Halloween 13 éjszakája (2015)

A ma induló, 13 részes sorozatot – immár hagyományosan – Erdész barátommal közösen bocsátjuk útjára. Egészen Halloweenig, minden nap egy újabb kapcsolódó, rövid érdekességet mutatunk be, kissé kötetlen formában. Az írásokat felváltva tesszük közzé, és minden második nap a másikét osztjuk majd meg.

A kezdeményezés célja, – amellett, hogy szeretnénk megismertetni Olvasóinkat a mondakör érdekességeivel – bemutatni, hogy a hazánkban nagy divattá vált „pogány acsarkodás” ellenére dolgozhatunk együtt, egymást segítve is, és ha két ember ugyanazzal a témával foglalkozik, nem kell feltétlenül egymás ellenségeivé, vagy konkurenseivé válniuk.

Jó szórakozást kívánunk az idei sorozathoz!

Az őszi napéjegyenlőség főbb növényei

Tölgy és a makk
A tölgy ősidők óta szent fának számít: vagy azért, mert ő maga az isten/tiszteletre méltó szellem, vagy mert valamelyik isten számára nagyon kedves (pl. Zeusz, Thor). Talán a legjobban arról ismert, hogy a druidáknak valaha milyen fontos volt; Plinius például azt írja róla, hogy egy szertartást sem hajthattak végre a leveleinek jelenléte nélkül. Az idők folyamán pedig Európa-szerte feltűnnek szent, vagy varázserővel bíró tölgyfák. Általánosan elmondható róluk, hogy veszélyesnek tartották a kivágásukat és jobbára halált várt azokra, akik ezt mégis megtették. Termése, a makk pedig alapvető fallikus termékenységszimbólum (róla bővebben itt olvashatsz).

Alma
Az alma, mint a bibliai tudás fájának (vélt) gyümölcse, évszázadok óta az európai kultúrában a bölcsességgel van összekapcsolva. De a halhatatlanságot, az örök fiatalságot, a szerelmet és a termékenységet is régóta szimbolizálja, illetve szóba hozták a mágiával és a gyógyítással is. Sokak számára ismerős lehet, hogy a legendás Avalon szigetén elvileg szintén sok almafa nőtt, sőt, maga a név is annyit tesz, hogy "az almák szigete". Rengeteg istennek és istennőnek volt a szent fája (Idunn, Balder, Aphrodité, Héra, Athéna, stb.). A germán és kelta legendákban különféle mágikus lények őrzik, az almáskertek pedig még az USÁ-ban is különleges és varázslatos helyeknek számítottak. A kelták valaha egy szép almát a fán hagytak szüretkor, áldozatként, hogy a jövő évi termés jó legyen. Ez a szokás még mindig ismert volt nem is olyan régen Angliában, igaz az utolsó alma fán hagyása ekkor már nem áldozat volt, hanem egyszerűen halált hozott a házra, ha azt valaki megette.

Szőlő
A szőlő alapvetően a görög Dionüszosz (és a római Bacchus) istennek való szentségéről ismert, aki a mítoszok szerint megtanította az embereknek, hogyan termesszék, illetve a bort miként állítsák elő belőle. Mielőtt még bárki is egy bizonyos názáreti férfiú vérének mondta volna a bort, Dionüszosz ünnepein ezen isten vérének számított. A sumerok az "élet növényének" mondták, és számukra az élet jelképe egy szőlőlevél volt. A még ma is divatos szüreti fesztiválok korai elődei már az ókori görögöknél is megjelentek, melyeken körmenetekben szőlőágakat hordoztak különféle istenek tiszteletére (Dionüszosz, Athéna, Ariadne).

Körte
Az ókori görögök szerint szent volt Héra és Athéna számára, de a germánok is tisztelettel övezték ezt a fát, minek hatására több keresztény térítő is "kénytelen" volt kivágni őket. Régen az erotika, az érzékiség és a termékenység szimbólumának számított. A néphitben néha félték a körtefát, és előfordult olyan is, hogy azt gondolták, az ágaiban ördögök laknak. A boszorkányok is alatta találkoztak, illetve táncoltak.

