Isobel Gowdie, egy 1662-ben, Skóciában boszorkánysággal meggyanúsított asszony volt. Magának Isobelnek a kilétéről nem lehet sokat tudni, azon kívül, hogy férjét John Gilbert-nek hívták, és Lochloy-ban lakott. Pontosan az sem ismeretes, hogy Isobel hogyan került a helyi bírák elé, vagy, hogy milyen ítéletet is kapott. Ami viszont ránk maradt tőle, az négy, valószínűleg önként tett vallomása, melyeket a Brit-szigetek, ha nem egész Európa legszínesebb és legrészletesebb ilyen témájú feljegyzéseinek szokás nevezni.
A vallomástételét Isobel 1662. április 13-án kezdte el, a négy alkalom között két hetes szüneteket tartva. Az általa elmondottak között szerepelnek többször visszatérő történetek, de vannak olyanok is, melyek csak egyszer említődnek meg. Így például, míg Isobel első találkozásai az ördöggel mindegyik vallomás elején elhangzanak, legnagyobb részt egyforma történésekkel, addig az, hogy miként lakomázott a tündérkirálynővel, már csak egy iratban szerepel. Másik érdekességük, hogy egyaránt szerepelnek bennük konkrét mágikus (rontó és gyógyító) technikák, és aprólékos leírások az ördöggel való szexuális kapcsolatlétesítésekről, vagy éppen arról, hogyan is üldözték haza egy szomszédja kutyái, mikor nyúl alakban próbált bejutni egy házba.
A nagy kérdés azonban Isobel elmondásaival kapcsolatban, hogy mennyi a valóságalapjuk. A történészek között ugyan szokás őt egyszerűen őrültnek titulálni, ám az is meglehet, hogy csak fantáziálta az egészet. Az őrültség lehetőségét persze nem lehet teljes mértékben kizárni, de azt meg kell jegyezni vele kapcsolatban, hogy ekkoriban többször is felhívták a boszorkányperekben bíráskodók figyelmét arra, hogy győződjenek meg róla, a vádlott nem szenved-e elmebajban, és többen voltak olyanok is, akiket ezzel a magyarázattal felmentettek.
Az is megeshetett, hogy Isobel a vallatói nyomására találta ki történeteit. Habár arra vonatkozóan nem létezik feljegyzés, hogy tortúrának vetették volna alá, és a vallomások elején is többször írja a lejegyző, hogy Isobel önnön akaratából beszél, de ez még nem jelenti azt, hogy nem próbálták a bírák és a helyi papok lelki terror segítségével befolyásolni. A skóciai adatok szerint ugyanis az is igen gyakori volt, hogy a bebörtönzött "boszorkányokat" az őreik zaklatták, vagy "csak" nem hagyták aludni. Egy leírás szerint egy koldus asszony pedig azért vallotta végül magát boszorkánynak, mert ha szabadon is engedték volna, félt a közvélemény ellenszenvétől, így pedig inkább azt kívánta, hogy végezzék ki gyorsan. Tehát az is lehetséges, hogy Isobel csak kitalálta a beszámolóit, hogy a kihallgatói elégedettek legyenek vele, mely esetben nyugodtabb börtönlétre számíthatott.
Végezetül pedig, az is történhetett, hogy Isobel a leírtak nagy részét átélte, csupán módosult tudatállapotokban. A repülés, az állattá változás, vagy éppen a tündérkirálynőhöz tett látogatások, olyan elemek, melyek folyton vissza-vissza köszönnek a vallomásokban. Manapság már több történész által is az ilyen elbeszélések a sámánok lélekutazásaihoz vannak párhuzamba állítva, melyek ugyan valós történéseknek számítanak, csupán nem e világinak. Ezt a magyarázatot sem szabad teljesen kizárni, hiszen akkor bármely sámán túlvilágra tett utazásáról való elbeszélését is leírhatnánk csupán az "arktikus hisztéria" egy megvalósulási formájának.
