Boszorkányiskola 36. lecke: képek mágiája

Üdvözlöm minden kedves Olvasómat a boszorkányiskola harminchatodik leckéjén! Ezen a héten a képek mágikus felhasználásába tekintünk bele.

 

~ ~ ~

Ezen lecke alkalmával olyan mágikus módszereket ismerünk meg, melyek egy kép, vagy képsor és a vele elvégzett szertartások által működnek. Ez is alapvetően egy világszerte ismert módszer, hiszen még a barlangrajzoknak is tulajdonítanak egyesek ilyen funkciókat. Viszont most csak három technika kerül tárgyalásra ebből az óriási témából, egyfajta belekóstolás képen. Az első ezek közül a középkori képmágia lesz, melyre eredetileg is szokás alkalmazni ezt a szót. A második az izlandi középkorból és kora-újkorból származó varázskönyvekben található mágikus szimbólumok lesznek. A harmadik pedig, a mai populáris szigillum készítés gyakorlata.

Középkori képmágia

Európában, a 12. és 13. század folyamán lefordításra kerültek különféle arab mágikus szövegek, melyek aztán nagy népszerűségre tettek szert és hamar elterjedtek. Ezek jó egy része a már egy korábbi leckében tárgyalt asztrális mágiával foglalkozott, illetve azon belül is a mágikus képek (imago) és pecsétek (sigillum) használatával. A képek felhasználásának a módszere hasonló az asztrális mágiából megismerttel: a megfelelő égitest jelképét rá kellett vésni egy megfelelő anyagra, a megfelelő időben, majd fölötte elmondani adott imákat és esetenként jó alaposan megfüstölni. A megfüstölést többen is a legfontosabb résznek tartották, ugyanis az volt az elképzelés, hogy ilyenkor költözik bele a képbe az azt hatásossá tevő spirituális hatalom, szellem, vagy démon, ám egyes esetekben teljesen el is maradhatott.

A mágikus képek (imago) adottak voltak az eredeti arab könyvekben, és aztán ezekből másolódtak át az európaiakba is (néha nem kis eltérésekkel, a másolást végzők véletlen hibái miatt, amik aztán tovább öröklődhettek az eleve téves írásokról másolás által). De maguk az imagók nem tisztán arab kitalációk voltak, hanem ötvözték az ókori mediterrán területek – főként a görögök, római kori egyiptomiak, kaldeusok és zsidók – tudását, majd ebből építkezve fejlesztették ki saját rendszerüket. A bolygókhoz, a csillagjegyekhez, a dékánokhoz, stb. mindhez tartozhatott egy, vagy több imago (ami lehetett egy rajz, számokat tartalmazó négyzetek, vagy csak egymást keresztező vonalak és körök), illetve voltak olyanok is, melyek szellemekhez, démonokhoz, vagy csak általános mágikus képességekhez kapcsolódtak. Az imagók rokona a caracterek, melyek egy-egy betűt, vagy betűsort, szimbólumot, vagy geometriai formát jelentettek, amiknek mágikus erőt tulajdonítottak.

Ha megleltük a célunknak megfelelő caractert, vagy imagót, akkor a következő lépés volt az elkészítéséhez illő időpont kiválasztása. A mágikus időzítésről szóló leckében már megismertük, hogy bizonyos munkáknak meg van a maga ideje, és ez különösen jelentős volt a középkori képmágiában. Ennek az volt az oka, hogy az imagók jó része a bolygók hatásait és szellemeit volt hivatott megszólítani, épp ezért a csillagok állásának pontosan a mágia céljához kellett igazodnia.

A megfelelő időpontban pedig, a képet rá kellett vésni, rajzolni, vagy karcolni egy, a varázslathoz előírt anyagra. Ez lehetett pergamen is, de gyakoribbnak számított a fémlemezek, ékkövek használata, vagy a gyűrűké, esetleg szobroké. A már megrajzolt képet pedig latinul sigillumnak, vagyis pecsétnek hívták. Ebből fejlődött aztán majd ki a mai boszorkányok pentákuluma, ami alatt most nem egy pentagrammát, vagy egy körbe zárt pentagrammát értek, hanem azt a mágikus eszközt, ami általában korong, vagy négyzet formájú, szimbólumokkal borított és általában az oltáron helyezik el a munkák alatt. 

