Az aratásról

A gabonák aratása idén Magyarországon már lassan egy hete elkezdődött, és majd július vége közeledtével be is fog fejeződni, de még jó pár nappal augusztus elseje előtt, ami a boszorkányos ünnepek között a hozzá kapcsolódó fesztivál volna. Viszont ez felvet egy érdekes kérdést: mikor kell egy mezőgazdasági eseményt megünnepelni, akkor, amikor ténylegesen megtörténik, vagy akkor, amikor a populáris, más kultúrákból származó hagyományok diktálják?

Én amondó vagyok, hogy akkor illene megemlékezni valamiről, amikor az a bizonyos esemény történik, vagy éppen befejeződik, mint az aratás esetében is szokás volt. A boszorkányság a Természetet hivatott fesztiváljain imádni, annak változásait vagy fontosabb fordulópontjait. Mi értelme lenne akkor annak, hogy más, tőlünk különböző éghajlattal és gazdálkodási adottságokkal rendelkező földek szokásait majmoljuk? Helyette szerintem sokkal jelentőségteljesebb, ha megfigyeljük, hogy a falunk, vagy városunk határában mikor is takarítják be a gabonát, és ahhoz igazítjuk a Természetnek szánt hálaadásunkat.

Magyar szokásokat tekintve, az aratást július elejének a közelében kezdik, pontos időpont természetesen nem létezik (habár régen kötötték bizonyos szentek napjaihoz, de nem általánosan), mivel a növények mindig eltérő időpontban kezdenek el érni. Csupán a legközismertebb növényeket tekintve (és nem véve figyelembe az őszi és a tavaszi vetéseket), először az árpa érése kezdődik, ezt követi a búza, majd a rozs, s legvégül a zabfélék.

Történelmileg az aratáshoz nem sok babona fűződött, hiszen a termékenység megvarázslása ilyenkor már értelmetlen. Viszont azért ismert pár szokás, mely hozzá kapcsolódott. Az aratás kezdetét például több tabu is övezte: tilos volt azt elkezdeni újholdkor, kedden és pénteken (mert üres lenne a búza feje), vagy ha halott volt a faluban. Az munka befejezése előtt egy köteg gabonát „lábon” (vagyis levágatlanul) hagytak, az égi madarak, vagy esetleg Szent Péter lova számára, de volt olyan hely is, ahol azt tartották róla, hogy megvédi a következő évi termést a zivatarkároktól (az utolsó kévéről bővebben itt lehet olvasni). Aratóünnepeket is volt szokás tartani olyan helyeken, ahol többen összegyűltek a munkát elvégezni (kalákák esetén, vagy gazdag emberek földjein). Jellemző volt ez a gyakorlat az egész magyar nyelvterületre, és gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza. Az aratás befejezése után a földeken dolgozók búzakalászból aratókoszorút fontak, melyet aztán mezei virágokkal és szalagokkal díszítettek. Ezt a koszorút a munkások, ünneplőruhában vitték a föld tulajdonosának a portájára, ahol a koszorút vagy vivőjét a gazda, esetleg a gazdasszony, vízzel locsolta le, bőség- és esővarázsló rítusként. A föld gazdája ezután megvendégelte az embereket, sőt még táncmulatságokat is rendeztek a munka befejeztének örömére. A koszorút pedig a házban, kitüntetett helyen akasztották fel, majd vetéskor a szemeket kimorzsolták belőle, és összekeverték a vetőmaggal, hogy biztosítsák a jövő évi termést.

Mindezeket áttekintve, fel szeretnék vázolni egy olyan aratás végéről megemlékező, hálaadó szertartást, mely a magyar szokásokat veszi figyelembe. A rituáléhoz szöveget nem csatolok, azt mindenki saját ízlésére bízom.

Naplemente előtt úgy egy órával ki kell menni egy nemrég learatott gabonatáblára. Mindegy, hogy árpa, búza, rozs, vagy bármi más termett a földön, de azzal azért jó tisztában lenni, hogy pontosan melyik is volt, ha a szertartás szövegeiben meg akarjuk szólítani a nevén (de egyszerűen mondhatunk gabonát is).

A mezőn körbejárkálva megmaradt növényszálakat kell keresgélni, és kis koszorút fonni belőlük.