Végezetül íme pár történet, mely szerepel a vallomásokban:
Isobel találkozott az ördöggel, kinek szavára egy éjszaka elment a közeli templomba, ahol kezeit a feje tetejére és a talpára téve megtagadta keresztségét. Ezt követően az ördög rárakta a jelét a vállára, amin át vért is szívott tőle. Végül a vért kiköpte a kezébe, és visszaöntötte a nőre, miközben kijelentette, hogy megkereszteli a saját maga nevében.
Többedmagával kihantolt egy kereszteletlen csecsemőt a sírjából, és maradványait kéz-, és lábujjkörmökkel, valamint növényi részekkel összekeverte. Ezt az egyveleget a földekre szórandó trágyába rakták, így elvéve egy gazda földjének termését.
Elmondta, hogy 13 ember volt egy covenben, akik együtt szoktak táncolni. Néha többen, néha kevesebben találkoztak, és minden negyed végén nagy összejövetelt tartottak. Minden coventagnak van egy saját szelleme is, melyeket bármikor hívhatnak a segítségükre, ezek közül Isobel többet is felsorolt, még azt is elbeszélve, hogy melyik milyen színű ruhát visel (pl. fűzöld, tengerzöld, sárga, stb.). Együtt szoktak házakba is ellátogatni, ahol lakmároznak és iszogatnak, a kiürült hordókat pedig a saját vizeletükkel töltik meg.
Egy alkalommal az ördöggel együtt felszántottak egy termőföldet, mégpedig egy boszorkányok húzta ekével, miközben azért imádkoztak az ördöghöz, hogy ott csak bogáncsok nőjenek.
Repülésekről is beszámolt, méghozzá olyanokról, melyek alatt szalmaszálakat használtak lovakként. Ezeket a lábuk közé rakták, és ezt mondták: "hors and hattok in the divellis nam". Az így repülő boszorkányok pedig az emberek szemében forgószélben szálló szalmaszálaknak látszanak. De a meglátóiknak keresztet kellett vetni, különben könnyen az áldozataikká válhattak. Egy másik irat elmondása szerint pedig szalmát vagy babkarót raknak a lábuk közé a repüléshez, és ezt mondják háromszor: " ... (a szavak olvashatatlanok) and hattok hors and goe, hors and pellatts hoho".
Elbeszélte, hogyan készített egy ember fiúgyermekeiről agyagbábut, az ördög nevében, hogy az meghaljon. Elkészültével a bábut aztán a tűzhöz tette, és ott is hagyta, míg az agyag meg nem repedt. Végül a bábut egy másik boszorkány házában rejtették el.
Isobel azt állította, hogy a szelet képesek voltak felkorbácsolni, majd le is csendesíteni (ha máshogy nem, a szellemeik segítségével), ám az esőt nem tudták befolyásolni.
Sokat mesélt az "elf arrows"-ról, magyarul a tündérnyilakról, melyeket maga az ördög készít, és kioszt a boszorkányok között, és megmondja nekik, hogy kiket lőjenek meg vele. A nyilakat nem íjból lőtték ki, hanem a hüvelykujjuk körméből. Akiket pedig eltaláltak vele, az meghalt. Isobel maga is több embert megölt ilyen formában, és a vallomásokban többször is megjegyzi, hogy mennyire megbánta ezen tettét.
Sokszor járt állat alakjában is, nyúlként, macskaként, vagy varjúként. Kis mondókák által változtak át a boszorkányok különféle állatokká, majd állatokból újra emberré. Pl. ha nyúlként akart valaki futkosni, a következőt kellett mondania, egymás után háromszor: "I sall gow intill a haire with sorrow and syt and meikle caire, and I sall goe in the divellis nam ay whill I com hom again".
Isobel fájó testrészeket is gyógyított, mégpedig úgy, hogy kézzel dörzsölgette őket, miközben háromszor elismételt egy ráolvasást, melyben Szűz Mária gyógyította meg fiát, és "az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében" szavakkal végződött. De gyógyított még különféle lázakat is, szintén ráolvasással.
Forrás:
Emma Wilby: The Visions of Isobel Gowdie: Magic, Witchcraft and Dark Shamanism in Seventeenth-Century Scotland
