Az aratásról

A gabonák aratása idén Magyarországon már lassan egy hete elkezdődött, és majd július vége közeledtével be is fog fejeződni, de még jó pár nappal augusztus elseje előtt, ami a boszorkányos ünnepek között a hozzá kapcsolódó fesztivál volna. Viszont ez felvet egy érdekes kérdést: mikor kell egy mezőgazdasági eseményt megünnepelni, akkor, amikor ténylegesen megtörténik, vagy akkor, amikor a populáris, más kultúrákból származó hagyományok diktálják?

Én amondó vagyok, hogy akkor illene megemlékezni valamiről, amikor az a bizonyos esemény történik, vagy éppen befejeződik, mint az aratás esetében is szokás volt. A boszorkányság a Természetet hivatott fesztiváljain imádni, annak változásait vagy fontosabb fordulópontjait. Mi értelme lenne akkor annak, hogy más, tőlünk különböző éghajlattal és gazdálkodási adottságokkal rendelkező földek szokásait majmoljuk? Helyette szerintem sokkal jelentőségteljesebb, ha megfigyeljük, hogy a falunk, vagy városunk határában mikor is takarítják be a gabonát, és ahhoz igazítjuk a Természetnek szánt hálaadásunkat.

Magyar szokásokat tekintve, az aratást július elejének a közelében kezdik, pontos időpont természetesen nem létezik (habár régen kötötték bizonyos szentek napjaihoz, de nem általánosan), mivel a növények mindig eltérő időpontban kezdenek el érni. Csupán a legközismertebb növényeket tekintve (és nem véve figyelembe az őszi és a tavaszi vetéseket), először az árpa érése kezdődik, ezt követi a búza, majd a rozs, s legvégül a zabfélék.

Történelmileg az aratáshoz nem sok babona fűződött, hiszen a termékenység megvarázslása ilyenkor már értelmetlen. Viszont azért ismert pár szokás, mely hozzá kapcsolódott. Az aratás kezdetét például több tabu is övezte: tilos volt azt elkezdeni újholdkor, kedden és pénteken (mert üres lenne a búza feje), vagy ha halott volt a faluban. Az munka befejezése előtt egy köteg gabonát „lábon” (vagyis levágatlanul) hagytak, az égi madarak, vagy esetleg Szent Péter lova számára, de volt olyan hely is, ahol azt tartották róla, hogy megvédi a következő évi termést a zivatarkároktól (az utolsó kévéről bővebben itt lehet olvasni). Aratóünnepeket is volt szokás tartani olyan helyeken, ahol többen összegyűltek a munkát elvégezni (kalákák esetén, vagy gazdag emberek földjein). Jellemző volt ez a gyakorlat az egész magyar nyelvterületre, és gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza. Az aratás befejezése után a földeken dolgozók búzakalászból aratókoszorút fontak, melyet aztán mezei virágokkal és szalagokkal díszítettek. Ezt a koszorút a munkások, ünneplőruhában vitték a föld tulajdonosának a portájára, ahol a koszorút vagy vivőjét a gazda, esetleg a gazdasszony, vízzel locsolta le, bőség- és esővarázsló rítusként. A föld gazdája ezután megvendégelte az embereket, sőt még táncmulatságokat is rendeztek a munka befejeztének örömére. A koszorút pedig a házban, kitüntetett helyen akasztották fel, majd vetéskor a szemeket kimorzsolták belőle, és összekeverték a vetőmaggal, hogy biztosítsák a jövő évi termést.

Mindezeket áttekintve, fel szeretnék vázolni egy olyan aratás végéről megemlékező, hálaadó szertartást, mely a magyar szokásokat veszi figyelembe. A rituáléhoz szöveget nem csatolok, azt mindenki saját ízlésére bízom.

