Erdő Szelleme Fesztivál

A hétvégén abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy segédkezhettem az Erdő Szelleme Fesztivál lebonyolításában. 

Fantasztikus kis csapat gyűlt össze, akikkel öröm volt eltölteni ezt a röpke másfél napot.

Arról nem is beszélve, hogy milyen gyönyörű arcát mutatta az Erdő körülöttünk. Az Ő közreműködésével sikerült olyan növényekkel is megismerkednünk, mint a farkasölő sisakvirág, a kapotnyak, a holdviola, a baracklevelű harangvirág, a csalánlevelű harangvirág, a hagymás fogasír, az erdei szélfű, az erdei tisztesfű, az erdei gyömbérgyökér, a piruló hunyor, a kakicsvirág, a nehézszagú gólyaorr és a szagos müge. Mindezt aztán még megkoronáztuk egy amulett készítésével és pár előadással is, melyek során én az álommunkáról és a helyszellemekről is szóhoz jutottam.

A sötétség leereszkedésével eljött a rituálé ideje is, mely során a dob és különféle fúvós hangszerek hangja repített közelebb minket az erdei szellemekhez. De szerintem a körülöttünk szárnyaló szentjánosbogarak is segítettek a dologban...

Másnap a szerelmi mágia és az afrodiziákumok rejtelmei következtek, amit aztán megtetőztünk egy jó kis krémfőzéssel. Végezetül pedig szertartásosan is elbúcsúztunk az Erdőtől, és lassan mindenki hazaindult.

Természetimádat

Sok neopogány, wicca és újboszorkány manapság természetimádónak, vagy valami hasonlónak is tartja magát. Ami egy csodás dolog. Ám ettől még ez sok esetben csak egy másoktól olvasott és átvett klisé, amely mögött ugyan gyakran áll egy valódi vágy a természet megismerésére, ám ez (amennyire én látom) nem igazán tud kifejezésre jutni. Ezért pedig azt tartom elsősorban felelősnek, hogy a természet gyakorlati imádatáról igen kevés szó esik. Egyáltalán tisztában vagyunk-e vele, hogy mit jelent az, ha valaki imádja a természetet?

"Az antropológiai kutatások azt állítják, hogy a fák, a kövek, a természeti helyek mély tisztelete az európai népi hitvilág legarchaikusabb elemei, amelyek még a középkorban is fellelhetőek voltak."
Pásztor Emília: Kapcsolat ég és föld között: megjegyzések a bronzkori 'sámánság' kérdéséhez a Kárpát-Medencében