Végül keressünk egy nagyobb darabot, ahol állva maradt a növény (vagy ha más nem fekve, ahol az aratógép ment végig a táblában). Itt állítsunk fel egy nagy sárga gyertyát (a színnek különösebb funkciója nincs, csak esztétikailag ez illik a legjobban ide), és rakjuk köré a koszorúnkat.

Szólítsuk meg a learatott növény szellemét, elbeszélve élete történetét (elvetették, kicsírázott, kibújt a földből, virágzott, majd termést érlelt, végül jött az ember és learatta). Mondjunk hozzá egy szívből jövő hálaimát, melyben megköszönjük életét, növekedését, sok munkáját, na meg persze az áldozatát, hogy meghal, mi pedig élhetünk általa.

Hálánk jelképeként ássunk el a földben valamicske kenyeret (vagy az adott növényből készült élelmiszer egy darabját), és bőven öntözzük meg felvizezett tejjel. Mindeközben folyamatosan a növények iránt érzett hála legyen a szívünkben.

Itt hajtsuk a földre a fejünket egy kicsit, és csendesedjünk el, a gabona szellemének tiszteletére.

Végezetül a koszorút öntsük le vízzel (lehetőleg forrásvízzel), és kívánjunk a gabonának legközelebb is jó földet, elegendő napsütést és esőt, valamint kiváló termést. Vegyünk ki a koszorúból három szemet, és vigyük haza, hogy majd felhasználhassuk a vetésről megemlékező rítusunk során (vagy akár bőséghozóként is, ha valakit nem érdekel a vetés szentsége).

Fújjuk el a gyertyát, álljunk fel, pakoljunk össze, és a gabonatábláról való lelépés előtt forduljunk vissza, és hajoljunk meg egyszer az ottani szellemek tiszteletére, majd hátranézés nélkül menjünk haza.

Források:

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-339.html

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-333.html

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-328.html

Másokat idézve V.

"Az átlagos emberi lény nagy mértékben "pszichoreaktív" - szinte mindenki hajlamos a tömeghisztériára, arra, hogy gondolatról gondolatra, érzelemről érzelemre vezessék. Az emberek imádnak beszélni a "csodákról", miket lejegyeztek a bibliában, és hogy milyen sok ember volt szemtanújuk, de bárki, aki tanulmányozza az emberi lények alapvető pszichológiáját tudja mennyire figyelemre méltatlanok a nyilvános csodák, és pontosan miért is azok. Mi, kik spirituális vagy boszorkányos ösvényeket gyakorlunk, melyek megpróbálnak minket kapcsolatba juttatni a nem-hétköznapi oldallal, el kell, hogy fogadjunk magunkról pár kemény és veszélyes dolgot, hiszen mi is csak emberek vagyunk. Kívánni fogjuk a megtapasztalását a nem-hétköznapinak, és az akarása által, veszélyesen közel kerülünk a szemfényvesztés területének, annak a helynek, ahol megleljük amit keresünk, de nem azért, mert ténylegesen megleltük, hanem mert meg akartuk találni. [Saját kiegészítés: ez így, eredeti formájában nem igazán érthető,  épp ezért szemléltetésként utalnék a fiatal szerelmes lány esetére, aki az "igazi" szerelmét kereste, és az első neki nagyon megtetsző férfiról azt gondolta, hogy az a nagy Ő számára, vagyis nem azért lelte meg a (vélt) igazi szerelmét, mert valóban az volna illető, hanem mert annyira kereste, hogy az első kapható emberre ráfogta.] 

Ez az ok, amiért azt javasoltam, és javaslom továbbra is, hogy kegyetlen analízis alá kell vetnünk a tapasztalatainkat - még a legmélyebbeket és legkedvesebbeket is. Nem azt tanácsolom, hogy véres cafatokra szedjük őket az intellektus szikéjével, hiszen az intellektus szikéje könnyedén lefaragja a valós tapasztalatot is egy kétséges és valótlan darabbá. Teljesen másról beszélek. Azt mondom, hogy mindig "tesztelnünk" kéne a tapasztalatainkat, és megnézni hogyan mutatnak más, "megerősítő" élmények mellett, és hogy teszteljük őket a "konformitás szabályának" ellenében. Azt találtam, hogy a tapasztalatok, melyek túl kellemesek 99%-ban csupán kívánságok kielégítései. Ez a világ tele van olyan dolgokkal, amikre vágyunk, és amikre várunk, amikor pedig azt kapjuk, amit szeretnénk, azt találjuk, hogy vágyaink tárgyai ritkán azok, amiknek mi gondoltuk őket - olyan kellemetlen tulajdonságokkal rendelkeznek, amikre mi soha nem is gondoltunk.