Az imago felvitele alatt, illetve után is lehettek előírva bizonyos szavak, vagy imák, melyeket el kellett mondani. Az ilyen szövegek származhattak a Bibliából, lehettek keresztény imák, vagy a bolygók és csillagok szellemeit, esetleg démonokat, vagy más szellemi lényeket megszólító utasítások, könyörgések. Ezek továbbá sokszor tartalmaztak mágikus erővel felruházott neveket is: angyalokét, a keresztény istenét, stb. A szövegek elmondása azonban igazán nagy szerepet a már kész varázstárgy megfüstölésekor kapott. A füstölés során egy, a célnak és az asztrológiai vonatkozásoknak megfelelő anyagot égettek, melynek füstjében megmozgatták a sigillumot, a megfelelő szavak kíséretében. Ezután pedig már csak magukon kellett viselni a kész munkánkat, vagy a megfelelő helyre elhelyezni, hogy az kifejthesse hatását.

Csak egy konkrét példa a végére:

Szúnyogokat távol tartani: vésd ezt egy kénkőre, a bika második fázisának emelkedéseskor; ahová ezt a követ teszed, oda nem fognak menni a szúnyogok. A három jelkép a Bika csillagkép egy-egy csillagát hivatott szimbolizálni.

Galdrastafir

Habár most kimondottan az Izlandról ismert ilyen gyakorlatokról szólok, de hasonló mágikus ábrákat más északi és germán népek is ismertek. A galdrastafir szó szerint magyarul mágikus botot jelent, mely arra a régi szokásra utal, hogy eredetileg a mágikus célokra szánt rúnákat botokra vésték. A galdrastafirok maguk is sokszor botokon és fadarabokon kapnak helyet, de más anyagokra is ugyanúgy felvihették őket (pl. falak, csontok, sajt, stb.). Kinézetüket tekintve egymást keresztező és egymásból elágazó vonalakból állnak, melyek közül egyesek valaha talán specifikus rúnák lehettek, de értelmet ma már nem tudunk bennük felfedezni. Alkalmazásuk sokkal egyszerűbb volt, mint a középkori képmágia imagóinak. A legtöbbjük esetében elégnek számított felrajzolni őket valamire, majd oda rakni, ahol erejükre szükség volt és már működtek is. Talán pár konkrét példával lehet ezt a legjobban szemléltetni (a példák a Galdrabók című, kb. a 16. századtól kezdve, több ember által is írt izlandi mágikus könyvből származnak):

Hogy megtudd, ki a tolvaj:

Vésd ezeket egy emberi lábszárcsontra miután ő majd eljön és felfedi a tolvaj kilétét.

Hogy valakit elaltassunk

Ha el szeretnél altatni valakit, vésd ezeket égerfába és tedd az illető feje alá. Addig fog aludni, amíg ezt el nem veszed a feje alól.

Szigillumok

A modern mágiában nagy kedveltségnek örvendenek az ún. szigillumok. A szó a már feljebb említett pecsétekből ered, ám ma már magát a képet illetik ezzel a névvel, nem annak a megjelenítését. A szigillumok kinézetre is más jelleget öltöttek, mint a múltban: mostanság egy-egy szó betűiből vannak összeállítva. Épp ezért is különítem el a két gyakorlatot régire a sigillum latinos írását, a mostanira pedig a magyarosítottat használva.

Az internet tele van már készen fellelhető szigillumokkal, de elkészíteni sem nehéz őket. Kell hozzájuk egy szó (vagy szóösszetétel), ami a célunkat jelképezi (pl. jó alvás, védelem, gazdagság, stb.). Ennek a szónak kigyűjtjük a betűit, az ékezetekkel nem törődve (tehát jó alvás esetén: a, j, l, o, s, v). Ezekből a betűkből egy képet csinálunk, amiben ha stilizálva is, de mindegyikük megtalálható. A képünk lehet nagyon egyszerű, csak a nagy, nyomtatott betűket alapul véve, de nyugodtan szabadon is engedhetjük a művészi vénánkat. Ezt a képet aztán bármire rárajzolhatjuk, amire annak a hatalmát ki szeretnénk terjeszteni. Védelmi szigillumok cipők talpára is felkerülhetnek, vagy gazdagságot hozók a pénztárcánkra. De a mai gyakorlattól az sem áll távol, hogy a laptopunkra tegyünk egyet, ami azt hivatott biztosítani, hogy az gyorsan működjön.

 ~ ~ ~

Ennyi volt ezen alkalomra a tanulni való, remélem legközelebb is találkozunk, amikor is Luca napjának hiedelmeivel ismerkedünk.

Kérdés, észrevétel, vagy bármi egyéb esetén itt lehet elérni: bosziiskola(kukac)gmail.com, illetve itt helyben a blogon és a blog Facebook oldalán.

A pentagramma

A mai újboszorkányság legkedveltebb jelképe a pentagramma, azaz az egy folytonos vonallal lerajzolt ötágú csillag. De mi is a pontos jelentése és a mágikus funkciója?

