hagytál békét?! Az nem csinál semmit!"

Érdekes, hogy a könyvben sok történet saját élményeket ír le, amelyek valóban megtörténtek az elbeszélővel, és nem csak szegről-végről hallotta. Persze ilyen esetekben is, abban nincs semmi különös, ha az este, fejéskor az istállóban véletlenszerűen megjelenő varangyokat a megélhetését féltő ember egy boszorkány küldöttjének véli. Az viszont már elgondolkodtatóbb, amikor egy szomszéd házánál látnak egy-egy pántlikás kétéltűt, amit még a gazdája védelmezni is próbál, és láthatóan fontosnak tart. Ilyenkor hangzanak el a varangytulajdonosoktól olyan megjegyzések, mint hogy ha a varangyot megölik, a tehenei is elpusztulnak, vagy hogy az állat valójában védelmezi a szarvasmarhákat. Én ezekből a tényekből két dologra tudok következtetni. Egyrészt, valószínűleg igen is tartották békákat egyes emberek (főként asszonyok - "fehérnép dolog"), azzal az elgondolással, hogy a segítségükkel majd több és jobb minőségű tejet fognak adni az állataik. Másrészt, ezek a személyek nem feltétlenül gondolták azt, hogy ezt mások kárára tennék, hanem a békáknak mintegy a tehenekkel kapcsolatos (tej)termékenységi pozitív hatást tulajdonítottak, mi szerint míg az egyik jól volt tartva, addig a másik is jó tejet adott. Ez a második elképzelés pedig nem is olyan meglepő, hiszen a békákat sok helyen tartják a termékenység szimbólumának, és a magyar néphitben is többször megjelennek ilyen típusú varázslatokban.

13 érdekesség: Tibet

Forrás

1. Hagyományosan Tibetben a nemrég megszületett gyerekekhez csillagjóst hívnak, aki az előjelek alapján adja meg a pici nevét.

2. A tibeti ember nagyon fontosnak tartja az álmait, és azokból is főként az ébredés előttieket. A visszataszító dolgokat általában igen jó előjelnek gondolják, míg pl. a lovon nyereg nélkül való lovaglást kimondottan rossznak.

3. A tibetiek által legszerencsésebbnek tartott ékkő a türkiz. Azt is mondják, hogy minél többet hordtak egy követ, annál értékesebb és hatékonyabb lesz.

4. Tibet másik fő vallása a buddhizmus mellet a bön, melynek viszont a legnagyobb kolostora Indiában van. Egyébként a kutatások szerint maga a bön idegen eredetű, és valahonnan Irán, illetve Afganisztán felől vehették át.

5. Híres jósdák is működnek Tibetben. Ezeken a helyeken a jósok transzban, bizonyos istenek által megszállva dolgoznak. Ilyenkor furcsa és látszólag értelmetlen hangokat adnak ki, melyeket aztán egy segéd fog értelmezni és "lefordítani". Maga a Dalai Láma is anno egy ilyen jós tanácsára hagyta el az országot.

6. Az emberek Tibetben a betegségdémonok ellen (többek között) elhullott állatok darabjainak a házra kirakásával védekeznek.

7. A tibetiek legkedveltebb füstáldozata a boróka.

8. Tibetben valaha évente feláldoztak egy embert a Potala palota közelében. Ezt aztán persze betiltották, de népi mágikus módszerekben még sokáig megmaradt az emberáldozat (pl. szokás volt megvásárolni egy gyereket, megölni, majd eltemetni az ember földjénél, felé pedig egy oszlopot állítani - ez aztán egy amolyan "démonelhárító készülékként" működött).

9. Állatáldozatokat viszont ma is gyakorolnak (habár a buddhisták próbálják ezt sok minden mással helyettesíteni), és azt tartják, hogy a hús- és vérszagra jönnek az éhes szellemek. A legkedveltebb erre talán a kakas, akinek a vérét egyébként kitűnő démonűző szernek tartják.

10. A tibeti embereknek is van "sámánja". Ezek a személyek képességeikre vagy szellemek általi kiálasztás, vagy öröklés útján jutnak, de e mellett még sámánbetegségen is át kell esniük. Fő feladataik közé tartozik a szellemek, istenek és emberek közötti közvetítés, vagy éppen az elveszettt/ellopott lelkek visszaszerzése.

11. A tibetiek szerint a házi tűzhelyekben él egy istenség, aki megharagszik, ha valamit gondtalanul beledobnak a tűzbe, vagy ha nem vigyáznak, és az kialszik. Ilyenkor só és vaj áldozatokkal próbálják engesztelni, de akár egy "sámánt" is szükséges lehet kihívni a probléma rendezésére.

12. A tibetiek ismernek egy Geszár nevű legendás alakot, akinek a neve az elképzelések szerint a latin Cézár szóból eredeztethető (ami elvileg iráni közvetítéssel került át ide).

13. Tibetben gyakoroltak valaha egy hullatáncoltatás nevű szokás, mely az azt végző "sámán" erejét volt hivatott növelni. Ez pedig úgy ment végre, hogy egy zárt szobában, miután a "sámán" életre keltette, majd kifárasztotta a holtat, le kellett, hogy harapja annak a nyelvét. Ám a rítus sikerességéhez végig a két fél ajkainak érintkezésben kellett lenni, míg a hulla végső megadásként majd a "sámán" szájába nem dugta a nyelvét, amit aztán persze gyorsan le kellett harapni.