Őszi termések és bogyók

Ide sorolható minden ekkor érő termés (pl. dió, mogyoró, galagonya, csipkebogyó, stb.), melyekről bővebb leírást itt lehet találni: bogyókról és termésekről

És a ráadás: gombák
A gombák ősidő óta foglalkoztatják az emberek fantáziáját: már a neolitikumból származó ábrázolásokon is megjelennek gombaszerű alakok. A régmúltban az "istenek fiai"-ként gondoltak rájuk, hiszen látszólag spontán jelennek meg (és sokszor igen hirtelen). Gyors és bőséges növekedésük miatt a termékenység szimbólumai voltak. De jelképezhették még a gonoszt, az alvilágit, a démonokat, tündéreket, varangyokat és a boszorkányokat is. A hallucinogén hatású fajoknak köszönhetően a bolondsággal és az őrültséggel szintén kapcsolatba kerültek, na meg persze a transzba eséssel és a sámánok munkájával. Szentnek számítottak Thor (és Donar) számára, általa pedig a villámlással, a mennydörgéssel és a csütörtöki nappal is összefüggtek.


Források:
Marcel De Cleene, Marie Claire Lejeune: Compendium of Symbolic and Ritual Plants in Europe: Vol I. & II.

Kezdő boszorkányos írások buktatói

Bizonyára nem tévedek, ha azt állítom, hogy ha valaki boszorkánysággal akar elkezdeni foglalkozni, akkor a fő tájékozódási forrása a könyvek és Internetes oldalak lesznek. Ám saját tapasztalatból és az engem kérdésekkel megkeresők problémáiból több olyan pontot is meg akarok most nevezni, melyekkel vigyázni kell ezen írások (legyenek azok virtuálisak vagy sem) esetében.


1. Nem minden arany, ami fénylik. Nem minden boszorkányság, ami annak nevezi magát.
Igen kényes kérdéssel kezdek, melyen biztos sok emberrel hosszan el tudnék vitázni. (De nem akarok.) Mindenesetre azt nagyon fontos észben tartani, hogy a wicca nem egyenlő a boszorkánysággal, vagy fordítva. Ugyanígy attól még, hogy valami mágikus módszerekről ír, nem fog egyben boszorkányságról is szólni - hiszen a populáris használati mód ellenére a mágia nem szinonimája a boszorkányságnak. Arról nem is beszélve, hogy a pogányság sem jár feltétlenül együtt vele.

2. Az írók is tévednek. Néha pedig hibát hibára halmoznak.
El se tudom mondani, hányszor találkoztam már hibás adatokkal ilyen témájú írásokban. Arról nem is beszélve, hogy mekkora divat is a régi és téves néprajzi elképzelések visszhangozása (különösen a boszorkányság történelmére vonatkozóan). De a különféle mitológiai történeteket is szokás keverni. Magyarra pedig rendszeresen rosszul fordítanak le dolgokat (pl. növények nevei, épp ezért ha nem szerepel latin név egy-egy lefordított név mellett, nem igazán érdemes hinni neki!). Szóval, jól gondoljuk meg, hogy mit hiszünk el és mit nem.

3. Nem volt régen olyan, mint Nagy Istennő és Isten, vagy Isteni pár. És amúgy is, az istenek nélkül is jól meg lehet lenni.
Ez egy olyan téma lehet, amin talán most többen is meglepődnek. Mert hát a régi boszorkányok is a szabbatokon az Isteni Párt imádták, nem? Hát, nem. Az európai mitológiákat tekintve nyilvánvalóan fellelhetünk bőven olyan férfi és női istenségeket, akik egymással szerelmi/szexuális kapcsolatban voltak, ám egyik sem mondható a mai wiccából ismert képzethez igazán hasonlónak sem. De ugyanez vonatkozik a hármas istennő felbontásra. Mindezen felül pedig, egy pogány isten imádata, vagy a belefektetett hit sem szükséges a boszorkánysághoz.

