A Hold lehúzása

Az ókorban nagy hírességnek, vagy inkább hírhedtségnek, örvendtek a mai Görögországhoz tartozó Thesszália varázslónői, boszorkányai. Az emberek többféle mágikus erőt is tulajdonítottak nekik, a szerelmi varázslatoktól a nekromanciáig. Olyan hatalmasnak is képzelték őket, hogy parancsolni tudtak az égi jelenségeknek, az esőnek, a Napnak, de leginkább emlegetett képességük a Hold égről való lehúzása volt. Később, a római időkben pedig már a nagy erejű boszorkányok alapvető jegye lett ez a mozzanat.

A Hold lehúzását általában szó szerint értették, vagyis ilyenkor a Holdnak a földre kellett kerülnie, vagy legalábbis a közvetlen közelébe. Egyes elbeszélések arról is beszámolnak, hogy ilyenkor az égitest elhalványodik, elsötétül, vagy pedig vörös színűvé válik. Sokan ezért is gondolák, és gondolják ma is, hogy ezzel a történettel csak a holdfogyatkozásokat akarták magyarázni az emberek, hiszen akkor is hasonlóképpen viselkedik a Hold. Más ókori szerzők és filozófusok csak egy szemfényvesztő trükknek írják le a szertartást, amivel a tudatlan embereket próbálják becsapni a kuruzslók. Bármi is volt pontosan a Hold lehúzása, több írás is megemlíti, hogy nagy árat kellett fizetni érte. A gyakorlóinak vagy egy családtagot kellett elveszteniük, vagy a szemeiket és a lábaikat. Mindennek ellenére a rítus nagy népszerűségnek örvendett, legalábbis mint irodalmi művek fő mágikus mozzanata. A drámákban és elbeszélésekben megjelenő boszorkányok sokszor ezzel a szertartással mutatták be erejük nagyságát. Lucanus (39-65) egy művében például a boszorkány szereplő lehúzza a Holdat az égről, hogy az halált hozó nedvét, habját (virus lunare) a növényekre engedje. Ezt aztán összegyűjti, és később egy halott katona nekromantikus feltámasztásához használja. Ez a nedű más íróknál is megjelenik, csak éppen már az erotikus mágia hozzávalójaként, nekromancia helyett.

Amit viszont fontos megjegyezni, hogy a Hold lehúzásáról, mint mágikus rituáléról, nem maradt ránk egyetlen leírás sem a régi varázsszövegekben. A rá vonatkozó információink különböző irodalmi művekből származnak, vagy itt-ott elejtett utalásokból, gyakran olyan emberektől, akik épp azt akarták bebizonyítani, hogy a Hold lehúzása csak egyszerű szemfényvesztés.  Ennek tudatában három lehetőség vázolódik fel erre a rítusra vonatkozóan. Az első szerint, ez az egész csak egy nagyon kedvelt pletyka volt, mely semmi számottevő, valós alappal sem rendelkezett. A második szerint, létezett valamiféle Hold lehúzási gyakorlat, ám az tényleg csak a show-műsorok trükkjeinek a szintjén élt. A harmadik lehetőség pedig az, hogy volt egy komoly, orális hagyomány, mely gyakorolta a Hold lehúzását (valamilyen rituális formában), mint mágikus módszert, és mely soha nem lépett be az írni-olvasni tudó emberek tanult mágikus gyakorlataiba. Az első variációt én szívem szerint kizárnám, tekintve, hogy milyen sokáig fennmaradt ez az elképzelés: már ie. 7. században is tettek erre a szertartásra utaló futó említést, később pedig még keresztény írók is azt próbálták bizonygatni, hogy az egész csak szemfényvesztés. És azt sem hiszem, hogy komoly filozófusok időt és energiát fektettek volna valami olyasmi cáfolásába, melynek nem volt valamiféle gyakorlati alapja. A másik két opció viszont nem zárja ki egymást teljesen. Előfordulhatott az is, hogy egy nagy orális mágikus hagyománnyal rendelkező vidék sajátos trükkjéről volt szó csupán, mellyel a könnyebben befolyásolható embereket akarták lenyűgözni, miközben "valós" mágiát is végeztek.