Az Encyclopeadia Britannica ezt mondja a  természetimádatról definícióként:
 "A természetimádat egy vallási rendszer, mely a természetes jelenségek tiszteletén alapul - például az égitestekén, mint a Nap és a Hold, vagy olyan földi jelenségekén, mint a víz és a tűz."
Tehát a természetimádat a környezet különféle megnyilvánulásinak a vallásos tisztelete. Ám valójában ennél többről van benne szó, ugyanis ha a létező, vagy legalábbis dokumentált emberi gyakorlatot megnézzük, akkor szembeötlő, hogy az ember azt imádja, ami élképzelése és tapasztalata szerint befolyással van az életére. Sőt, az a tény, hogy valami képes az emberi életet befolyásolni, a természettel szoros kapcsolatban élő népek számára egyben azt is jelenti, hogy annak a valaminek spirituális tulajdonságai is vannak. A hegyeknek, az erdőknek, a szélnek, a tűznek, a Napnak, a Holdnak (stb.) mind-mind megvan a maga szelleme, mely képes az emberek javára, vagy éppen a kárára lenni. Ezek a szellemek egyek a fizikai megnyilvánulásaikkal: vagyis ellenben mondjuk Apollóval, aki a Nap istene, de ettől még az Olimposzon lakik, addig a Nap szelleme maga a Nap az égen. Fontos még, hogy ezek a lények képesek kommunikálni az emberekkel (igaz jobbára erre specializált mediátorok által), megvannak a saját kedvelt és nem kedvelt dolgaik, meg lehet haragítani őket, de a jóindulatukat is el lehet nyerni. Ebben a gondolkodási módban az ember fő törekvése, hogy a természet szellemeivel (akik mindenhol ott vannak, és áthatják az élet minden területét) kiegyensúlyozott kapcsolatot tartson fent. Vagyis, ha az erdőbe vadászni megyek, áldozatot mutatok be az erdő szellemének, mivel a vad leölésével elveszek a hozzá tartozókból. Aztán az elejtett vaddal tiszteletteljesen bánok, hiszen a vad szelleme is hatalommal bír, és őt sem szeretném megsérteni. Ezek most talán igen félelemmel telinek, vagy akár közönségesnek is hatnak, ám itt csupán egy igen mély egymásra utaltsági kapcsolatról van szó. Hiszen mindannyian itt élünk együtt ezen a földön, és csak kölcsönös tisztelet gyakorlásával tudunk békében létezni. Jobban szemügyre véve pedig, ebben a megközelítésben egy végtelen bizalom is lakozik a természet és annak szellemei iránt: ha én imádattal fordulok hozzá, akkor biztos lehetek abban, hogy ő is jóindulattal és segítőkészen fordul majd hozzám.

Most térjünk át a természetimádat gyakorlatban való megélésére. 
Az első lépés a hozzáállás megváltoztatása. Az, hogy úgy tekintsünk a környezetünkre, mint tudattal és spirituális mélységgel rendelkezőre. Tanúsítsunk tiszteletet iránta. Ne okozzunk neki önkényesen kárt. Beszéljünk tisztelettel róla és jelenlétében (a káromkodás is sok esetben tabunak számít a különféle néphitek szerint: a bükkfák alatt például nem szabad ilyesmit csinálni). Imádkozzunk hozzá. És főként, járjunk ki a természetbe.

Tanuljunk meg adni neki. Ez többfajta módon is végbemehet: a növények és állatok táplálásával, megsegítésével, a szemét összeszedésével, saját készítésű tárgyak odaadásával, stb. Na meg persze a rituális keretek között bemutatott "hivatalos" áldozatok által is. Az adás fontosságát pedig nem győzöm hangsúlyozni. Talán azt gondolhatjuk, és mai modern életünk során nem is veszünk el a természettől semmit, ám ha kicsit is belegondolunk, most még többet veszünk el, mint eddig valaha. Fontos, hogy adjunk ebből vissza is. Ha pedig egy-egy konkrét szellemmel szeretnénk kapcsolatba lépni, akkor az áldozat egy alapvető udvariassági formának számít. Legjobb, ha évente bizonyos napokat ki is jelölünk, melyeken rendszeresen rituális formában is áldozatokat mutatunk be. Én például rendszeresen áldozok az Erdő Szellemének lombfakadáskor és a levelek hullásakor, de e mellett minden látogatásom esetén is viszek egy-egy kisebb ajándékot. De a kertem és a Hegy, amin található, szintén rendszeres áldozatokat kap: vegetációs időszak elején és végén, na meg persze minden termésből egy kis kóstolót.

Mindezekért cserébe pedig a természeti szellemek jóindulatát kapjuk. Ez nyilvánvalóan magába foglalja a hozzájuk való közelebb kerülést. Ha a transz elérésében is jártasak vagyunk valamicskét, akkor a tőlük való közvetlen tanulás lehetősége is megnyílik. De hétköznapi szinten a jó termés, a sikeres ehető növény- és gombagyűjtő utak, vagy éppen a különleges szépségek meglátása lesz jutalmunk. Mindezeken kívül persze a természeti szellemek abban is segíthetnek, hogy elérjük azt, amit a középkori boszorkányoknak oly sokszor ígért meg az ördög: nem lesz szükségünk többé. Ám még mielőtt valaki félreértené, ez nem azt jelenti, hogy hirtelen milliomosok leszünk; csupán annyit, hogy a megélhetésünk (nem pedig a fényűzésünk!) valahogy mindig össze fog jönni.

