Boszorkányiskola 13: a szellemekről

Üdvözlöm minden kedves Olvasómat a boszorkányiskola tizenharmadik leckéjén! Ezen a héten megismerjük a mai újboszorkányságban ismert szellemek alapvető tulajdonságait és főbb fajtáit. Gyakorlatban pedig megpróbálunk kapcsolatba lépni egy növény szellemével.

~ ~ ~

Az újboszorkányok a különféle istenségek mellett szellemek nagy csoportjával is dolgoznak. A szellemek alatt pedig nem csak az ódon várkastélyokat kísértő holt lelkeket értik, hanem sok más egyéb spirituális természetű lényt is. Ezek között vannak olyanok, akik rendelkeznek fizikai formával és természetesen olyanok is, akik nem. Hogy hogyan is lehet egy szellemnek fizikai formája? Hát, ez nagyon egyszerű: ahogy az embernek is szokás tulajdonítani egy spirituális aspektust (vagyis a lelket), úgy sok boszorkány (és még több nép) meg van győződve arról, hogy ugyanez elmondható a világ minden lényéről, ha nem egyenesen az egész univerzumról, a legkisebb vírustól a legnagyobb csillagig. Épp ezért is, sok boszorkány vallja magát animistának.

Az anyagi formával nem rendelkező szellemek nagy része a valaha élt lények lelkei, legyen szó emberekről, állatokról, vagy bármi másról. Egyesek pedig soha nem is rendelkeztek fizikai testtel (vagy legalábbis ma már nem tudnak róla), viszont attól még a mi világunkban léteznek. Egy harmadik részük, az előzőhöz hasonlóan nem mondhatott magáénak testet és még csak nem is a mi valóságunk lakói. Ezekről a szellemekről általában úgy gondolkodnak, hogy valamilyen másik világban, „síkban” élnek, ám attól még átlátogathatnak hozzánk és kommunikálhatnak az emberekkel. 

A szellemekről azt tartják a boszorkányok, hogy kapcsolatba lehet lépni velük, majd ezen a kapcsolat által tanulni, bölcsességeket megszerezni képes az ember tőlük. Sőt, a szellemekről azt is tartják, hogy az emberi világban változásokat tudnak előidézni, a megfelelő módszerekkel pedig rá lehet bírni őket, hogy ezen hatalmukat a mi kívánságaink teljesülésének érdekében is alkalmazzák. Mindemellett, bizonyos szellemekkel általánosan érdemesnek tartják a jó kapcsolat ápolását, mely garantálni tudja az ember jólétét, szerencséjét és egészségét (pl. ősök, helyi szellemek, stb.).

A szellemek alapvetően ambivalensek, vagyis egyszerre jók és rosszak. Képesek hazudni, vagy legalábbis félrevezetni, de segíteni és támogatni is. Alapvetően alakváltásra képesek, így egy szellem megjelenhet egyszer állatként, másszor emberként, harmadszor pedig valami egészen másként. Hatalmas létezőkről van szó, akiknek a tudása jobbára igen meghaladja a miénket (persze, mint ahogy a mesék tanúsítják, nem lehetetlen túljárni az eszükön, de nem is egyszerű). Egy részük szívesen segít az embereknek, és még szívesebben segít másodszor is, ha a támogatásáért hálából kap valamit. A hálaajándék, felajánlás, vagy áldozat elhagyása egyesek számára pedig kimondottan sértő lehet - és annak nem szokott jó vége lenni, ha valaki megsért egy szellemet. Ezért fontos, hogy velük szemben mindig tisztelettudóak és alázatosak legyünk, illetve adjuk oda nekik, ami nekik jár.

A szellemek pár főbb fajtája:

Helyszellemek: egy-egy helynek, vagy területnek a megszemélyesített alakja, vagy pedig az őrző-védő szelleme. Szelleme lehet a hegyeknek, a domboknak, egy ártérnek, egy mocsárnak, a barlangoknak, egy erdőnek, stb. Az újboszorkányok általában fontosnak tartják, hogy legalább az otthonuk környékének helyszellemét tiszteljék rendszeres áldozatokkal, illetve azon helyekéit is, ahová növényeket, vagy gombákat gyűjteni járnak.

Növényi szellemek: a bennünket körülvevő vegetációban lakozó szellemek, illetve az egyes fajok szellemei. Vagyis szellemmel rendelkezik a szobánk ablaka előtt álló tölgyfa, ami alapvetően az ő lelke. Illetve a tölgyfáknak általában is van egy közös, fő szelleme, mely uralma alá esik a világ összes tölgyfája.