4. Az évkerék képzete nem a magyar időjárásra lett kitalálva. Globális felmelegedésről nem is szólva.
Nyilván a napéjegyenlőségek és napfordulók időpontjai az egész bolygón egybe esnek, de az aratás vége, az ősz megérkezte, a tavasz eljövetele és a nyár beköszönte évente változik. Itt pedig még igazán azt sem mondhatjuk, hogy jó, de a hagyomány előírja a november elsejét, hiszem a Gergely-féle naptár előtt a halottak napja más időpontra esett (és sok helyen később is a nov. 10-e környékéhez csatolták a halottak napi szokásokat). Máskor pedig az ünnepeket egyszerűen a teliholdakkor tartották.

5. A körök nélkül is lehet teljes életet élni.
Ez egy olyan nagy mániának tűnik mostanság, de bármily hihetetlen, a körök kivetése nem előfeltétele sem a mágikus munkának, sem pedig a szertartások elvégzésének. Természetesen a köröknek is megvan a maga hagyománya, ami ugyan nagyon érdekes, de nem létfontosságú. Nélküle sem fog összedőlni a világ, de még a gonosz mumusok sem fogják negatív energiával elárasztani a szobánkat (hacsak nem idézünk gonosz mumusokat, de gondolom jobbára nem ez a helyzet; és ha már egyszer megjelent a mumus, a kör amúgy sem sokat segít...).

6. Az energiák és vezetett meditációk helyett a transzmunkáról kéne beszélni.
Mind az energiák, mind a vezetett meditáció olyasmi, amit talán a modern "ezós" kultúra alapköveinek lehetne nevezni. Ám én mindkét hozzáállási módot tévesnek tartom, így nem is használom őket. Ez megint csak egy olyan kérdés, melyről rengeteget lehetne vitázni, de még itt is megjegyezném, hogy nem ez a szándékom. Helyette fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy máshogy is meglehet közelíteni ezt a témát. Mégpedig úgy, ahogy minden animista nép is tenné: szellemek és módosult tudatállapotok segítségével.

7. Nincsenek kötelező eszközök, csak olyanok, amik esetleg hasznosak lehetnek.
Szinte minden könyvben megtalálható egy lista az boszorkányoknak kötelező eszközökkel, ami általában olyan egzotikus nevű dolgokat is magába foglal, mint a pentákulum, athame vagy boleen. A probléma mindezzel csak az, hogy a legtöbb ilyen tárgy nem is szükséges a boszorkányi munkához. Nem kell, hogy nagy varázspálcánk, fekete üstünk és párnás ülésű seprűnk legyen. Egyedül olyan eszközöket érdemes beszerezni, aminek hasznát is vesszük (lásd még: "Eszközlista" kezdőknek).

8. A négy (+1) elem sem alapvető.
A négy elemet is sokszor fontos tudásnak, a mindenek mögött rejlő bölcsességnek mutatják be, ám valójában nem létfontosságú. Sőt, én odáig is elmegyek, hogy használata egyáltalán nem is szükséges. Hiszen elég csak abba belegondolni, hogy a népi mágiában vagy a múlt boszorkányságában, ez a rendszer szinte teljesen ismeretlennek számított.