A Hold lehúzása a 20. században új értelmet kapott Gerald Gardnernek, és a wiccának köszönhetően. Gardner eredetileg egy szép szertartást alkotott, melyben a főpap egy szöveg segítségével a főpapnő testébe "húzza le" az Istennőt (akinek az egyik fő jelképe a Hold), ezzé elérve, hogy az istenség egy időre megszállja emberi szolgálóját. Aztán, ahogy a wicca egy könyvből megtanulható vallás lett, és megjelentek az önbeavatott boszorkányok, ez a szertartás is egy újabb arculattal bővült. Manapság már sokaknak csupán a Hold "energiáinak" a megidézését, azok emberi testbe való fogadását jelenti a Hold lehúzása. 


Források:
Erica Reiner: Astral Magic in Babylonia
Paul Allan Mirecki, Marvin W. Meyer: Magic and Ritual in the Ancient World, Part 4
Daniel Ogden: Magic, Witchcraft, and Ghosts in the Greek and Roman Worlds: A Sourcebook
Ronald Hutton: Triumph of the Moon

Egy kopt varázsszöveg hasfájásra

A papirusz, melyen megtalálható az i.sz. 8. századból származik, bár nyilvánvaló, hogy első változatai jóval ez előtt az időszak előtt kellett, hogy megjelenjenek.
A szöveget Kákosy László Varázslás az ókori Egyiptomban című könyvéből idézem:

"Hórusz, Ízisz fia felment egy hegyre, hogy lefeküdjék. Dallamait énekelte, felállította hálóit, fogott egy sólymot, egy bank madarat, egy hegyi pelikánt (?). Felvágta kés nélkül, megfőzte tűz nélkül, megette só nélkül. Rosszul lett, megfájdult a köldöke tája. Nagy sírással zokogta:
- Íziszt, az én anyámat hívom ma segítségül. Egy démont akarok, hogy elküldjem Íziszhez, anyámhoz.
Jött hozzá az első Agrippasz démon. Mondta:
- Anyádhoz, Íziszhez akarsz menni?
Mondta (Hórusz):
- Mennyi idő alatt mész, mennyi idő alatt jössz?
Amaz mondta:
-(Azt kérded), mennyi idő alatt mész, mennyi idő alatt jössz? Elmegyek két óra alatt, visszajövök kettő alatt.
(Hórusz) mondta:
- Menj, nem segítesz rajtam!
Jött hozzá a második Agrippasz démon. Mondta:
Anyádhoz, Íziszhez akarsz menni?
Mondta (Hórusz):
- Mennyi idő alatt mész, mennyi idő alatt jössz?
Amaz mondta:
- Elmegyek egy óra alatt, visszajövök egy alatt.
(Hórusz) mondta:
- Menj, nem segítesz rajtam!
Jött hozzá a harmadik Agrippasz démon, egy egyszemű és egykezű. Mondta:
- Anyádhoz, Íziszhez akarsz menni?
Mondta (Hórusz):
- Mennyi idő alatt mész, mennyi idő alatt jössz?
Amaz mondta:
- Elmegyek szád lélegzete alatt, visszajövök orrod lélegzete alatt.
Mondta (Hórusz):
- Menj, te segítesz rajtam!
Az pedig felment On (Héliupolisz) hegyére. Megtalálta Íziszt, az ő (ti. Hórusz) anyját, vas fej volt rajta és egy rézkályhát fűtött.
Mondta néki:
- Agrippasz démon, honnan jöttél erre a helyre?
Amaz mondta néki:
- A te fiad, Hórusz, felment egy hegyre, hogy lefeküdjék. Dallamait énekelte, felállította hálóit, fogott egy sólymot, egy bank madarat, egy hegyi pelikánt (?). Felvágta kés nélkül, megfőzte tűz nélkül, megette só nélkül. Rosszul lett, megfájdult a köldöke tája.
Mondta néki Ízisz:
- Bár nem találtál meg engem, nem találtad el a nevem, az igazi nevet, amely a Napot nyugatra viszi, a Holdat keletre viszi, és az engesztelés hat csillagát hordozza, melyek a Nap alatt állnak, (ekként) olvass rá a 300 rostra (?), melyek körülveszik a köldököd:
Minden betegség és minden kín és minden fájdalom, mely X, Y fia testében van, szűnjék meg most! Én vagyok az, aki szól, az Úr Jézus, aki a gyógyulását adja!"