A Látatlan sem különbözik ebben, sőt, azt is mondhatom, hogy az egy felnagyítottnak tűnő verziója az élet ezen tényének. Egy tapasztalat, ami szimplán megerősít téged hitedben azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megállítja a növekedésed, ha nem vagy vele elővigyázatos; a kényelmetlenség érzése, mely a legtöbb valós tapasztalatot kíséri az a rész, mely előmozdítja növekedésed, és ahonnan tudjuk, hogy valami "valós" volt."

Robin Artisson Facebook oldaláról



A következő idézetek pedig Robin Artisson Witching Way of the Hollow Hill c. könyvéből származnak:


„Ezek az ösvények, mint a szertartásos mágia, vagy a kabbalizmus, vagy a keleti vallások, mind hasznos és hatalmas ösvények azon emberek számára, akik komolyan és a kulturális környezetre figyelve alkalmazzák őket, de a felhígított és összevetett keverék, mely általában a „new age” mozgalomban jelenik meg, valójában kimondottan sértő mind számukra, mind a többi hagyomány számára, melyekkel gyakran összebogozzák őket.”


„A spirituális valóságot nem lehet különállónak tekinteni a fizikai valóságtól, még akkor is, ha nem pontosan egyformák…”


„Valós „instrukció” a mesterségben az Alvilág létezőitől és a látatlan világból jön."


„Az igazi „beavatás” abba, hogy valaki teljesen érett boszorkányember, vagy –nő legyen, egyszerűen a felismerése és demonstrációja annak a képességnek, hogy nagyrészt tudatosan kommunikáljanak Másvilági kapcsolatokkal, ...”


„A boszorkányság folyama a látatlanba való „átmeneten” alapul,…"


„Egy valós [boszorkány] csoport egy gyülekezete olyan embereknek, akik ismernek bizonyos alázatot. […] Megvédik a Földet és az igazi kulcsait a Bölcsességnek, mivel mindent feladnak értük, és cserébe mindent visszakapnak, nem azért, mert féltékenyen vágynak a hatalom eltitkolására egy fiók mélyén.”


„Csakhogy, mint látni fogjuk, az emberek soha nem a hatalom adói a „mágia” vagy varázslatok mögött, ők az akarat a háttérben, és ha elég ravaszak, akkor tudják hogyan szerezzenek olyan „pozíciót”, valamint érjenek el olyan értelmet és állapotot, mely segítségévek a hatalom válaszolni fog az akaratuk szerint.”


„A szíve és a lelke a régi mesterségnek a szentséges kapcsolata az embernek és a Természetnek, mely önmagában egy isteni valóság.”


„A lecke nyilvánvaló: nem minden hely óhajt embereket.”

Elmélkedés a varázshagyományokról

Sokszor találkozni azzal a különféle ma kidolgozott mágikus és rituális módszereket bemutató könyvekben és weblapokon, hogy valamely konkrét módszerük használatát egy aránylag hasonló történelmi alkalmazással támasztják alá. Ilyen például, amikor az égtájak megidézésére azt a magyarázatot hozzák, hogy több kultúrában is szokás volt az égtájaknak hódolni valamilyen formában. De hozhatnám példának azt is, hogy voltak olyan szertartások a múltban, melyek elvárták, hogy kör legyen húzva az őket végző(k) körül.

Ám helyes-e egy mai, teljesen más formájú rítust azzal próbálni autentikussá tenni, hogy ilyen nagy múltra tekintő gyakorlatokhoz kapcsoljuk?

Sokszor az alapelgondolás az, hogy ha sok kultúrában megjelenik egy gyakorlat, akkor biztos van mögötte valami, biztos működőképes. De ismerünk rengeteg olyan gyakorlatot is, mely valaha széles körben elterjedt volt, ám ma mégis bolondságnak tartjuk. Gondoljunk csak bele, hogy hány kultúra vallotta azt, hogy a Föld lapos, vagy hogy koponyalékelés gyógyíthat. Akkor nem lehet, hogy a különböző mágikus szokások között is fordul elő ilyen?