Növények a mágiában: búzavirág

Latin név: Centaurea cyanus
Nem: feminin
Elem: víz
Bolygó: Vénusz
Csillagjegy: szűz

Felhasználható: szerelem, gyógyítás

Virágnyelv: őszinteség, elbűvölés

A mai latin elnevezése a hozzá kapcsolódó görög mítoszokból ered. A centaurea a kentaurokra utal, ugyanis amikor Khiron kentaurt Herkules megsebezte egy mérgezett nyíllal, állítólag ezen növény nedvétől gyógyult meg. A cyanus pedig, az ifjú Kyanus nevéből származik, aki Khloris istennőt szolgálta és mindig virágokat tett az oltárára. Amikor Kyanus meghalt, az egyik változat szerint az istennő búzavirággá változtatta, a másik alapján pedig róla nevezte el ezt a növényt. Mint ebből is látszik, az emberek már régóta kedvelik ezen színes szépségeket, sőt, még Tutankhamon sírjában is leltek belőle pár szálat.
Marcus Lucanus azt írja róla, hogy megégetve elűzi a kígyókat. Albertus Magnus pedig különlegesen hatásos varázsnövényként szól róla, akinek az úrvacsora napján 11 és 12 óra között kiásott gyökere, felmelegedésig a kézben tartva képes elállítani a vérzéseket. Hasonló célú használata széles körben ismert volt Európában egy időben: a gyökerét a szájban tartották, a nyakba akasztották, vagy porítva a sebre szórták. Ausztriában pedig ugyanezen részét szagolgatni kellett, egy ima elmondása közben, hogy elálljon az orrvérzésünk.Szemgyógyításra is gyakran alkalmazták még. Egyes helyeken a belőle font koszorún átnézve kellett a Szent János napi tüzet szemlélni, hogy jó legyen a látásunk. Máshol az év első búzavirágát a szemre tették, hogy megerősítse azt és védelmet adjon a betegségektől.
Sokszor szerepel szerelmi jóslásokban is. Az egyik módszer szerint, két még ki nem nyílt virágot kell leszakítani (egyet a párunkért, egyet önmagunkért) és a mellünkre tűzni. Ha csak az egyik nyílik ki, akkor a szerelem egyoldalú, de ha mindkettő, akkor viszonzott. Ha pedig sokáig virítanak, akkor hosszú kapcsolatra lehet számítani, ám ha rövid ideig, akkor csak egy nyúlfarknyira. Egy másik eljárás szerint egy szálát kell csak a zsebünkbe rakni, ami majd feléled és elhervad, attól függően, hogy szerelmi sikereink vagy kudarcaink várhatóak.
A búzavirág, mint azt a neve is sugallja, még a különféle gyomirtók ideje előtt igen gyakran nőtt nagy mennyiségben a búzatáblákon. Talán ezért is kapcsolta össze a kenyérrel a néphit: a német területeken azt tartották róla, hogy a kenyér megpenészedik tőle, ha a házba hozzuk. Valaha nagy viharok közeledésekor égették, miközben mélyen imádkoztak az emberek, hogy oltalmat nyerjenek a szélsőséges időjárástól. Az ír folklórban pedig Szűz Máriával hozták kapcsolatba és azt mondták róla, hogy ha március 15. és augusztus 15. között a házba vitték, szerencsét és védelmet hozott. De jónak tartották ártó varázslatok ellen és részét képezte egy szemmel verés elleni főzetnek is.


Források:
Donald Watts: Dictionary of plant lore
Scott Cunningham: Cunningham's Encyclopedia of Magical Herbs
Marcel De Cleene, Marie Claire Lejeune: Compendium of Symbolic and Ritual Plants in Europe
Cora Linn Daniels, C. M. Stevans: Encyclopedia of Superstitions, Folklore, and the Occult Sciences of the World 
Niall Mac Coitir: Irish Wild Plants: Myths, Legens & Folklore 

A tündérekről röviden (vagyis kicsit hosszabban)

A tündérek talán ma népszerűbbek, mint valaha. Könyveket írnak róluk, jóskártyákat készítenek velük, festmények százain ábrázolják őket. De kik is ők valójában? Ezt a kérdést és különböző vonatkozásait próbálom meg most valamicskét körbejárni, a múlt embereinek a beszámolóira hagyatkozva. Természetesen a teljesség igénye nélkül.