Mi kerül egy boszorkány üstjébe?

Kurta kígyó nyelve, farka
Süljön, főljön e habarczba!
Tüzes gyík-szem, béka-háj,
Varjú-velő, kutya-száj,
Kutyatej fű sűrű mérge,
Kuvikpelyh, vipera kérge,
Hadd buzogjon, főzve, sütve,
Pokoltűznél, öblös üstbe’! 

William Shakespeare: Machbet (Szász Károly fordítása)

 Az emberek többségében él egy olyan sztereotípia, mely szerint, ha boszorkányos receptekről van szó, akkor annak a hozzávalói mindenféle furcsa dolgok, állati testrészek, gyíkfarkak és bagolymájak lesznek. Az emberek azon részében pedig, akik érdeklődnek a boszorkányság iránt, él egy másik sztereotípia, mi szerint a régi receptekben szereplő, sokszor elég extrém nevek csupán a sajátos "boszorkányi" elnevezései egy-egy növénynek. E szerint tehát a boszorkányok a múltban nem gőteszemet, vagy éppen akasztott ember zsírját alkalmazták céljaik elérésére, hanem az ezen rusztikus nevekre hallgató növényeket. Habár nem tudom, hogy ezt az elképzelést ki is találta ki, de azzal tisztában vagyok, hogy a hazai nagyközönség Raymond Buckland A boszorkányság nagykönyve című írásából ismerheti. Viszont, ez a magyarázat, ha közelebbről megvizsgáljuk a helyzetet, nem állja meg a helyét.

A növények neveiről igaz, különösen a népies elnevezésekről, hogy a mai fülnek igen érdekes formákat is tudnak ölteni. A régiek szívesen keresztelték el a környezetükben található füveket és virágokat arról, amivel éppen hasonlóságot véltek felfedezni benne. Magyarul is ismerték/ismerik a fehér fagyöngyöt egyszerűen csak úgy, mint "lép", vagy a tavaszi kankalint, mint "lúdláb", míg a mezei zsurlót a meseszerűbben hangzó "békarokka" névvel illették. De ezekről a nevekről tudni kell, hogy általánosan ismertek voltak. Nem csak a boszorkányok, vagy a mágiával foglalkozók hívták így az egyes zöldeket, hanem a falu apraja-nagyja, a legöregebb embertől a legfiatalabb gyerekig. Ebben tehát semmi különös, egyedien csak a boszorkányokra jellemző nem volt.

A különféle mágikus procedúrák folyamán, már az ókorban is alkalmaztak bőven állati hozzávalókat az emberek. Egyiptomból származó szerelmi varázslatok szkarabeuszok testrészeit írják elő, amiket előzőleg saját magad, tejben fojtottál meg. A terhes egyiptomi nők olyan amuletteket viseltek, melyek gyakran tartalmazták darabjait egy szamár ajkának vagy fülének, egy szárított kaméleonnak, vagy éppen egy búbos banka agyának. Egy ókori római varázslat pedig, mellyel többek között a kocsiversenyek kimenetelét lehetett befolyásolni, azt kéri, hogy fojts vízbe egy macskát, aminek aztán a végbélnyílásába, a szájába és a torkába is vékony kis lemezeket kellett helyezni. Aztán, a görög mágikus papiruszokon található egyik varázslathoz, melyben egy jósálom elérése a cél, olyan tintát kell használni, melybe mirha, esővíz, fehér üröm, valamint egy tehénnek és egy fehér galambnak is a vére szükségeltetik.
Ez a trend természetesen átöröklődött a középkori tanult mágikus hagyományokba is. A különféle szertartásokhoz szükség lehetett egy oroszlán bőrére, egy bagoly szívére (mely vallatáshoz volt alkalmazható), egy sas agyára, vagy egy búbos banka szemére (aminek a vére még egyébként a démonokat is vonzotta). Csak, hogy egy konkrét példát említsek: egy gyógyító varázslathoz egy sast kellett fogni, összekötözni a lábait, a fülébe suttogni latinul a varázsigét, majd egy karddal levágni a fejét.
A múlt Európájában a népi mágiát gyakorlók is hasonló hozzávalókkal dolgoztak, mint tanult társaik, még ha a nehezen beszerezhető dolgok helyett sokszor inkább hétköznapi, könnyen fellelhető tárgyakat alkalmaztak. Például halott emberek testrészeit. Egy skót boszorkányper iratai szerint, az egyik tanú bevallotta, hogy a boszorkánnyal együtt ment éjszaka egy nemrég felakasztott ember maradványainak a "megdézsmálására", hogy aztán a zsákmányukat mágikus célokra használják. De a magyar hagyományokban is szerepelnek elég bizarr kellékek, és még csak a boszorkányos varázslatokhoz sem kell értük fordulni. Csak egy példát említve, az emberek kígyó-, vagy gyíkfejeket szögeztek a jászolba Szent György napján, hogy a háziállatok minden bajtól meg legyenek óvva.

