"Eszközlista" kezdőknek

Varázspálca, üst, athame, boleen, pentákulum, kelyhek és kardok. Sok könyv úgy mutatja be ezeket az eszközöket a kezdőknek, mintha mindre szükség volna a legkisebb mágikus munkához is. Az igazi probléma azonban abban rejlik, hogy az út elején járók még nem rendelkeznek teljesen kialakított egyéni gyakorlattal és elegendő tapasztalattal, így általában ezeket a leírásokat követik. Pedig a könyvek ilyen szavai nem tükrözik a valóságot. Egy boszorkánynak ugyanis csak olyan eszközökre van szüksége, amelyeknek gyakorlati hasznát is veszi a munkája során. Épp ezért, a könyvek általános módszerével ellentétben, én most egy gyakorlatiasabb rendszert szeretnék felvázolni, amely azon alapszik, hogy általában a munkák során milyen alapvető feladatok ellátását biztosító tárgyakra van szükség.

Egy szertartás során általában mindig szüksége van a boszorkánynak olyan tárgyakra, melyek folyadékok, növényi részek, áldozatok és egyéb hozzávalók "felszolgálására" alkalmasak. A jól ismert eszközök közül ezt a funkciót láthatják el az üstök és a kelyhek, de gyakorlatilag bármilyen, a célnak megfelelő edény (tál, tányér, pohár, kancsó, váza, stb.) használható. Ezen kellékek anyaga alapvetően nincs meghatározva (üveg, fém, porcelán, kerámia, stb.), de azt azért érdemes figyelembe venni, hogy amit tárolni akarunk, és az, amiben tárolni akarjuk, ne tudja károsítani egymást (pl. amibe folyadékot teszünk, az legyen vízálló míg, amibe az izzó szenet tesszük, legyen hőálló). Persze az sem árt, ha ezek az edények ízlésesen díszítettek, hogy a szertartási munkáinkkal a szépérzékünk is békében legyen.

Gyakran alkalmaznak a rituálék során olyan eszközöket, melyek fő funkciója a "mutogatás", hogy kissé szabadosan fogalmazzak. Az ilyen eszközökkel rámutatunk bizonyos dolgokra, ezáltal kiválasztva őket bizonyos funkciókra, míg a modern írások szerint a segítségükkel "energiával töltünk fel" tárgyakat. A körök kivetésénél is nagy szerepet szoktak játszani, mivel az ő segítségükkel szokás felrajzolni a kör határvonalát - akár fizikailag, akár metaforikusan. Ilyen szolgálatot tesznek a varázspálcák, az athamék, a kardok és a rituális botok. Ám ha a boszorkány nagyon meg van szorulva, esetleg nem olyan válogatós, vagy csak nem érzi szükségét ilyen eszközöknek, egy kinyújtott ujj vagy kéz is el tudja látni ezt a feladatot, az erdőkben járva pedig egy lehullott száraz ág is megteszi.

A legtöbb oltáron szerepel egy, sőt akár több szellemet, istenséget, vagy bármi egyéb, a boszorkány által imádott lényt jelképező tárgy. Ilyenek az istenek szobrai (ritkábban képei), a fétisek, állati csontok, növényi részek, stb. A kezdőknek azt tudnám ezekkel a kultikus tárgyakkal kapcsolatban javasolni, hogy próbáljanak türelmesek lenni. Nem kell rögtön megvenni az első nagyon "ütősen" kinéző egyiptomi isten szobrát csak azért, hogy a szertartások során legyen mit az oltárra rakni. Az ilyen tárgyaknak nagy jelentősége kell, hogy legyen a boszorkány gyakorlatában, hiszen általában nem csak puszta szimbólumoknak tekintik őket, hanem az adott szellemek, istenek élő megtestesüléseinek. Így persze megfelelő bánásmódot is igényelnek, és nem kis tiszteletet. Épp ezért jobb az, ha a kezdő boszorkány csak akkor fordul hozzájuk, amikor már tudja, hogy kész egy ilyen szintű elköteleződésre, és nem fogja két hónap (vagy hét) múlva meggondolni magát.

Szokás még a szertartások során bizonyos hangszerek alkalmazása is, melyek közül talán a két legkedveltebb a dob és a csengő, de különféle csörgők és más ritmuskeltő hangszerek is előfordulnak. A hangkeltésnek több funkciója lehet. Egyrészt, a zajcsapás bármilyen formáját már évezredek óta kiváló gonosz űzőnek tartják. Másrészt, a ritmikus hangok képesek az embert transzba ejteni (erre kiválóan alkalmasak a dobok, de két bot összeütögetése, vagy akár a saját combunk csapkodása is jó erre). Harmadrészt pedig, a zene felerősíthet bizonyos érzelmeket, és átmenetet képezhet a szertartások egyes részei között (pl. csengő megszólaltatása a szertartás kezdetének és végének jelzésére).