A pentagramma több ezer éves történelemmel bír. Már sumer kerámialeleteken is fellelhető, zsidó királyok tulajdonpecsétjein, az ókori görögöknél, de fontos jelképnek tartották Kínában és Japánban is. Ám mielőtt még valaki ezzel együtt nagy ősi mágikus rajznak gondolná, meg kell jegyezzem, hogy az ötágú csillag sokszor tényleg csak egy csillagot jelentett. Természetesen azért szimbolikáját tekintve igen sokrétű: utalhatnak vele az életre, az újrakezdésre, a virágzásra, a Vénuszra, az aranymetszésre, a boldogságra, a házasságra, a beteljesülésre, a tökéletességre, stb. És bizony idővel tényleg mágikus társításokat is kap: bajelhárítónak, a különféle szellemekre és démonokra hatással bírónak és őket távol tartónak gondolták. Püthagorasz az emberi mikrokozmosz tökéletes leképzésének látta, míg a követői Hügeia (az egészség istennője) nevének a betűit is a csillag csúcsaira írták. Öt ágának hála egyesek a női (2) és a férfi (3) princípium egységét is fel vélik fedezni benne. Paracelsus szerint ez a legfontosabb jelkép, már csak azért is, mivel az öt csúcsa a négy alapelemet és a szellemet szimbolizálja. A szabadkőművesek számára is nagy szerepet játszik; ők többek között az élet forrását, az összes élőlény univerzális megtermékenyítő magját kapcsolják vele össze. De lehet a tudományok kulcsa és a titkok feltárója is. Egy időben pedig a keresztények számára is nagy (pozitív) értelemmel rendelkezett: Jézus öt sebét látták benne megjelenítve.

Lévi-féle pentagramma

Mágikus alkalmazását tekintve, különböző egyéb szimbólumokkal kiegészített változatai a középkor óta a rituális mágia fontos eszközei. Az ilyen ábrázolások a képmágia és a talizmánmágia kedvelt kellékei mind a mai napig. Régi népi alkalmazása a démonoktól, lidércektől és boszorkányoktól való védelemre korlátozódott; ezen célból ajtókra és ablakokra festették és faragták. A mágiában jártasabbak elvileg a küszöbükre is rárajzolták, hogy a gonosz szellemek ne tudjanak belépni, míg a jók ne juthassanak ki a házból. CorneliusAgrippa az elemekkel való társítást népszerűsítette róla, ami aztán olyan jól sikerült, hogy még ma is ezt gondolja a pentagrammáról a varázslással élők nagy része. Nagy író még vele kapcsolatban Eliphas Lévi, aki bevezette a megkülönböztetést az, egy csúcsával felfelé álló ("rendes"), valamint a két csúcsával felfelé mutató, ún. „fordított” pentagramma között (ezt megelőzően nem különböztették meg őket). „Helyesen” fordítva „a szellem uralmát az elemek fölött” jeleníti meg, mely által a mágus képes bármely elemhez tartozó lénynek parancsolni. Míg „felfordítva” már ördögi megidézések eszköze lehet, hiszen ilyen formában az anyag uralmát szimbolizálja a szellemen, illetve Lévi szerint két felső csúcsában magát a Sátánt, az ő boszorkányszombati kecske formájában is fel lehet benne fedezni. Később, az Arany Hajnal (Golden Dawn) rend szertartásaiban a pentagramma levegőbe felrajzolásának segítségével hívnak meg szellemeket, illetve űzik el őket. Az egész csak attól függ, hogy honnan is kezdjük el rajzolni a csillagot: a felső csúcsából indítva megidéz, míg a bal alsó szögből kiindulva elűz. Ezen mágikus hagyományokból került aztán át a wiccába is, ahol átvették az elemekre vonatkozó és a Lévi-féle elképzeléseket is róla. Eredetileg még nem tartották a wicca és az újboszorkányság par excellence szimbólumának, ez a váltás majd csak fokozatosan, e gyakorlatok népszerűvé válásával következett be. Érdekes megjegyezni, hogy ezt megelőzően nincs arról feljegyzés, hogy a boszorkányok bárminemű preferenciát is mutattak volna felé, főképp, ha arra gondolunk, hogy a néphit szerint éppen az elijesztésükre volt alkalmas.

a "fordított" pentagramma, benne a sátáni kecskefejjel

Mindenesetre mostanság a pentagramma az újboszorkányok legkedveltebb jelképe; oltalmazók és mágikus erőket tartalmazónak gondolják, főként "normál" állásban. "Fordított" formájában pedig már a modern sátánisták vallják magukénak, a Lévi által megkezdett társítást folytatva. De mindezek mellett általános mágikus alkalmazása is megmaradt, ami talán nem is olyan csoda, ha felidézzük róla Lévi magasztaló (ám azért teljesen túlzó) szavait:

"..., a Mágia minden Misztériuma, a Gnózis minden szimbóluma, minden okkult figura és minden kabbalisztikus kulcsa a profetizálásnak egyesül a pentagrammában."