Naplemente előtt úgy egy órával ki kell menni egy nemrég learatott gabonatáblára. Mindegy, hogy árpa, búza, rozs, vagy bármi más termett a földön, de azzal azért jó tisztában lenni, hogy pontosan melyik is volt, ha a szertartás szövegeiben meg akarjuk szólítani a nevén (de egyszerűen mondhatunk gabonát is).

A mezőn körbejárkálva megmaradt növényszálakat kell keresgélni, és kis koszorút fonni belőlük.

Végül keressünk egy nagyobb darabot, ahol állva maradt a növény (vagy ha más nem fekve, ahol az aratógép ment végig a táblában). Itt állítsunk fel egy nagy sárga gyertyát (a színnek különösebb funkciója nincs, csak esztétikailag ez illik a legjobban ide), és rakjuk köré a koszorúnkat.

Szólítsuk meg a learatott növény szellemét, elbeszélve élete történetét (elvetették, kicsírázott, kibújt a földből, virágzott, majd termést érlelt, végül jött az ember és learatta). Mondjunk hozzá egy szívből jövő hálaimát, melyben megköszönjük életét, növekedését, sok munkáját, na meg persze az áldozatát, hogy meghal, mi pedig élhetünk általa.

Hálánk jelképeként ássunk el a földben valamicske kenyeret (vagy az adott növényből készült élelmiszer egy darabját), és bőven öntözzük meg felvizezett tejjel. Mindeközben folyamatosan a növények iránt érzett hála legyen a szívünkben.

Itt hajtsuk a földre a fejünket egy kicsit, és csendesedjünk el, a gabona szellemének tiszteletére.

Végezetül a koszorút öntsük le vízzel (lehetőleg forrásvízzel), és kívánjunk a gabonának legközelebb is jó földet, elegendő napsütést és esőt, valamint kiváló termést. Vegyünk ki a koszorúból három szemet, és vigyük haza, hogy majd felhasználhassuk a vetésről megemlékező rítusunk során (vagy akár bőséghozóként is, ha valakit nem érdekel a vetés szentsége).

Fújjuk el a gyertyát, álljunk fel, pakoljunk össze, és a gabonatábláról való lelépés előtt forduljunk vissza, és hajoljunk meg egyszer az ottani szellemek tiszteletére, majd hátranézés nélkül menjünk haza.

Források:

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-339.html

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-333.html

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-328.html

A gabona szelleme

Gabonaanya és Gabonaleány
Illusztráció F. Marian McNeill
Silver Bough című könyvéből