Aztán az, hogy a múltból van egy feljegyzésünk egy konkrét gyakorlat használatáról, még nem tükrözi annak a gyakoriságát, vagy működőképességét. Lehet, hogy csak a szerencse (vagy balszerencse) folytán az a szöveg, vagy agyagtábla maradt fent ránk, mely éppen egy egyedi esetet mutat be, nem pedig az általánosan elfogadott tant. Vagy, ha még nagyobb a pechünk, akkor egy olyan ember írásáról van szó, akit a kortársai is kóklernek tartottak, mi viszont ezt már nem tudjuk megállapítani, és az összehordott marhaságait, csupán történelmi koruknál fogva, szentírásnak vesszük. A felmenőink sem voltak tökéletesek, ők is elírhattak dolgokat, lehettek helytelen gondolataik, és követhettek el igen nagy tévedéseket. Bolondság volna csupán nagy múltuk miatt mindent elhinni nekik.

Aztán, ha tudjuk egy gyakorlatról, hogy használták Kínában, Indiában, és még esetleg a mongol törzseknél, akkor azt mi milyen alapon használjuk fel mondjuk a boszorkányságunkban? Visszatérve az égtájak megidézésének problematikájára, azt tudjuk, hogy az indiánok szertartásaik során megemlékeztek az égtájakról, vagy a japán és kínai mágusok is fontosnak tartották őket, majd John Dee is felszólalt jelentőségük mellett, de ettől még mi köze van ennek az egésznek a boszorkányhagyományokhoz? A felsoroltak közül egyik rendszer sem mondható boszorkányságnak, ám most mi mégis ezekre alapozva próbáljuk beletuszkolni az égtájak idézését gyakorlatainkba. Nem is beszélve a wicca „Hold lehúzásáról”, melyről szokás mondani, hogy a régi thesszáliai boszorkányok képesek voltak rá. A mai rítus az Istennő megidézését jelenti a szertartás főpapnőjébe, míg az ókori gyakorlatot a feljegyzők szó szerint értették: az égitest lemozdítását az égről jelentette. És egyébként konkrét információ ezen rítus végrehajtásáról nem is maradt fenn.

Ott vannak persze azok a gyakorlatok is, melyeket ugyan használt az európai népi mágia, de most kiegészülnek más népek hasonló varázsmódszereivel is. Az népi mágiában használt bábuk már szinte teljesen egybeolvadtak a vudu-bábuk alkalmazásával. A füstölgők európai használata az indián szertartásokkal. A hudu mágikus eszközök használata sok újboszorkány gyakorlatának szerves része lett. A két rendszer pedig nyilvánvalóan különböző, és sokszor alapvető elképzelésekben sem egyeznek. Mégis mára összemosásra kerültek, és már azt sem nagyon lehet megállapítani, hogy hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik.

Nem akarom most ezzel a bejegyzéssel senki boszorkányos, vagy mágikus gyakorlatát becsmérelni. Csupán a saját elmélkedéseimet szeretném megosztani, és felhívni a figyelmet egy kicsit erre a kérdéskörre is. Én igyekszem felkutatni azt, hogy hol is rejlik az eredetinek nevezhető boszorkányság. Persze, ezen vágyam lehetetlen, hiszen a ránk maradt emlékek, szálak igen szakadozottak, és az idő megkoptatta színeiket, vagy teljesen más színt kölcsönzött nekik. Viszont nem feltétlenül érzem, hogy a hagyományokhoz való mostani hozzáállás helyes volna. Mert ugyan egy nagy gombolyagot készíthetünk a világ tradícióinak egyvelegéből, és hívhatjuk azt „boszorkányságnak”, de ezzel elvesztenénk alapvető emberi és kulturális diverzitásunkat. És ami még rosszabb, a hagyományok is elvesztenék igazi mondanivalójukat, ha mindent csak a saját emberi egónkhoz, tetszésünkhöz és nemtetszésünkhöz igazítunk.