Ritkábban alkalmazzák már a szúró-, és vágóeszközöket. Nem is nagyon szokott lenni kimondottan csak szúrásra alkalmas eszköze a boszorkányoknak (mármint a babákhoz alkalmazott tűket leszámítva), pedig egy ilyen kellék igen jó szolgálatot tehet, ha valaki rendszeresen szokott véráldozatokat bemutatni. Egy éles kés, esetleg metszőolló birtoklása pedig azoknak lehet hasznos, akik növényeket szeretnek szedni gyógyításhoz, vagy éppen varázslatokhoz.

Mindezeken kívül még rengeteg más apróságot is szoktak a boszorkányok használni, legyen szó kötelekről, bábukról, maszkokról, vagy éppen a kiszemelt áldozat körmeiről. Ezek a tárgyak viszont általában specifikus munkákhoz valók, melyek ugyan beletartozhatnak egy boszorkányi repertoárba, de nem szükségesek minden munkához. Az a két dolog viszont, ami a boszorkány számára talán "létfontosságúnak" is mondható a gyertya (mécses) és a füstölő (füstölgő). A szertartások, varázslatok sokszor a sötétben, elektromos világítás nélkül végződnek, csupán pár gyertya fényénél vaklálva. Sok munkánál a gyertya színét is előírják, ám érdemes ügyelni arra, hogy ha a varázslat csak akkor ér véget, ha a gyertya már leégett, ne vegyünk hozzá nagy és vastag gyertyákat, bármilyen jól is néznek ki. Ami hasznos lehet még a gyertyákkal kapcsolatban, a gyufán kívül, a gyertyatartók különböző formái, ugyanis a mécsesek aljai felforrósodnak, a viasz szemtelenül hajlamos a csöpögésre, és a szálgyertyák sem igazán hajlandóak megállni maguktól. Ezenkívül persze tűzbiztonsági szemponból is fontosak a szilárd talpakon álló gyertyatartók.
A füstölőkkel is hasonló a helyzet. Rituálék, varázslatok során általánosan alkalmazzák őket, sokszor előírva a megfelelő illatokat. Amit viszont velük kapcsolatban tudni érdemes, hogy a pár száz forintért megvehető füstölőpálcikák valójában nem tartalmazzák a rájuk írt növény egy részét sem, csupán illatos olajokkal érik el a megfelelő szagokat a gyártás során. Épp ezért én a szénkorongra szórt növényi anyagos megoldást javaslom. Így persze sok levélnek és virágnak csak égő széna illata lesz, de legalább biztosak lehetünk benne, hogy tényleg azt a növényt használjuk, amit szeretnénk. Ezen kívül füstáldozatok bemutatására is ez az egyik legjobb módszer (a másik az égő tűzbe szórás, ami viszont sokkal nehézkesebben oldható meg). Ebben az esetben azonban szükség van egy jó hő tűrő képességű edényre, melybe bele lehet helyezni az izzó szénkorongot.

Ezek volnának a fő feladatok, amiket egy boszorkány eszközeinek el kell látni. A felsorolt funkciókra mindenki szabadon válogathat magának tetszése szerint kellékeket. Még utolsó tanácsként pedig megjegyzem, hogy a boszorkányok általában hosszú évek folyamán szedik össze a szívüknek és szellemeiknek leginkább megfelelő eszközöket. Épp ezért célszerűbb eleinte az egyszerű megoldásokhoz folyamodni, és csak akkor szánni pénzt, vagy éppen időt egy-egy szebb darabba, amikor már azért tesszük azt meg, mert tisztában vagyunk vele pontosan hova is illene gyakorlatunkban, nem pedig azért, mert kötelezőnek érezzük, hogy birtokoljunk egyet belőle.

Rituálék lényege

Antropológusok és lélektannal foglalkozók, a "primitív" népek rituáléiról beszélve, rengetegszer kiemelik azok közösséget összehozó, annak kapcsolatait, összetartozását megerősítő szerepét. Amit persze tagadni sem lehet, és nem is kell. Viszont ezek a "tanult" emberek hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a rituálé célja nem ez, hanem hogy valamilyen felsőbb erővel kommunikáljanak valamit az emberek (pl. hogy hálát adjanak, vagy hogy esőért könyörögjenek). Az egy dolog, ha a tudósok ilyen módon redukálják le mások vallását, de az már aggasztóbb, amikor a nyugati kultúrában nevelkedett, magát pogány vallásúnak mondó illető is ebbe a hibába esik.