Valaha a gabonában lakó erőt, amely annak a következő évi továbbélését biztosítja emberi vagy állati formában létezőnek gondolták. De ez nem csak a gabonára volt igaz, hanem sok más növényre is: volt például szelleme a rozsnak, a lennek, de még a borsónak is. Ezek a vegetációs szellemek olyan természetfeletti lények, akik a természet növekedésében, elhalásában és újjászületésében vesznek részt. Ezeknek a szellemeknek megtermékenyítő hatást tulajdonítottak, amely érvényes volt nemcsak a növényzetre, de az állatokra és a nőkre is. Ezért az utolsó kéve egyes magjait (amiről azt feltételezték, hogy a gabonaszellem lakozik bennük) tavasszal elszórták a friss vetésben, vagy összekeverték a vetőmaggal. Az állatokra való hatása nyilatkozott meg abban, hogy az utolsó kévét enni adták a hasas kancának, a vemhes tehénnek vagy az első szántáskor dolgozó lovaknak. A nőkre való hatását az jelzi, hogy a terhes asszonyhoz hasonlóvá formált Anyakalászt (ami megint csak az utolsó kévéből készült) a gazda feleségének adták, továbbá az a hit, hogy az utolsó kévét megkötő asszonynak gyereke lesz a következő évben.
Az, hogy magát a gabonaszellemet hogyan is képzelték él nagy változatosságot mutat. Lehetett férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, de sokféle állat alakját is felölthette. Ismertek Gabona-, Borsó- és Lenanyákat, Öregembereket és Öregasszonyokat és Leányokat. Más esetekben állatként látták ezen szellemet, ami többek között lehetett kecske, nyúl és egér is. Általában feltételezték, hogy minden eges terményfajtának megvan a maga külön állata, amelyet az aratás végén az utolsó kévében fognak meg.
A legtöbb ránk maradt gabonaszellemekhez kapcsolódó rítus az utolsó kévét érinti, az képviselte ugyanis ezen szellemeket az aratás során. Ennek a darab gabonának a levágása által meg lehetett fogni, el lehetett űzni vagy meg lehetett ölni a szellemeket. Először is fontos volt az utolsó kévét levágó egyén személye. Attól függően hol és hogyan személyesítették meg a gabonaszellemet, az illető lehetett azonos vagy ellenkező nemű. Például ahol a szellemet Anyának nevezték, a legidősebb férjes nőnek kellett vele foglalkoznia, míg ahol Leánynak nevezték, ott a legfiatalabb lányra maradt a levágása. Volt, ahol egy embernek kellett learatnia, míg máshol egyszerre sokan próbálkoztak vele.
A következő lépés vagy a kéve azonnali elégetése volt, vagy annak a  megfelelő alakra formázása (nő, férfi, állat) és feldíszítése. A kévéből készült figurát hazavitték, kirakták a csűrben a csépelés alatt, vagy a gazda házában helyezték el, esetleg az aratás utáni ünnepségen is részt vehetett. A kéve maga szerencsét és balszerencsét is hozhatott. Egyes helyeken a levágójának az arcát is eltakarják, hogy ne tudja meg a szellem ki volt a "gyilkosa". Máshol figurát formáznak belőle, és titokban átvitték egy, még az aratást addig be nem fejezett gazdához (aki akár sarlók dobálásával is megpróbálta ezt megakadályozni).
A gabonaszellemet viszont az utolsó kéve mellett emberek is képviselhette. Ez a személy általában az volt, aki a kévét levágta, de az is előfordult, hogy az aratáskor a mezőn megjelenő ismeretlen embert tekintették annak. Az utolsó kévét levágó személy és a gabonaszellem azonosságára utal az a szokás, hogy ugyanazon a néven illették mindkettőt, egymás mellett helyezték el őket az utolsó szekéren, vagy hogy belegöngyölték a leszedőt a kévébe.
Ezek a szokások és hiedelmek, habár a világon mindenhol feltűnnek (már ahol növénytermesztéssel foglalkoznak), viszont különösen a szláv és s germán nyelvterület találkozására jellemzőek. A gabonaszellemek ismeretét a magyarok a szomszédos népeken keresztül kapták meg, ám nagy népszerűségre nem tettek szert. Habár voltak olyan helyek, ahol az utolsó kévét az aratás után a szántóföldön hagyták, ám ezt azzal magyarázták, hogy a madaraknak hagyják ott, vagy hogy a következő évben a zivatar el ne verje a termést. Viszont ahol ismert volt egy, a gabonában lakozó szellem (vagy "démon"), azt általában állat alakban képzelték el.
A mai modern wicca hagyományok egy részében az aratás idejét tekintik az Isten halálának az időpontjának. Ekkor az Isten önként feláldozza magát, hogy táplálni tudja a Földet és a rajta lakókat, így őt is "learatják" a gabonával együtt. Halálával alászáll az Alvilágba, csak azért, hogy majd tavasszal újra felemelkedjen. Ez a mítosz igen hasonló ahhoz, amit a gabonaszellemről is gondoltak. Mindkettő meghal az aratással, mindkettő leszáll az Alvilágba - a gabona esetében a föld belsejébe magként-, majd mindkettő újra életre kel tavasszal. Ezenkívül, habár többnyire nőkét tekintettek az utolsó kévére, de férfiként is látták egyes helyeken. Itt ő volt a Gabonaember vagy Gabonakirály, aki a túlélésért felelős termény felett uralkodott. Lehetséges lenne, hogy ezen férfi gabonaszellemek voltak a wicca Isten ezen aspektusának "ősei"?