Orfikus himnusz a Földanyához

 Földanya, boldogok anyja, halandó embereké is,

Mindenadó, mindenttápláló, mindenemésztő,

Rügynevelő, terméshordó, szépévszakú, gazdag,

Tarka leány, a világnak, a nemmúlónak a széke,

Könnyű szülésekkel szülő sokféle gyümölcsöt,

Boldogsorsú, örök, mélykeblű, áldva magasztalt,

Jószagú-fű-szerető, istennő, tarkavirágú,

Záporeső-váró, ki körül csillagzatok ezre

Úszik örök természettel, csodaszép folyamárban.

Nőttes hát minekünk jókedvű, drága gyümölcsöt

Jószívűen, kegyes istennő, boldog virulásban.

R.Zs.

 Hymn. Orph. XXX.

Forrás: Sarkady János: Görög vallás görög istenek

A mágia alapjai: varázslatok előírásai

Egy varázslat elvégzésére vonatkozóan bonyolult előírások létezhetnek, mind a mai mágiában, mind a múltbéliben. Ezek a kondíciók lehetnek egyszerűek is (pl. egy gyertyaszín, és egy holdállás), vagy igen bonyolultak (pl. október 31-én, temetőben, éjfélkor, egy halott fiatal férfi sírja mellett, egy arról leszedett növénnyel kell varázsolni). Az előírások betartása a hagyomány szerint befolyással van a mágia sikerességére, vagy hatásának milyenségére, vagy éppen egy kis eltérés az egész munkát hatástalanná teheti, de akár a varázsló életét is veszélyeztetheti (pl. démonok idézése esetén).

Ezeket a kondíciókat öt pontba lehet csoportosítani, melyek a következők:

A varázslat ideje:

• A nap szakaszai: éjfélkor másfajta varázslatokat kell elvégezni, mint hajnalban, vagy éppen délben.
• A hét napjainak is mind megvan a maga fontossága a mágiában, így a varázslatok hatására ez is befolyással van.
• A Hold állása; újhold, növő hold, telihold, vagy fogyó hold – ezek közül mind más-más munkát támogat inkább.
• Az év bizonyos jeles napjaihoz is vannak előírva kimondottan ekkor elvégzendő varázslatok (pl. napfordulók, napéjegyenlőségek, istenek, szentek nagyobb ünnepnapjai, stb.).
• Csillagok, bolygók állása: sok varázslatnál meg van szabva, hogy a Holdnak, vagy éppen a Jupiternek melyik csillagjegyben kell tartózkodnia az elvégzésekor, hogy működjön.
• Érdekességként megjegyezhető, hogy az időzítés kérdését olyan szinten is túlbonyolíthatták, hogy pl. egyes források szerint a hindu mágusoknak bizonyos rítusait csak minden 45. évben lehetett végrehajtani, mivel az élőírások olyan specifikusak voltak hozzájuk.

A varázslat helye:

• A régi hagyományok szerint mágiát nem lehetett akárhol elvégezni, csak a megfelelő kvalifikációval rendelkező helyeken.
• A mágia is, csakúgy, mint a különböző vallások, rendelkezik a maga „szent” helyeivel, valsmint a kettő meg is egyezhet egymással (pl. a templomi oltár).
• Bizonyos helyek azért kapnak kiemelt pozíciót a mágiában, mert vallásos szertartások ott nem hajthatók végre, hiszen tisztátalanoknak számítanak (pl. minden olyan hely, ahol szellemeket, vagy démonokat lehet látni, temetők, nagy fák, keresztutak, mocsarak, stb.).
• Határokon is gyakran csináltak varázslatokat: falu és vadon találkozásánál, bejáratokban, tűzhelyeken, tetőkön, utakon, ösvényeken, stb.
• Általános előírásnak számított, hogy ha egy bizonyos személyre vonatkozóan végeznek el egy varázslatot, akkor azt vélt tartózkodási helye (vagy otthona) felé fordulva kell azt végrehajtani.
• Ha a mágia egy olyan helyen kellett, hogy végrehajtódjon, ami nem rendelkezik a fentiek egyik tulajdonságával sem, akkor a varázsló kört húzott maga köré, ezzel emelve ki munkája színterét a hétköznapiból (persze köröket azért vontak fel más esetekben is).