A mai, nyugati kultúrában élő ember számára persze ezek a hozzávalók igen csak elborzasztóak tudnak lenni, és illegálisak is. Bizonyára, amikor a wicca fő szószólói azt szerették volna kiküzdeni maguknak, az 1900-as évek második felében, hogy az emberek ne tartsák őket általánosan állatgyilkos kuruzslóknak, ezeknek a gyakorlatoknak is távoznia kellett. Amivel egyrészt nincs is semmi baj, mert nem hinném, hogy bárki, aki csak szereti természetet, szívesen öldökölne ártatlan állatokat. De ez még nem kéne, hogy szükségessé tegye a múlt igazi arcának hamis mesék mögé való rejtését.


Források:
Raymond Buckland: A boszorkányság nagykönyve
Láng Benedek: Mágia a középkorban
Georg Luck: Arcana Mundi: Magic and the Occult is the Greek and Roman Worlds
Hans Dieter Betz: The Greek Magical Papyri in Translation
Eleanor L. Harris: Ancient Egyptian Divination and Magic
Emma Wilby: The Visions of Isobel Gowdie

Gyertyaszentelő és szentelt gyertya

Gyertyaszentelő ünnepére az első utalás a 7. századból származik, időszámításunk szerint. A római katolikus egyházban ekkor emlékeznek meg Márai szülés utáni megtisztulásáról, mely a zsidó hagyományok szerint, 40 nappal Jézus világrahozatala után történt. Az ünnep maga a mediterrán vidékekről származik, és azok februári pogány fesztiváljai köszönnek vissza benne, melyeknek maguknak is fontos részét képezte az emberek megtisztulása. Maguk a keresztények ezt a napot gyertyás felvonulásokkal töltötték, melyek a szent helyeik, vagy templomaik körül zajlottak le.

Az ekkori gyertyaszentelés csak a 10. századtól kezdve jelenik meg a szertartáskönyvekben, és Európában csak a 12. században terjedt el. A Pray-kódex szerint (mely a Halotti beszédet is tartalmazza, és a 12. sz. végén született), felénk először a tüzet áldották meg, majd ebből gyújtották meg a gyertyákat. Máshol, a megszentelni való gyertyákat a főoltárra tették, meghintették szentelt vízzel, megfüstölték tömjénnel, majd áldást mondott rá a pap.