Minderről legelsőnek is azt kell megjegyezni, hogy nem létezik Európában (a világról nem is beszélve) egy konkrét tündérelképzelés. Még egy országon belül sem gondolkodtak róluk egységesen, habár nyilván az egymáshoz közel eső területeken a tündérhit nagyobb hasonlóságot mutatott, mint két földrajzilag távol lévő helyen. A most következő információk főként a Brit-szigetek (Írország, Wales, Skócia, Anglia és a környező kis szigetek) lakóinak a tündérekről való elképzeléseit dolgozza fel és leginkább azt az állapotot mutatja be, amit a falusi emberek gondoltak erről a témáról a 19-20. század fordulóján.

"Senki sem tudta soha teljesen megismerni a természetüket."

Talán soha sem élt az emberekben egy egységes elképzelés arról, hogy kik is a tündérek valójában. Ám ettől még több teóriát is ismertek, amivel titokzatos létezésüket magyarázni próbálták. A keresztény változat szerint olyan angyalokból lettek, melyek túl jók voltak ahhoz, hogy a pokolra kerüljenek, de túl rosszak ahhoz, hogy a mennybe bejuthassanak. Így köztes megoldásként a földön lakoznak, egyesek szerint a levegőben, mások szerint pedig a táj részeivé váltak: fákban, kövekben és patakokban megbújtak meg. Egy másik és történelmileg inkább hihető elképzelés alapján a régi, pogány istenek a kereszténység megjelenésével fokozatosan elvesztették erejüket és tündérek lettek belőlük. Erre kitűnő példa az ír-kelta istenségek nevei, melyek pár száz évvel később már tündérekként jelennek meg az emberek elbeszéléseiben. De megemlíthetném itt a mediterrán sorsistennőket is, akiknek a nevéből maga az angol "fairy" szó is származik. A tudósok ezen kívül a tündéreket a különböző természeti szellemekkel is rokonságba hozzák, hiszen sok tündér egy-egy hely, folyó, vagy éppen fa megszemélyesített alakjának tűnik. Különösen igaz ez a Balkán tündéreire, melyek gyakran kísértetiesen hasonlítanak az ókori nimfákra. Ám legtöbbször mégis a holtak szellemeinek nevezik őket. Ezek a holtak viszont valamiért különleges helyet foglalnak el, ugyanis egy bizonyos oknál fogva (mint a se nem jó, se nem rossz angyalok) nem kerülhettek be az élő emberek által elismert keresztény túlvilágra. Ezért is mondják őket azok lelkeinek, akik az özönvíz idején haltak meg, esetleg régi népek elhunytjainak, vagy csak egyszerűen a jó pogányok, druidák árnyainak.

"Képesek különböző alakokban megjelenni. Egyszer, egy megjelent nekem és csak négy láb magasnak tűnt, erős kinézettel. Azt mondta: "Nagyobb vagyok, mint amilyennek megjelenek most neked. Mi az öreget ifjúvá tehetjük, a nagyot kicsivé, a kicsit naggyá.""

A kinézetüket tekintve szintén igen nagy eltérések tudnak mutatkozni a tündérek között. Ezt természetesen az is fokozza, hogy általánosan képesnek tartják őket az alakváltásra. Sőt, a mágiájuk egyik legfontosabb eleme, hogy képesek másnak mutatni dolgokat, mint amik - értve ezt természetesen saját megjelenésükre is. A ma sokszor nekik tulajdonított apró, szárnyas, virágok közt röpködő formához hasonlót valaha szinte csak Anglia középső részén ismertek. Kis termetű tündérek máshol is jócskán előfordultak, de a szárnyak ritkaságszámba mentek. Elég sokszor írtak le 20 centi környéki tündérkéket, de a kb. 45 cm-esek még gyakoribbak. Ezen felül lehettek emberekkel egy magasak, vagy éppen nagyobbak is. Egy részüket igen szépnek írták le, ám ez a szépség jobbára csak illúzió: a charme-os tündérszerető valójában egy összeaszott kis törpe, míg a csinos tündérlány egy öreg banya. De előfordulnak olyan beszámolók is róluk, ahol teljesen hétköznapi megjelenést tulajdonítanak nekik. Más fajaik azonban nem vesztegetik az időt azzal, hogy szépnek tűnjenek: ismertek valamikor olyan alakokat, akiken még bőr se volt, így izmaik mozgását jól meg lehetett figyelni. Mindezeken felül félig állat, félig ember formájúak is voltak (pl. egy félig kecske, félig kis emberke kinézetű házi tündér). De a tündérek magukra tudták még ölteni tárgyak, vagy éppen állatok képét is. Írországban például a macskákat széles körben tartották tündéreknek, míg más források arról számoltak be, hogy két ellenséges tündércsapat legyek formájában ütközött meg egymással. Mindezeken felül a tündérek megjelenhettek még lidércfényként, vagy éppen égő kerékként. A formáik száma végtelen.