Eső, erdő és gombák

Varázslatos dolog az eső. Az égből hullik - mikor csendesen, mikor nagy robajjal - és a földre érve táncra hív mindenkit, akit csak ér.

Előcsalogatja a békákat...

...a csigákat...

...és a gombákat.

Aztán ahogy az eső egyre jobban átáztatja az erdőt...

 ...a gombák egyre csak jönnek....

...és jönnek...

...és még jönnek.

Néha pedig tündérköröket is alkotnak.

Szavak nélkül: januári erdő

Erdei szeminárium

Nemrég értem haza az erdei szemináriumról, ami szerintem nagyon jól sikerült!

Megérkezés után kezdtünk az Erdész bevezetőjével a boszorkányság rejtelmeibe. Hallottunk rengeteg, több kontinensről is származó hagyományokról. A tapasztaltabbakkal néha olyan kérdésekbe merültünk el, amikre pontos válasz talán nem is létezik. Nagyon remélem, hogy ilyenkor egy kezdőt sem ijesztettük el a boszorkányság területéről!

A beszélgetős rész után jött a szertartás. Amihez viszont meg kellett várni a szürkületet, így elmentünk a naplementében gyönyörködni.

A sötétség leszállta után pedig elkezdtük a rituálét. Az Erdész vetette ki a kört, aztán körbefüstöltem mindenkit. Különféle áldozatokat mutattunk be a fenyőgyanta (és más füstölők) gazdag füstjének illatában. Aztán felhangzott a dobszó, ami azt hiszem mindenkit sikeresen elvarázsolt, mert Erdész most igazán kitett magáért vele.

A szertartás után nassoltunk egy sort, pár bátrabb személy pedig az élményeit is elmesélte. Végezetül elhelyeztük az erdő mélyén az áldozatainkat, és lassan elindultunk hazafelé az éjszakában.

A Datura jegyében

A hétvégén útra keltem, és pár kedves ismerősömmel együtt az Erdőbe költöztünk egy időre.

Megérkezés után egy kis sétával kezdtünk a fák között, mely alatt gyönyörűbbnél gyönyörűbb dolgokat láttunk.

Találkoztunk egy piros övesbagollyal.

Volt szerencsénk több szál erdei varázslófűhöz.

Kergetőztünk a kiszáradó patak medrében sok fiatal békaporonttyal.

Hagytuk magunkat elvarázsolni a kéküstökű csormolya szépségétől.

Majd élményekkel, és egy köteg szeméttel gazdagabban visszaindultunk a táborhelyhez.

A sötétség közeledtével felkészültünk a Daturának szánt időszakra. Tüzet raktunk, és illő oltárt állítottunk e nemes Hölgynek.

A csillagok végül kigyulladtak az egén, és az erdőből is már csak a baglyok kiáltásai hallatszottak. Nálunk pedig lassan megszólaltak a dob első hangjai...

Felajánlások miértjéről

A hétvégén jártam egy erdőben.

Szokás szerint, szedtem egy kevéske szemetet (szerencsére alig volt), és hagytam ott felajánlást is.

Az ajándékaimat eredeti tervem alapján egy tölgy tövébe akartam helyezni, ám végül egy gyertyán jelentkezett értük. Persze, azért egy tölgynek is adtam valamicskét. (Nekem a tölgyek idősebb példányai mindig úgy tűnnek, mint egy-egy hely felelős őrzői, így ha egy helyi társulásnak akarok felajánlást adni, azt szeretem alattuk elhelyezni.)