Források:
Ellen Dugan: Autumn Equinox: The Enchantments of Mabon
James G. Frazer: Aranyág
Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága
Elizabeth Barotte: The Old Ways: The Last Sheaf - LLewellyn's Sabbats Almanac Samhain 2010 to Mabon 2011

Lughnasadh eredete

Lughnasadh egy a kelták négy nagyobb ünnepe (Imbolc, Samhain, Lughnasadh és Beltane) közül. Ennek az alkalomnak a megünneplése július 15-től augusztus 15-ig tartott, viszont az események tetőpontja augusztus elseje volt. Erre az időre összegyűltek a törzsek a nagykirály alatt, hogy megbeszéljék a politikai ügyeiket, törvényeket hozzanak és bíráskodjanak. Ám az egyszeri embereknek is kijutott ekkor a mulatságból, mivel nagy sportversenyeket és vásárokat rendeztek a tömegek szórakoztatására. Egyes elgondolások szerint ennek az alkalomnak a megünneplése hegytetőkön vagy szent források mellett zajlott, itt játszottak és versenyeztek az emberek, sőt, még egy bika feláldozásának a lehetősége is felmerült a lehetséges ünneplési módok között.
A tudósok igen bizonytalanok ennek az ünnepnek az eredetével és funkciójával kapcsolatban (mint szinte minden kelta ünnepnél). Magából a fesztivál időpontjából arra lehet következtetni, hogy ez volt az első aratás ünnepe. Ezzel viszont Lughnasadh kiválna a többi kelta ünnep sorából, lévén azok az állattartás ciklusaihoz igazodnak, nem pedig az agrártevékenységekhez. Azonban erre nincsenek bizonyítékok, hiszen ezt az alkalmat majd csak az angolszászok nevezték el az "első gyümölcsök ünnepének". Az is lehetséges, hogy eredetileg a nyájak nyári összetereléséhez kötődött ez az fesztivál.
A talán legismertebb eredetmagyarázat szerint az ünnep neve Lugh istentől származik (Lughnasadh - "Lugh násad-ja", vagyis "Lugh játékai"), aki a mítosz szerint nevelőanyja tiszteletére rendezte meg először az ekkor szokásos játékokat, versenyeket. A törnénet így szól:

A nevelőanya, Tailtu (vagy Táiltiu, aki a feltételezések szerint egy földistennő lehetett) kivágott egy nagy erdőt, hogy a földet meg tudják művelni az emberek, ám a nagy megerőltetés halálosan legyengítette. Ahogy a Tailtu a halálos ágyán feküdt, az ír emberek köré gyűltek, akiktől azt kérte, hogy tiszteletére halála után tartsanak temetkezési játékokat (ez egy ősi szokás, amely atletikus versenyekből állt a nemrég elhunyt hős tiszteletére). Azt is megjósolta, hogy amíg ezeket a játékokat minden évben megtartják, Írország nem marad dal nélkül. 

Természetesen erre a magyarázatra még kevesebb a bizonyíték, mint a többire, viszont az nagyon is lehetséges, hogy Lugh isten követői hozták be ezt az ünnepet az ír keltákhoz az istenükkel együtt (aki maga is a kelta panteon egy később született tagja). Ez talán azt is megmagyarázná, hogy azt a fesztivál miért is a földműveléshez kötődik az állattartás helyett. Viszont ez mind csak feltételezés....

Források:
Patricia Montley: In Nature's Honor: Myths and Rituals Celebrating the Earth
Ronald Hutton: The stations of the sun: a history of the ritual year in Britain
Anna Franklin, Paul Mason: Lammas: celebrating fruits of the first harvest