"Ha bármi olyat, mint például koszos vizet öntöttek ki a szabadba naplemente után, muszáj volt azt mondani, hogy "Hugga, hugga salach", figyelmeztetésül a tündéreknek, nehogy bekoszolják a ruhájukat."

Ami a tündérek viselkedését illeti, különös ellentétet lehet rajtuk megfigyelni. Egyrészt hírhedten utálják, ha az emberek meglátják őket, vagy átlátnak az illúzióikon. Ezeknek a vége sokszor komoly sérülés lehet (elverés, megnyomorítás, stb.), ha nem nemes egyszerűséggel halál. Másrészt viszont, az tündérek mintha ugyanúgy el lennének varázsolva általunk, mint mi általuk. Sőt, néha már-már úgy tűnik, hogy az emberek segítsége, vagy inkább áldozata kimondottan szükséges volna ahhoz, hogy tovább élhessenek. Sok történet szól az emberi házakban lakó tündérfajtákról (pl. brownie), akik a házimunkában segédkeztek éjszakánként. Hasonlóak ehhez az egy-egy mesterember műhelyében tanyát verők, akik este váltották a nyugovóra térő emberi dolgozókat és folytatták a munkát. Mások az emberi házak tűzhelyeiben éltek, és onnan befolyásolták a lakók életét. Az ilyen tündérek jobbára szerencsét és jólétet hoztak, ám igen kényesek voltak, könnyen megsértődtek és elhagyták a házat (pl. ruha, különösen a rossz minőségű ruha ajándékba kapását utálták), vagy kopogó szellem-szerű viselkedésbe kezdtek. Sok elbeszélésben pedig kimondottan úgy jelennek meg a tündérek, mint valami mindenhol láthatatlanul jelen lévő lények, melyekre folyamatosan oda kellett figyelni, nehogy véletlenül megsértsük őket. Széles körben ismert volt a nekik való áldozatok kihelyezése: ételt tettek ki nekik éjszakára, de a frissen köpült vajból egy csipet, a frissen lefejt tej egy része és a földre leesett étel is mind az ő jussuk kellett, hogy legyen. Ezen ajándékokon felül persze a tündérek eltulajdonítottak minden mást is a háztól, ami csak éppen megtetszett nekik. Ám ennél nagyobb dolgokat is hajlamosak voltak elvenni az emberektől. Az elváltott gyerekek képzetét gondolom nem kell nagyon ecsetelnem, viszont az talán meglepő lehet, hogy felnőtteket szintúgy magukkal ragadhattak, ha az illető elővigyázatlan volt. Egyes fajaik pedig vámpírszerűen viselkedtek, vagy ha vért nem is, de az életerőt szívták el az emberből. Míg a vízi tündérek jobbára csak vízbe fojtották azt, akit áldozatul szemeltek ki.

"Mikor az emberek meghaltak, azt mondták, hogy a dzsentri [a tündérek] vitte el őket, mert később mindig a dzsentri között jelentek meg."