Az évszázadok múlásával persze a szentelt gyertya jelentése és fontossága is egyedi, a papok által nem feltétlenül szívlelt, színt öltött. Egyrészt, ez a gyertya igen fontos népi szentelmény lett, melyet gonosz-, vihar-, tűz-, és betegségek távoltartására használtak, színes szalagokkal átkötve és a falra kiakasztva, vagy éppen egy láda mélyére elrejtve. De ezt égették a keresztelőig is a babák mellett, vagy az utolsó kenet adása során, és még a holtak kezébe is belerakták. Meggyújtották gonoszűző céllal viharok idején, míg tűzvészkor égve az asztalra állították. Torokfájás ellen egy darabkáját kellett lenyelni, az ijedősök hajába egy csipetet nyomtak belőle, pohár alatt pedig a felpuffadt hasú beteg köldökébe állították. Másrészt pedig, a szentelés módja is megváltozott. Ugyanis a nép által használt gyertyákat nem a pap szenteli meg, hanem a misén való részvétele, és az alatta való meggyújtása által nyeri el különleges tulajdonságait. A szentelés ideje jobbára továbbra is gyertyaszentelő maradt, de tettek már említést János és Pál napján szentelt gyertyákról is a feljegyzések.


Források:
Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos: Részletek a készülő magyar babonaszótárból
Ronald Hutton: Stations of the Sun: A History of the Ritual Year in Britain
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/2-823.html

Mágikus időzítés: újhold

A csillagászati újhold akkor van, amikor a Hold pályáján legközelebb tartózkodik a Naphoz, ami így hátulról világítja meg, az emberi szem számára láthatatlanná téve (lévén, hogy nincs fény, ami visszaverődjön róla). A hétköznapokban viszont azt hívják újholdnak, amikor a Hold sarlója először látható az égen láthatatlanná válása után. Az angol mágiával foglalkozó irodalmakban ezt a két pontot meg is szokás különböztetni: a csillagászati újholdra a "sötét hold" (dark moon) szavakkal utalnak, míg a hétköznapi időpontot az eredeti, "újhold" (new moon) szóval illetik. Legalábbis első ránézésre ez a helyzet. Sokszor viszont, a sötét hold szavak alatt azt a pár napot értik a csillagászati újhold környékén, amikor a Hold nem látható az égen, míg az újhold az ezt követő három nap lesz. Így már nem is időpontokról beszélünk persze, hanem időszakokról. Ami pedig nagyon kényelmes azon eseteknél, ha valaki lekési elvégezni a hetek óta tervezett varázslatát az igazi csillagászati esemény idején...

Ezen időpont modern mágikus vonatkozásait illetően nagy változatosságot lehet tapasztalni. Vannak, akik azt mondják, hogy a sötét hold időszaka alatt "olyan kaotikusak az energiák", hogy a varázslatok ilyenkor egyszerűen tévútra mennek, így jobb semmit sem csinálni. Mások szerint ekkor mindenféle jóslásra, előző életek felfedezésére, meditációra és hasonló elfoglaltságokra érdemes koncentrálni. Viszont, a modern időpont-variálást nem számítva, az újholdat mindig is igen kedvelt időszaknak tartották a különféle mágikus munkákra, vagy bizonyos feladatok elvégzéséhez, melyeknél az emberek segítségül szerették volna hívni a Hold hatalmát. Sőt, az ókori babiloniak sok gyógyító szertartásuk időpontjának is azt a pillanatot adták meg, amikor a Hold a Naphoz legközelebb tartózkodik, vagyis a mai "sötét hold" idejét (így talán ekkor mégsem olyan "kaotikusak az energiák").

Megfelelései

Szín: fekete, rózsaszín, ezüst, fehér
Ásvány: gránát, zafír, kvarc, labradorit, karneol, csaorit, peridot
Füstölő: szantálfa, tömjén, pacsuli, fahéj, mirha, rózsa, sáfrány, levendula, jázmin, ciprus, szerecsendió, kamilla, citrom
Növény: tiszafa
Istenségek: Artemisz, Athéna, An, Apollo Noumenios, As-im-babbar, Brighid, Clotho, Istár, Hillel, Juno, Khonsu, Kuhu, Lakshmi, Linda, a Szűz, Ninhursag, Ozirisz, Prosymna, Sadarnuna, Selene
Asszociációi: kiűzés, álommunka, meditáció, látomáskeresés, pihenés, feltöltődés, belső munkák, halál, kétség, befejezések, ellenségek, gyógyítás, intuíció, láthatatlanság, magányosság, bölcsesség, belső erő, személyes ügyek, misztériumok, a "sötét oldal" megértése, valamint, elengedés, együttérzés, növénytermesztés, kertészkedés, növekedés, egészség, vadászat, megújulás, újjászületés, szerelem, önfejlesztés, beszédkészség, stabilitás, transzformáció, szüzesség, házasság, ciklikus újjákezdések, beavatás, öröm, megbocsátás, szépség, új barátságok és kapcsolatok, új ötletek, új tervek, hosszú folyamatok elkezdése, munkakeresés, védelem