Állatok szellemei: velük is hasonló a helyzet, mint a növények esetében.

Holtak szellemei: a halott emberek, állatok és növények szellemei. Ezek egy speciális részét képezik az ősök szellemei, akik egy személy saját felmenőinek az összességét takarják. Általában rájuk úgy szokás tekinteni, mint akik alapvetően jó szándékúak a leszármazottaikkal, és szívesen nyújtanak nekik segítséget a túlvilágról. Persze az elmúlt évek boszorkányság iránt érdeklőiben felmerült, hogy mi van akkor, ha a keményvonalas keresztény dédszüleink nem örülnek majd, ha azt látják, hogy pogány módon próbál az ember feléjük közeledni. Épp ezért ma már lehet olyanokat is hallani, hogy az ember az „eltávozott boszorkányokat” szólítja meg a saját rokonai helyett, vagy a „gondolkodásmódbeli/hitbeli őseit”.

Háztáji szellemek: a különböző népek azon transzcendens lényei, akik az otthonok különböző részeiben éltek, illetve azok védelméért felelősek voltak. Ezt manapság szokás egybefoglalóan, csak, mint házszellem kezelni, és neki rendszeresen áldozatot bemutatni, vagy lehet követni egy korábbi pogány kultúra erre vonatkozó képzeteit is (pl. orosz, római, stb.).

Segítőszellemek: a világ összes kultúrájában, ahol ismernek szellemeket, tudnak olyanokról is, akik a különböző helyi varázsló-, és/vagy sámánfigurák segítőivé szegődnek. Ezek lehetnek holtak szellemei, az őseink, állatok, növények, vagy bármilyen más fajtájúak. A modern boszorkányságban ezeket általában familiárisnak szokás nevezni, illetve ehhez hasonló funkciót láthatnak el a szellemvezetők (spirit guides), a totemállatok/erőállatok, de még akár a védőangyalok is. Habár megjegyezném, hogy ezen utóbbi felsorolás tagjairól olvasható írások java nem a hagyományos, történelmi elképzeléseket követi róluk, hanem egy jóval lebutított változatot mutat be, melynek sokszor semmi köze az eredeti elgondolásokhoz. Arról nem is szólva, hogy a segítőszellemek kategóriája sem egy jámbor és mások feltétlen segítésére vágyó létezők csoportját takarja, hanem olyan lényekét, melyek bizonyos kondíciók és áldozatokért cserébe, a nekik megtetsző emberrel hajlandóak egy, mindkettejük számára előnyös kapcsolatot létesíteni.

Destruktív természetű szellemek: ahogy a fizikai világnak is megvannak a maga ragadozói, úgy a szellemek közt is vannak olyanok, melyek létének szerves része a ragadozói magatartás. Sokan tévesen gonosznak képzelik őket, pedig csupán a természetük szerint viselkednek, mely magában foglalja azt is, hogy nem igazán vannak együttérzéssel az emberek iránt, ahogy egy oroszlán sem sajnálja az antilopot, amiből a vacsorája lesz.

Tündérek: egy nagyon tág és megfoghatatlan kategóriája a szellemeknek. Tartoznak ide görög nimfák kora-újkori képzetei, pogány istenek maradványai, halottak lelkei, természeti szellemek és még sok egyéb. Ám határozottan nem az apró, virágokat beporzó, jókedvű és szívű, szárnyas emberi alakokra kell gondolni alattuk. A tündérek veszélyesek, szeretik az embereket megtáncoltatni, légyottokra elrabolni (aztán elfelejteni visszajuttatni), gyerekeket elváltani, a lovak sörényét befonni, stb. Egy mélyebb leírás róluk itt található.

Kell-e félni a szellemektől?