Sétáltam tovább az erdőben, mígnem találkoztam egy fiatal Bükkfával. Ő volt olyan kedves, és megosztott velem valamit, a felajánlások miértjéről. Megkérdeztem Tőle, hogy megoszthatnám-e ezt másokkal is. Nem ellenkezett.

Az emberek hajlamosak úgy gondolni a Szellemeknek, a Természetnek tett felajánlásokra, mint valami nagy jótettre; egy imádati gyakorlatra, amit ezen létezők előtti nagy hála kimutatásaként teszünk meg. Az előző kis történetben is az szerepel, hogy az emberek a termés első részét mindig a természeti szellemeknek adták, mint valamiféle imádat részét. A Szellemek hatalmasabbak, mint az emberek, így, hogy ne bántsanak minket, hogy a jó indulatuk felénk megmaradjon, hogy barátságosak legyenek velünk, mi felajánlásokat teszünk Nekik.

Pedig a felajánlások nem erről kellene, hogy szóljanak.

A Természetben minden táplálkozik valamivel, és cserébe táplál valamit, ügyelve a fajok egyensúlyára. Ehhez a finom harmóniához minden egyes egysejtű, növény és állat hozzátartozik, és közösen dolgoznak érte. Kivéve az embert. Mi hajlamosak vagyunk csak magunkkal törődni, csak elvenni, és nem adni vissza semmit (már ha a sok mérgező anyagot nem számoljuk), és ezt a problémát nagy számunk még tetézi is.

A felajánlás azért van, hogy megpróbáljunk tudatosan tenni a Természet harmóniájához való tartozásunk érdekében. A Természetnek nem kiváltásága az, hogy ajándékokat kap tőlünk, hanem magától értetődő jussa.

A bükkfa is engedi, hogy a különféle rovarok lárvái táplálkozzanak belőle, nekünk pedig az a legkevesebb, hogy visszaadunk valamicskét mindabból, amit a Természet nekünk nyújt. Lehet ez az időnk és fáradtságunk, ha elmegyünk szemetet gyűjteni, vagy a boltban vásárolt magok télen a madarak etetésére, de a kertünkben termett gyümölcsök egy részének a felajánlása is. A lényeg, hogy ne csak elvegyünk, hanem vissza is adjunk.

Őszi szépségek

Tegnap, az időjárás előrejelzésnek ellent mondva, gyönyörű őszi időnk volt.

A levegőnek már megvan az a tipikus őszi csípőssége.

A szél sárga leveleket lopkod le a faágakról, és viszi őket a hátán, ki tudja hová.

sárga gyertyánlevelek

A különféle bokrok és fák termései beértek, és most vagy színesen pompáznak az ágakon, vagy az avart tarkítják.

bükkmakk, még az ágon

Az erdő alja pedig, az utóbbi idők esőzéseinek hála, tele van gombákkal.

Légyölő galócák

Úgy imádom az őszt!

Erdőben-berdőben

Tegnap elmentem Hegyet mászni (azért nagy betűvel, mert a Hegyemről van szó). Kicsit felhős volt az ég, de nem volt nagy meleg, és esni sem akart (amit azért sajnálok, jól jött volna a víz mindennek). Több célom is volt ezzel a sétával. Egyrészt, mogyoróágakat kellett beszereznem varázspálcákhoz, vadcseresznye gyantát akartam szedni füstölőkhöz, szolgálatot tenni az Erdőnek és a Hegynek, valamint közösködni a helyi szellemekkel egy kicsit.

Az első lépés a vadcseresznye gyanta beszerzése volt. Van a Hegyen egy fa, amin igen sok van belőle, és már szedtem is egyszer róla. Egy kis kitérő volt ugyan hozzá eljutni, de mindenképpen beleterveztem a kiruccanásomba.

Hagytam a törzsének az egyik repedésében egy kevéske hála ajándékot: szilvát és levendulát (mindkettőt saját termésből). Aztán, szedtem a gyantájából, amitől több helyen is jó ragadós lettem.