A varázslat alatt használt eszközök, tárgyak:

• A mágiában használt tárgyak nem mindennapiak: pontosan meg vannak adva a tulajdonságaik, és általában használat előtt felkészítő rítusokon kell átesniük.
• Ez a varázslatok egyik legfontosabb része, hisz a mágiában egyaránt fontos az eszközök, hozzávalók tulajdonságainak és pontos használatának az ismerete a konkrét varázsszertartások tudásával.
• A legtöbb alkalmazott anyag a varázslatban való felhasználására bizonyos vélt, vagy valós belső tulajdonsága révén kvalifikálódik (lásd Varázslatok és reprezentációk). Ám ez önmagában sokszor nem elég: elő szokás írni a beszerzés módját (pl. lopott burgonya), idejét (pl. hajnalban hozott forrásvíz) és a beszerzett anyag pontos minőségét (pl. egy olyan tehén teje, mely teljesen fekete, és teljesen fekete borja is született).
• A felhasznált növényeket a saját kis rítusuk kíséretében kell begyűjteni, megadott időben (pl. a hajnalban kell leszedni a növényt, mielőtt a harmat megszáradna rajta, kelet felé fordulva, bal kézzel és vas használata nélkül).
• A mágikus eszközöket bonyolult procedúrák segítségével, adott anyagok felhasználásával, és előírt időpontok betartásával kell elkészíteni (pl. egyes varázspálcákat növő holdkor kell leszedni, egy mogyoróbokorról, egyetlen suhintással, stb.).

A varázslatot végző(k) előkészítő rítusai:

• A résztvevő(k) a varázslatot megelőzően valamilyen előkészítő rítusokon kell, hogy átessen(ek).
• Vonatkozhatnak ezek az előírások csak a mágusra, de egy egész családra, vagy közösségre is.
• Ezek a rítusok állhatnak önmegtartóztatásból, tisztálkodásból, böjtből, egyes ételek elhagyásából, megfelelő ruha viseléséből, vagy épp a ruhák teljes hiányából.
• Manapság szokás előírni, hogy karórát, vagy mindennapi ékszereket sem viselhet a varázsló (mobiltelefonról nem is beszélve).
• Mentális elvárás is felmerül a varázslat résztvevői felé: hittel kell rendelkezni a sikerről és a szertartás működéséről, illetve az egész rítust teljes komolysággal kell végezni.

Kilépési, vagy lezárási rítusok:

• Minden mágikus munkát le kell valamilyen formában zárni, hogy limitálva legyenek a varázslat hatásai egyedül a kívánt eredményre, illetve, hogy az azt végzők immunitását biztosítsák az esetleges mellékhatások ellen.
• Használat után az eszközöket megfelelően kell elhelyezni: bizonyos dolgokat el kell pusztítani (tűzbe vetni, elásni), másokat az áldozat közelében elhelyezni, de van, amit napfény nem érhet, stb.
• A résztvevőknek sokszor úgy kell elhagyni a helyet, hogy nem néznek hátra.
• Az embereknek sokszor meg kell fürödniük munka után.
• Modern vonatkozásban a „leföldelés” gyakorlata is erre vezethető vissza, de a wicca varázsszöveg végén elhangzó „As ye harm none, so mote it be” („Ha senkinek nem árt, úgy legyen”) is ide sorolható.

Marcel Mauss A General Theory of Magic c. könyve alapján

Boszorkányság öröklése

Általánosan elterjedt elképzelés a boszorkányságról, hogy azt örökölni lehet. Sok kezdő, de akár a már több éve ilyesmivel foglalkozó személy is hajlamos lehet arra, hogy vélt, vagy valósnak gondolt családi szálakkal magyarázza boszorkányság iránt való érdeklődését. Rosszabb az, amikor már ugyanez az ok arra szolgál, hogy általa tűnjön autentikusabbnak, vagy hatalmasabbnak a gyakorló, megpróbálva kiemelni magát a többi boszorkány közül. Ezzel a logikával viszont, a kicsinyességét nem is számítva, több probléma is van.