Igen és nem. Bizonyos értelemben a szellemek is olyanok, mint az emberek: vannak köztük jók és rosszak, kedvesek és önzők, jámborak és veszélyesek. De, az emberekhez hasonlóan, a legtöbbjük ezek kombinációja, és csak a helyzettől függ, hogy éppen hogyan viselkednek. A velük való tapasztalatszerzések elején még minden félelmetesnek tűnhet, ám ennek a félelemnek a megzabolázása és a fölötte való győzedelmeskedés fantasztikus élmények előtt nyithatja meg számunkra az utat. Csak legyünk velük mindig tisztelettudóak, de azért közben ne hagyjuk soha hátra a józan paraszt eszünket sem. Szóval, ne rettegjünk a szellemektől, ugyanakkor ne is gondoljuk azt, hogy mindegyikük csak azért él, hogy nekünk segítsen. Próbáljuk meglelni az arany középutat. Kellemetlen élmények mindenképpen elő fognak fordulni azzal, aki ilyesmivel foglalkozik, sőt, valószínűleg kimondottan rémisztőek is, ám aggodalomra csak akkor van ok, ha ez rendszeressé válik, illetve ha ezek a tapasztalatok pszichológiai zavarokat produkálnak.

Egy növény szellemével való ismerkedés

Alapvetően kevés (vagy legalábbis kevesebb) baj érheti az embert, ha konkrét fizikai lények szellemeivel próbál meg először ismerkedni. Természetesen a házunk előtti fa is képes nagyon kellemetlen élményeket nyújtani (soha nem becsüljük le semminek a szellemét, mert még egy aprócska hangya szelleme is hatalmasabbnak bizonyulhat nálunk!!!!!!!), ám ő mégis nagyobb eséllyel lesz barátságos, mint egy véletlenül fellelt erőszakos halált halt ember lelke. Ezért is zöld rokonainkkal kezdünk.

Az ismerkedéshez szükség van ugyebár egy növényre. Ez lehet fás-, vagy lágyszárú, ami csak nekünk tetszik. Ha még meg van a tavaszi napéjegyenlőségkor elvetett magjainkból kikelt virágok egyike, akkor ő volna az ideális erre, de ha nem, akkor szabadon választhatunk. A feladat pedig a következő:

Közelítsük meg a növényt, és köszöntsük tisztelettel. Mondjuk el neki, hogy meg szeretnénk ismerni, közelebb szeretnénk kerülni hozzá. Mutassunk be neki áldozatot (ami legyen természetes!).

Telepedjünk le a közelében, és csendesítsük el a tudatunkat, lépjünk be a szertartásos tudatállapotba. Amikor ezt elértük, fókuszáljuk minden figyelmünket és érzésünket a növényre. Nyissuk meg előtte a szívünk. Ne próbáljunk semmit ráerőltetni, csak a belső monológunk nélkül adjuk át magunkat a csodálatának. Nézzük meg a leveleit, a virágát, az ágainak az eloszlását, érezzük az illatát (ha van). Fontos, hogy itt még ne érintsük meg! A minimális tisztelet része itt az, hogy a növény akarata nélkül nem érünk hozzá.

Egy idő után észre fogjuk venni, hogy létrejött közöttünk a kapcsolat, feltéve persze, ha a növény is így akarja. Ez a kapcsolat kimerülhet abban, hogy úgy érezzük, már ő is figyel ránk, nem csak mi rá. Egy egységet is megélhetünk a növénnyel, akár érzés, akár érzékelés szintjén. Ha a növény üzenni is akar nekünk, akkor a kommunikációja kimerülhet érzésekben és benyomásokban. Ne számítsunk arra, hogy rögtön hangokat fogunk hallani, habár persze ez is előfordulhat, mint ahogy a látomások megélése is.

Az is lehet, hogy a növény nem szeretne semmit sem közölni velünk, vagy ránk se akar hederíteni. Esetleg mi magunk nem tudunk annyira ellazulni, hogy a kapcsolat létre jöjjön. Ilyenkor nem kell kétségbe esni. Ha már belefáradtunk a próbálkozásba (vagy, ha a kommunikáció végére értünk), köszönjük meg a növénynek a közreműködését, dicsérjük meg szépségét és búcsúzzunk el tőle, megígérve, hogy később újra megpróbálkozunk majd vele „szóba állni”. Amit aztán már akár másnap is megtehetjük, ugyanezen módon. 

 ~ ~ ~

 

Ennyi volt erre a hétre a tanulni való, remélem legközelebb is találkozunk, amikor is a nyári  napforduló ünnepét járjuk körbe.

  Kérdés, észrevétel, vagy bármi egyéb esetén itt lehet elérni: bosziiskola(kukac)gmail.com, illetve itt helyben a blogon és a blog Facebook oldalán.

Egy kísértethistória: A fa szelleme és a halott ember

Közös sorozatunk mai epizódja az Erdész munkája. 