A Hegy azon részét, amerre tegnap jártam, sok fekete fenyő díszíti. Habár fekete fenyőknek hívják őket, de a törzsük gyönyörű ezüstfehér. Olyan hatást keltettek az Erdőben járva, mintha óriási, csendes szellemek állnának körülöttem minden irányban. Egyébként az ő gyantájukból is szedtem egy keveset.

Útközben több állattal is találkoztam. Láttam csuszkákat, fekete rigókat, harkályokat hollókat és mókusokat. Rengeteg mókust. Egyet még igen beszédes hangulatban is leltem, aki a fejem felől egy fáról rám szólt, hogy ő ott van, majd pózolni kezdett nekem, hogy fényképezhessem, miközben aranyos kis hangján elbeszélgetett magának. A többiek már nem voltak ilyen kamera-éhesek, ők csak az avarban futkároztak, élelmet kutatva. Bizony, ebből is látszik, hogy már itt az ősz!

És az Erdőben már tényleg itt az ősz. A vadcseresznye fák levelei már jócskán sárgák, és sok már le is hullott belőlük. A szeder levelei is szépen piroslanak. A hecse már szintúgy piroslik, míg a kökény gyönyörű mélykékben pompázik. Csak hát, mindent nagyon megvisel a nagy szárazság. Rengeteg növényt láttam kiszáradva, és sok elszáradt fát már ki is dőlve. Nehéz tél vár az állatokra......

Átérve a Hegy túlsó oldalára, neki és az Erdőnek is tettem egy apró felajánlást. Aztán, kerestem egy helyet egy kis "beszélgetésre". Az pedig fantasztikusan sikerült. Sírtam is egy jót rajta (örömömben), de ez nálam a hatásosság mércéjének számít, valamilyen szinten.
A "beszélgetés" legelején közöltem a Heggyel és az Erdővel, hogy ha szeretnének valamilyen üzenetet küldeni az embereknek (vagyis főképp az olvasóimnak), akkor azt most megtehetik, és én megpróbálom legjobb tudásom szerint tolmácsolni. (Egy kis elő zöngéje ez a Sövény Társaságában induló Az Erdő szava projektnek.)
És íme az üzenet:

"Egyek vagyunk. Én menedéket adok neked, otthont és meleget. Táplálékot és békét. Te mégis ártasz nekem. Pedig egyek vagyunk. Az én fájdalmam, a tiéd. Az én betegségem, a te halálod. Nem érted, hogy ha nekem ártasz, magadnak ártasz? Egyek vagyunk, szoros kapcsolatban. Te nem élhetsz nélkülem, de én igen nélküled. Akkor mégis miért kínzol? Szoros szálak kötnek össze minket, és bárhogy is próbálod feledni, a végén úgy is újra a földem része leszel. Mert egyek vagyunk. Mindig is azok voltunk, mindig is azok leszünk. Ne feledd!"

Végül lassan hazaindultam.  De, a lefelé vezető utamon nem csak a szedett gyantákkal és ágakkal volt több csomagom. Végig, ahogy jártam az Erdőt, gyűjtöttem a szemetet is. Szedtem össze rengeteg papírzsebkendőt, üdítős flakont (de leltem sörösüket és egy borosüveget), sőt, még egy óvszernek a csomagolását is (hála minden Szellemnek, hogy magával az elhasznált óvszerrel nem találkoztam!). A legfurcsább "lelet" talán az erdei út szélén lelt zacskó volt, amiben csirkelábak és egy csirkenyak volt, szépen letisztítva a tollaktól. Nos hát, ez lett volna a szolgálattétel része a kirándulásomnak.
Leérve a városba kidobtam a szemetet, megigazítottam a mogyoróágakat, hogy ne szúrjanak annyira, elraktam a fényképezőgépet, és egy nagy mosollyal az arcomon hazasétáltam.