Ugyanis vannak, akik csak azért járnak el rituálékra, hogy jól érezzék magukat a jelenlévők között. Ezzel persze semmi baj nincs, mert a közösség érzése tényleg nagy lelki élmény. Ám nem szabad csak erre szűkítenünk elvárásainkat. Persze ezt a megközelítést is meg tudom érteni valahol mélyen. Mármint, miért akarnánk olyan "primitívnek" mutatkozni, mint az szibériai sámánbácsi és követői, akik ugyan nagyon aranyosak, de mi nyilván műveltebbek vagyunk nálunk. Aztán ha az egész munkánk egy felsőbb erő felé irányul, az már vészesen olyan, mintha a keresztény Istenről szólna minden, csak kissé más köntösben, nem? Legalábbis ilyesmi indokok járnak a fejemben. Meg még egy. Az, hogy az ember csupán azt imádja, ami róla szól. De ez túl szomorúan hangzik, így inkább most eltekintenék tőle....

Ha most nem vesszük figyelembe azt a pár extrém esetet, amit a mai modern politikai neutralitás szül, azt kell írnom, hogy a rituálék és a vallások kéz a kézben járnak. Hiszen, minden egyes rítus valamilyen világnézetet tükröz, a világnézet pedig szorosan összefügg az egyén vallásával. Ezért is merem azt írni, hogy alapvetően egy rituálé során megszólítunk valamilyen számunkra szentnek tartott erőt/szellemet/istent/stb., és arra számíthatunk, hogy ez a tett (pontosabban az erő/szellem/isten/stb.) valamilyen vallási élményben részesít minket. Ez az élmény pedig, csupán a legalsó szinteken tartalmazza a közösségből fakadó örömöket. A különféle transzcendentális tapasztalások, a transz, a megszállottság - ezen dolgok elérése az, mely a résztvevőket hajtja szerte a világon. Mindenki a vallásának megfelelő felsőbb hatalommal szeretne egy kicsit közelebbi kapcsolatba kerülni. Megérintődni általa, hogy a vallás ne csak vak hit legyen, hanem megtapasztalt valóság. Ha pedig megtapasztaltuk, hogy van egy, vagy több nálunk hatalmasabb erő, akkor eljutunk a rituálék másik okához, ami pedig a hódolat.

Ha átéljük, hogy nálunk jóval erősebb lények is léteznek, akkor bizony nem szeretnénk, hogy azok a létezők megharagudjanak ránk. Sőt, kimondottan az lesz a célunk, hogy boldogan tartsuk őket. Legalábbis ha a történelmet tekintjük, akkor ezt a tendenciát lehet megfigyelni. Az ember hódol az istenei, szellemei előtt, hogy azok elégedettek legyenek, és így majd mi is azok leszünk. Mert ugyan meghívjuk a rituáléinkra őket, hogy megtapasztalhassuk létezésüket, de áldozunk is nekik, cserébe, hogy voltak olyan kegyesek, és életben tartottak eddig minket, és még meg is jelentek hívásunkra. Mert a velük való kommunikáció nem a mi privilégiumunk, hanem az ő kegyük.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy a múltban ez rendben volt, még az esőerdei törzseknél is rendben van, de nekünk ugyan miért kéne meghunyászkodnunk, hiszen eddig se nagyon tettük, és minden rendben volt. Miért kéne a szellemek/istenek támogatása az embernek, ha már atomot is tudunk hasítani?
És most hadd mutassak vissza a harmadik bekezdésre ebben a bejegyzésben. Mert a megtapasztalás az, mely képes minket ezen kérdés megértésére eljuttatni. Én hiába hozok ezer és egy érvet, mindegyikre lehet valami ellenérvet lelni (ugyan váltakozó minőségben). Így inkább ajánlom mindenkinek, hogy keresse a megtapasztalást, mert az igazán nagy kérdésekre csak ott, és nem az emberi logikában lehet választ kapni.

Erdei szeminárium

Nemrég értem haza az erdei szemináriumról, ami szerintem nagyon jól sikerült!

Megérkezés után kezdtünk az Erdész bevezetőjével a boszorkányság rejtelmeibe. Hallottunk rengeteg, több kontinensről is származó hagyományokról. A tapasztaltabbakkal néha olyan kérdésekbe merültünk el, amikre pontos válasz talán nem is létezik. Nagyon remélem, hogy ilyenkor egy kezdőt sem ijesztettük el a boszorkányság területéről!

A beszélgetős rész után jött a szertartás. Amihez viszont meg kellett várni a szürkületet, így elmentünk a naplementében gyönyörködni.

A sötétség leszállta után pedig elkezdtük a rituálét. Az Erdész vetette ki a kört, aztán körbefüstöltem mindenkit. Különféle áldozatokat mutattunk be a fenyőgyanta (és más füstölők) gazdag füstjének illatában. Aztán felhangzott a dobszó, ami azt hiszem mindenkit sikeresen elvarázsolt, mert Erdész most igazán kitett magáért vele.

A szertartás után nassoltunk egy sort, pár bátrabb személy pedig az élményeit is elmesélte. Végezetül elhelyeztük az erdő mélyén az áldozatainkat, és lassan elindultunk hazafelé az éjszakában.