 

Lourouer-Saint-Laurent-ben, La Châtre kantonban történt egyszer, még az 1800-as évek végén, hogy egy férfi kivágott egy fát az udvarán, mert az zavarta őt.

Ezután lefeküdt aludni, de az éjszakája maga volt a pokol. Ezt követően pedig minden éjfélkor három erőszakos kopogásra ébredt, amely úgy tűnt, hogy még az ajtót is betöri. 

A kakas első kukorékolásáig pedig folyton hallotta a balta csapásait, panaszos sóhajjal vegyülve.

Hat hétig hallotta a zajokat, majd egy reggel holtan találták.

A ház későbbi tulajdonosai azóta is beszámolnak arról, hogy minden éjjel kopogást hallanak, és évente egyszer, a férfi halálának évfordulóin balta csapásait.

Egyébként a fák szellemeit sokfelé félték. Például Somersetben - ahol a köd asszonya is tanyázott - szintén voltak fa szellemek, melyek közül néhány igencsak baljóslatú volt.

A nemrég kivágott tölgyesekről azt tartották, hogy dühös faszellemek kísértik a helyeket, és a helyiek messze elkerülték napnyugta után.

A füzekről azt vélték, hogy sötétben az ember után mentek és motyogtak, a nyírek pedig már egyenesen a halál fájának számítottak. A "Fehérkezűnek" nevezett mocsári szellemről is úgy gondolták, hogy egy nyír-irtásból származik.

A kísértethistória Claude Lecouteux, The Secret History of Poltergeists and Haunted Houses: From Pagan Folklore to Modern Manifestations című gyűjtéséből származik.

Alraun és/vagy mandragóra

Az alraun szó manapság németül mandragórát jelent, mely növény gyökerét már évezredek óta különleges képességek birtokosának vélték sajátos, kissé emberre hasonlító formájának köszönhetően. Az emberek olyan hatalmasnak, és veszélyesnek vélték ezt a növényt, hogy bonyolult szertartásokat rendeltek a gyökerének kiásásához, melyek megszegése állítólag a kiásó halálához is vezethetett. De sokaknak így is biztos megérte a próbálkozás, hiszen ha az ember minden előírást betartott, és megfelelő tisztelettel bánt a kiásott mandragórával, akkor képes lehetett annak az kiemelkedő erejét a saját javára fordítani.

A mandragóra mágikus erői az élet több terére is kiterjedtek. Európa több országában, már az ókor óta, szerencsehozó, védelmező, termékenységet adó, mágikus erőket biztosító, gazdagságot hozó, gyógyító és még láthatatlanná tévő talizmánként is használták. A középkör folyamán rengetegen árulták is ezt a mágikus növényi részt, melynek sokszor egy kis faragással és díszítéssel még emberibbé tették a kinézetét. A probléma igazán csak ott kezdődött, hogy a mandragóra csak a mediterrán területeken honos, így Európa nagy részén nem található meg a vadonban. Ez persze nem igazán ijesztette meg a ravasz vajákos embereket: más növények formára faragott gyökereit használták fel a céljaikra. Ezen növények közé tartozott például a piros földitök, a nadragulya, liliom, vagy éppen az írisz és a gyermekláncfű is. A kiásott gyökereket kis emberkékké faragták, sőt, egyesek még hajat is növesztettek neki árpamagokkal, melyeket a faragványba helyezve csíráztattak ki. A gyakorlat elterjedtsége nem jelenti azt, hogy mindenki elégedett is lett volna vele, hiszen még maga Paracelsus is felszólalt ellene (na meg persze az ellen is, hogy bármilyen gyökér emberformájúra nőhetne).

A mandragóra nagy hatalmának természetesen árnyoldala is volt. Ugyanis magát a növényt is képesnek tartották erejét saját elgondolásai szerint használni, melyeket akár az őt éppen kiásni próbáló ember ellen tudott fordítani. A keresztény források ezen tulajdonságát, na meg mágikus erejét, sokszor úgy próbálják magyarázni, hogy egy ördög lakik benne, vagy hogy az Ördög folyamatosan a figyelme alatt tartja. Ezért például Hildegard von Bingen azt tanácsolja, hogy kiásás után egy patakba kell rakni, hogy a víz kimossa belőle a gonoszt. Ám ezt a "gonoszt" persze még a középkor folyamán is az ember a saját javára próbálta fordítani: a megfelelő rituálék elvégzése segítségével a mandragórán keresztül rá lehetett venni az Ördögöt, hogy az teljesítse az óhajainkat.