Először is, a boszorkányság öröklése a magyar néphitben nem véren át történik, mint valami születési előjog, hanem a haldokló boszorkány kezének a megfogásával. Ismeretes széles körben ez a hit a németajkú emberek között is, de az oroszoknál és még egyes francia nyelvterületeken. Ezen elképzelés szerint, a boszorkány hatalma, mint valamiféle varázslatos erő lakozik fizikai testében, mely érintés által képes átjutni más tárgyakba, vagy emberekbe. Amikor pedig a boszorkány haldoklik, addig nem távozhat földi hüvelyéből a lelke, míg hatalmát át nem adja egy másik, élő személynek, az által, hogy kezet fog vele. Természetesen sok ember nem akart szert tenni ilyen tudományra, épp ezért volt szokás a haldokló kezébe seprűt adni, hogy inkább abba szálljon az erő, és melyet utána gyorsan elégettek, a belebújt gonoszsággal együtt.
Ezzel a kézfogásos átvételi módszerrel is jellemzőbbnek számított, hogy egy rokon vegye át a természetfeletti erőt, de ez főként annak tudható be, hogy a haldokló emberek mellett leginkább a rokonaik voltak megtalálhatóak, hisz ők gondozták és felügyelték őket, valamint fogták a kezüket életük utolsó perceiben.

Másodszor, a boszorkányság soha nem öröklődött kötelezően egy-egy családon belül, se apáról fiúra, se anyáról lányára. Ugyan mindig voltak olyan famíliák, melyekben a boszorkányság mestersége generációról generációra fel-feltűnt, de ugyanez elmondható bármely más tudományról is: a szabó fia nagy eséllyel szabó lett, míg az ácsé ács, stb. Ez nem azért történt, mert a gyermekek valamilyen különleges „szabóképességgel” születtek volna, hanem azért, mert a fiú már kisgyerek korától segített apjának, így korán elleste a munka nagy részét, később pedig ugyan minek kellett volna mást tanulnia a kezdetektől, ha már félig-meddig értett egy foglalkozáshoz. A boszorkányosnak tartott családokról, illetve az ő gyerekeiket ért hatások közül nem szabad továbbá kifelejteni a közösség feléjük tanúsított viselkedését sem. A falu nyilvánvalóan tartózkodóbb volt egy ilyen családdal, nem is szívesen házasodtak bele. Ezt természetesen a gyerekek is érzékelték, és fokozatosan felvették a szüleikre is rámért varázsló fél-kirekesztett szerepét, egyszerűen azért, mert a közösség már eleve így kezelte, „predesztinálta” őket. Manapság, a nyugati, „fejlett” társadalmakban ez persze nem játszik különösebben nagy szerepet, hisz a városi emberek túlnyomó része nem babonás, illetve a városi közösségek sem olyan összetartóak, hogy komolyabb hatást tehetnének ilyen téren a fejlődő gyerekre.

Harmadszor, az, hogy a dédnagyanyja valakinek babonás volt, vagy esetleg van róla egy történet, melyben szellemet látott, még nem jelenti azt, hogy a dédi boszorkány volt, vagy hogy hajlama lett volna rá. Régen, főként faluhelyen, nem számított különlegesnek, ha valakinek a halott szülei üzentek álmaiban, ha esetleg szellemeket látott sétálni a temetőben éjszaka, vagy ha szemmel verés ellen szenes vizet csinált. Ezek a mindennapi élet velejáróinak számítottak - csakúgy, mint ma az internet, vagy a mobilok térereje -, és nem a titkolt boszorkányos tulajdonságok bizonyítékai voltak. Az persze már más kérdés, ha a fél falu azt állította valakiről, hogy boszorkány, az pedig megint más, ha az illető maga mondta, hogy az.

Amit a boszorkányságról tudni kell, és főként, amit a néprajzi adatok is alátámasztanak, hogy az egy ember személyes döntése következtében megtanult, vagy megszerzett mesterségnek számított, és számít ma is. Az, hogy egyesek a felmenőik között boszorkányokat vélnek, ma már nem jelent semmit. A National Geographic egyik vizsgálata szerint minden európai ember valahol királyi vérvonallal is rendelkezik, de ettől még senki nem fog holnap az angol királynővel teázgatni. Ezek alapján én elvárom egy magát boszorkánynak nevező személytől, hogy a saját boszorkánnyá válását ne azzal magyarázza, hogy a nagyi babonás volt, vagy hogy a dédi kézrátétellel gyógyított. Valamint azt is, hogy a boszorkányos hatalmuk alátámasztására se használjanak ilyen álbizonyítékokat, mivel semmi alapjuk nincs.  

Boldog napfordulót!