Források:
Eliphas Levi: The Ritual of Transcendental Magic
Doreen Valiente: ABC of Witchcraft Past and Present
Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár

Mitől véd, ami a boszorkányságtól véd?

Néprajzi művekben és az én növényekről szóló leírásaimban is gyakran lehet azzal találkozni, hogy valami képes védelmet biztosítani a boszorkányságtól, esetleg maguktól a boszorkányoktól. Sokakban felmerülhet a kérdés persze, hogy vajon mit is jelenthet ez pontosan?

Nos, ennek a megválaszolásához az első nagyon fontos tudnivaló, hogy a néprajzi feljegyzések szinte kizárólag nem a boszorkányságot űző, hanem azt, mint ártó mágiát (vélten vagy valósan) elszenvedő személyektől származik - a megrontottaktól, a megidézettektől, a megnyomottaktól, vagy azok ismerőseitől, rokonaitól. A boszorkányság ellen védő tárgyak is valójában azon dolgoktól voltak hivatottak megóvni, amiket a boszorkányok tevékenységére rá lehet(ett) fogni, nem pedig attól, amit valaki ténylegesen okozott. Ez persze azt is jelenti, hogy az, amit a boszorkányok számlájára írnak nem feltétlenül (sőt, igazából igen ritkán) volt egy valódi boszorkány munkája.

Ennek tudtában most nézzük meg, miféle bajokat is okozhattak elviekben.

A boszorkányok a népi képzetek szerint az élet minden színterén veszélyt jelenthettek: az egészségre, a megélhetésre, sőt még a nyugodt éjszakai alvásra vonatkozóan is. Rontásnak, vagy átoknak mondtak különféle betegségeket, mozgásszervi problémákat, de akár bizonyos balesetek, vagy konkrét halálesetek megtörténtét, sőt az impotenciát és a meddőséget is. De nem csak emberekre vonatkozóan igaz ez, hanem a haszonállatokra szintúgy. A teheneknél pedig különösen jellemző volt az a hit, mi szerint a boszorkány képes azok tejét ellopni. Aztán a háztartási munkák és az alapvető ételek elkészítésébe is beleszólhatott a boszorkány; például megakadályozhatta a kenyér megkelését, vagy mondjuk a vajköpülés sikerességét. Sőt, a növények sem menekülhettek meg a boszorkányok vélt mesterkedéseitől. A szőlőtőkéket megcsapolhatták, és így még szüretelés előtt megitták a belőlük készülendő bort. A szemes terményre jégesőt, vagy épp az eső eladásával aszályt hozhattak. A házak kamráiba és a borospincékbe is elvileg bejárásuk volt, ahol éjszakai mulatozásuk közepette mindent elfogyasztottak, amit csak leltek, hogy aztán fekáliát és vizeletet rakjanak a helyükre. Az emberekre éjszaka nagy veszélyt rejtőnek tartották őket; a házakba könnyen bejutva az áldozataik mellkasára ülhettek, hogy "megnyomják", de összeverhették vagy elráncigálhatták távoli helyekre, csak hogy ott aztán különféle szörnyűségeknek tegyék ki őket.

Mint a fentiekből is látszik, igen széles a néphitbeli boszorkány ártó tevékenységének a palettája. A boszorkányságtól védő varázslatos tárgyak mindezektől a rosszaktól hivatottak megóvni az embert, vagyis akár azt is mondhatjuk. hogy általános védelmet biztosítanak. Habár pontosabb megfogalmazás erre talán az, hogy általános oltalmat biztosítanak minden bajtól, amit csak az emberi rosszakarat varázserővel társulva okozhat a folklór szerint. De megint muszáj vagyok kihangsúlyozni, hogy ez szinte csak a magukat áldozatoknak vélők elbeszéléseiből származik, akikkel általában először megtörténik valami baj, aztán azt valamilyen úton-módon egy "boszorkányra" vezetik vissza. A rontások, az átkok és a "gonosz boszorkányság" képzete ugyanis egy csapásmagyarázó rendszer, ami azt hivatott érthetővé tenni, ha valakivel valamilyen hirtelen szerencsétlenség történik - ezáltal újra lehetőséget adva az embereknek az élet véletlenszerűsége (vagy éppen a sors) feletti uralomra. Persze nem azt mondom ezzel, hogy ne lettek volna, vagy lennének ma is olyan emberek, akik mágia segítségével próbálnak meg másoknak ártani. Csak azt akarom kiemelni, hogy ez sokkal (de sokkal) ritkább, mint azt oly sokan képzelik.