Ennyit kimondottan a mandragóráról, és térjünk most át az alraunra.

Az alraun szó eredetét többféle módon is próbálták magyarázni. Emlegettek már vele kapcsolatban mágikus erőkkel rendelkező embereket, varázslóasszonyokat, jósnőket, de gondolták már egy keresztutak felett uralkodó istennőnek is. Mindenesetre az biztosnak tűnik vele kapcsolatban, hogy az "ala" és a "rune" szavakból származik, melyek közül az első szó létrehozást, szülést, míg a második misztériumot, mágiát és titkokat jelentett. Az alraun eredeti mibenlétéről sem tudunk szinte semmit, ám a kifejezés ősi származásából általában arra szoktak következtetni, hogy a németek között eredetileg létezett egy bizonyos alraun, aminek aztán a mitológiáját magába olvasztotta a nemzetközileg ismert mandragóráé. Ezt tűnik alátámasztani az is, hogy alraun nem csak a mandragóra gyökere lehetett, ugyanis több régi forrás is kimondottan a kőrisfa gyökerének írja le. Egy konkrétabb teória szerint az alraun eredetileg egy termékenységi amulett volt, melyet a szimpatikus mágia szabályai szerint, egy emberi formára faragott növényi gyökérből állt, amire akár még mágikus szövegeket is véshettek. Talán az Európa szerte mandragóraként használt földitök maga is az eredetileg erre használt zöldek közé tartozott.

Az alraun maga a középkor folyamán azonban már képességeit és igényeit tekintve is több volt egy egyszerű talizmánnál. Természetesen, a megfelelő szertartással kellett kiásni, a hónap első péntekének éjfélén, vagy hajnalán. A művelet után (mely hagyományosan egy fekete kutya halálával is járt) a gyökeret vörösborban meg kellett mosni, selyembe göngyölni, majd hazavinni, és egy kis dobozba/koporsóba zárni (melynek szépen díszítettnek kellett lennie). Az alraunt adott időközönként elő kellett venni, és "meg kellett etetni", újra borban megfürdetni, illetve új ruhába öltöztetni. Egy elképzelés szerint ha a fürdetés elmarad, az alraun sírni kezdett, hasonlóan egy kisbabához. Az általános elgondolás szerit pedig, ha a gazdái hanyagok a gondozásában, az alraun szerencsétlenséget és pusztulást hoz a házra. Ám aki az elvárásait kielégítette, és rendszeresen gondozta alraunját, nyugodtan élvezhette annak minden pozitív hatását. Ugyanis, mint egy család tulajdona, az alraun gazdaggá tett, eltávolította az ellenségeket, termékenységet hozott a nőknek és felfedett minden titkos dolgot, ami csak a gazdáinak a jólétét érintette, valamint megakadályozta, hogy őket bármilyen veszteség is érje. Képes volt továbbá minden alá tett érmét megduplázni, de ezzel megint csak vigyázni kellett, mert az alraun el is fáradhatott, ami pedig a halálához is vezethetett. Egy legenda szerint, minden újhold után meg kellett fürdetni, és ilyenkor lehetett tőle kérni egy kívánságot, de csak egyet, mert több már túlzottan kifárasztaná. Vagy pedig, fel lehetett tenni neki egy kérdést (főként a jövőre vonatkozóan), melyet aztán majd megválaszolt. Mint ebből is látszik, az alraun másik különleges képességének a jövendőmondást tartották, habár általánosan bármilyen kérdés megválaszolására képesnek tartották (pl. akár tolvajok kilétének felderítése).
Az alraun mindezek mellet örökíthető is volt. Apáról a legkisebb fiúra szállt, feltéve, hogy a gyermek nem felejtett el az apja koporsójába rakni egy kis kenyeret. De a legidősebb fiú is megörökölhette, persze csak az öccse halála esetén, amikor is annak a koporsójába kellett kenyeret tenni. Végezetül el is lehetett adni az alraunt, de csakis drágábban, mint azt az ember eredetileg vette.