A tündérhit egyik jellegzetes része, hogy a tündéreknek megvan a maguk rejtett országa, melybe néha egy-egy (szerencsés, vagy szerencsétlen) ember is bejuthat. Ezt az országot, vagy legalábbis a lehetséges bejutási helyeit, meg lehetett lelni a természetes környezetben. Írországban, de Skóciában is a tündérek a helyi hegyekben és dombokban laktak. Más területeken kedvelt lakóhelyük a vizek mélye volt, vagy pedig barlangokon át, mocsarakban és sűrű erdőkben lehetett a világukba tévedni. Az oda jutás ugyan általában véletlenszerű volt, ám nem nehéz (elég eltévedni egy erdőben, bemenni egy barlangba, vagy zeneszót követni). A problémák inkább a hazatalálással akadtak és azzal, hogy mire hazajutott az ember, már több száz év telt el az halandók világában. Sokszor említésre kerül az a szabály, mi szerint a látogatóknak tilos bármit is enni vagy inni a tündéreknél, mert különben soha nem hagyhatják el földjüket. Kivételt képeztek persze ez alól azok a szerencsések, akik szabad bejárást kaptak a tündérektől; az ilyen személyek (jobbára tudós emberek, boszorkányok, esetleg zenészek) nagy lakomákról és mulatozásról számoltak be, illetve valamilyen különleges tudás ajándékba kapásáról (kitűnő zenésszé váltak, megismerték a gyógynövények titkait, stb.). Fontos megjegyezni viszont, hogy ezen látogatások szinte kizárólag mély alvás, esetleg kómaszerű állapot során zajlottak - vagyis látomásélményekről van bennük szó. Akit pedig a tündérek végleg magukhoz ragadtak, az egyszerűen többet nem kelt fel ebből az eszméletvesztésből és meghalt. Írországban sokszor magát a hirtelen elhalálozásokat is egyszerűen a tündérek általi elragadásnak mondták, és a dzsentri között ezért is lehetett halott embereket látni. Már Bessie Dunlop, egy a kora-újkorban boszorkányperbe fogott nő is azt mondta, hogy a familiárisa egy tündér, aki egy harminc évvel ezelőtt lezajlott csatában vesztette életét.

"A legtöbb bizonyíték annyira egy irányba mutat, hogy az egyetlen következtetés, mely ésszerűnek tűnik az, hogy a tündérhit a lelkek doktrínájához tartozik; azt akarom ezzel mondani, hogy a Tündérország egy állapot vagy kondíció, királyság vagy hely, amely nagyon hasonló, ha nem ugyanaz, mint ahová civilizált és civilizálatlan emberek elhelyezik a holtak lelkeit, együtt más láthatatlan lényekkel úgy, mint istenek, daemonok és mindenféle jó és rossz szellemek."

Mint a fentiekből is látszik, a múlt emberei nem egy homogén csoportot értettek a tündérek alatt. Vagyis nem csak apró kis lényeket mondtak tündéreknek, akik virágok közt táncoltak, vagy fehér ruhás hölgyeket, akik fiatal férfiakat csábítottak el hangjukkal. Helyette a Brit-szigeteken nem egyszer minden furcsa történést (a meglepő haláloktól az éjszakai furcsa zajokig) az ő számlájukra írtak. Lehettek szépek és csúnyák, segítőkészek, közönyösek és kimondottan emberre veszélyesek. Néprajzi szempontból nézve, képzetükben különböző, még a kereszténység előtti, természetfeletti erők megszemélyesített formái keverednek. A Tuatha Dé Danann és más istenségek, a fák és tavak szellemei, a pogány túlvilágban lakozó holtak, a különböző emberre veszélyes rémek - ezek mind-mind együttesen alkotják a forrását a későbbi tündéreknek.



Lásd még:
Katharine Briggs: The Fairies in Tradition and Literature
Walter Evans-Wentz: The Fairy-Faith in Celtic Countries (melyből az idézetek is származnak)

Említésre méltó...

Nagyon boldog nyári napfordulót!