Modern használatát tekintve, Paul Huson Mastering Witchcraft című könyvében található egy rituálé az alraun elkészítéséről. A leírás szerint egy oltalmazó szellemet kell a gyökérbe zárni, de érdekes módon pont ez a mozzanat hiányzik az eredeti folyamatból. Helyette sokkal inkább arról van szó, hasonlóan a kereszténység előtti leírásokhoz a mandragórával kapcsolatban, hogy a növény saját szellemét "babonázza meg" a rítust végző, hogy az az familiárisa legyen. Mindenesetre, a leírás (és az én pár kiegészítésem) szerint az alraun a következőképpen készíthető:
Valamikor a téli napforduló és a tavaszi napéjegyenlőség között, az újhold után nem sokkal, keress egy mandragórát, vagy egy földitököt (vagy bármi más növényt, melynek erőteljes gyökérzete van).
Éjszaka, megbizonyosodva arról, hogy nem figyelnek, rajzolj egy vas tőrrel (vagy az athaméddal) egy kört a növény köré, a Nap járásával megegyező irányban. Mondd el a növénynek, hogy mi is a szándékod vele, majd továbbra is a tőrt használva, lazítsd fel a talajt a gyökér körül. Ezután óvatosan, ügyelve, hogy a főgyökeret ne sértsd meg, ki lehet húzni a növényt a földből.
A gyökérről, ha van rajta, törj le egy oldalhajtást, és ültesd azt vissza a növény helyére. Ha ez nem lehetséges, akkor hagyj a helyén valamilyen felajánlást (legjobb a saját véred).
A nagyobb részét a növénynek vidd haza, és még mindig ugyanazzal a tőrrel egy, veled ellenkező nemű figurát faragj belőle. Ehhez a gyökér már meglévő formáját jó kihasználni, és a vágásokat a minimumon kell tartani. Munka közben pedig folyamatosan valami hasonló szöveget ismételgess: "Óvd ezt az otthont Hertha nevében!".
Megint csak egy kört rajzolva köré, a Nap járásával megegyező irányban, újra ültesd el a gyökeret. Alapvetően mindegy, hogy hova, de a templomkertek és a keresztutak adják a legjobb eredményt.
Az eredeti kiásástól számítva 28 napon át (vagyis egy holdhónapig) a földben kell hagyni, miközben rendszeresen öntöznöd kell. Ehhez szokás desztillált víz és vér, esetleg tej keverékét használni, melyben a víz és a vér/tej aránya 12:1, összesen 13-at adva.
A hónap elteltével, éjfélhez közeledve, újra rajzolj egy kört az eltemetett gyökér köré, majd ásd azt megint ki. Ha az ember szerencsés, a legtöbb faragás nyomát már új "bőr" fedi, és így valóban emberi formára nőtt a gyökérnek látszik.
Végezetül meg kell tisztítanod a gyökeret (hagyományosan vörösborban), majd pedig ki kell szárítani. Ez elvileg történhet sütőben is, mely azonban vasfűlevelek füstjét kell, hogy tartalmazza. Ám, a természetes szárítás sokkal tradicionálisabb, habár jóval lassabb. Ebben az esetben is azért minden nap át kell füstölni a gyökeret vasfűvel.
A kész alraunt egy díszes dobozkában tartsd, finom anyaggal betakarva (mely hagyományosan fehér és piros). Az elhelyezése pedig a lehető legközelebb legyen a családi tűzhelyhez, vagy pedig abban a szobában lakjon, amit az ember a legtöbbet használ.
Gondozását illetően, nagy tisztelettel kell vele bánni, mintha egyik legkedvesebb gyermeked lenne. Minden használat előtt tégy neki valamilyen felajánlást (tej, méz, bor, vér), vagy ha nem használod rendszeresen, akkor minden újholdkor keríts erre alkalmat.
Elkészítése előtt pedig gondolj arra, hogy ez nem egy jól kinéző mágikus tárgy, és még csak nem is egy egyszerű talizmán vagy amulett, hanem egy érző lény, egy familiáris, mely képes a gazdájának ártani is, ha elhanyagolva érzi magát.

Források:
Frederick J. Simoons: Plants of Life, Plants of Death
Fraser's Magazine for Town and Country, Volume 12William R. Newman: Promethean Ambitions: Alchemy and the Quest to Perfect Nature
Andrew Lang: Custom and Myth: New Edition
Jacob Grimm: Teutonic Mythology, Volume 1
Joseph Snowe: The Rhine, Legends, Traditions, History, from Cologne to Mainz, Volume 2
Paul Huson: Mastering Witchcraft: A Practical Guide for Witches, Warlocks, and Covens
http://sarahannelawless.com/2010/08/05/alraun-crafting/