Források:
Dorothy Morrison: Everyday Moon Magic: Spells & Rituals for Abundant Living
Elen Hawke: Praise to the Moon: Magic & Myth of the Lunar Cycle
Eileen Holland: The Spellcaster's Reference: Magickal Timing for the Wheel of the Year
Rachel Patterson: Pagan Portals - Moon Magic

A boszorkányság halála?

Ha megkérdezel egy neopogányt, hogy miért is lett az, a válaszában minden valószínűség szerint meg fog jelenni az, hogy szereti a természetet. Még olyanok is akadnak köztük bőven, akik különféle módon támogatják a természet-, és állatvédő szervezeteket. Az már más kérdés, hogy ez a támogatás sokszor kimerül a Facebook-os megosztásokban, vagy az adó elajándékozott egy százalékában. A neopogányság továbbá azt is állítja magáról, hogy a természetközpontú, földközpontú vallások összessége. Viszont ez szinte kizárólagosan miben tükröződik a vallási gyakorlataikban? A szertartási szövegekben különféle természeti jelenségekről tesznek említést, és a rituálékat is (már ha jó idő van) a szabadban tartják. Ez a "szabad" pedig általában egy városi park. A szertartás alatt az emberek szép szavakat mondanak arról, hogy minek is kellene szerintük éppen folyni a természetben, általában tudomást sem véve arról, hogy körülöttük éppen mi is történik valójában. Az emberek energiákat próbálnak irányítani, szép tájakat vizualizálni, menő totemállatokkal kommunikálni, futó figyelmet fordítva csupán a közeli galagonyabokrok felé, melyek piros bogyói hívogatóan mosolyognak a napfényben.

Forrás

Ha fellapozunk bármilyen, magát boszorkánysággal foglalkozónak mondó könyvet, miket találunk benne? Általában egy leírást arról, hogy a szerző szerint mi a boszorkányság, majd több fejezeten keresztüli szövegeket arról, hogyan varázsoljunk, jósoljunk, vezetett meditációzzunk azért, hogy a saját, vagy az ismerőseink életét jobbá tegyük. A boszorkányságot arra használjuk, hogy "karmákat fordítsunk", hogy életünk traumáit gyógyítgassuk, hogy önismeretet szerezzünk, vagy hogy éppen a barátnőnket megszabadítsuk fájdalmas szakításnak negatív energiáitól. Ezek a célok mind-mind az alapvetően gyógyulásra és segítségre szoruló emberről szólnak. Ezek szerint tehát, a boszorkányság emberközpontú.


De helyes ez így?
Jó az, hogy elbújunk színes vizualizációink, színesre festett falaink és még színesebb monitorjaink mögött?
Megengedhetjük-e magunknak azt, hogy a saját sebeinket nyalogassuk, mikor a bolygó körülöttünk véglegesen megváltozik hatásunkra, és nem a jó irányba?
Mernénk-e fordulni bármelyik elemhez, vagy természeti szellemhez azért, hogy jobb sorsunk legyen, ha belegondolunk abba, hogy azon szellem testvérei és gyermekei most miattunk vagy holtan hevernek, vagy olyan szinten szennyezettek, hogy már nem tud semmi megélni benne?
Van-e képünk elvárni egy kristálytól, hogy meggyógyítsa a fejfájásunkat, ha tudjuk, hogy kibányászása során elpusztították a hegyet, melyben élt, annak egész flórájával és faunájával?

Én azt mondom: NEM.

Nekem nem áll szándékomban közösködni többet ezzel az emberközpontú, fejünket a homokba dugós, hamis szerepjátékkal, mit boszorkányságnak szokás titulálni.

"Meghívni a negyedeket, megfeledkezve a talajvízfelszín szintjének csökkenéséről és a tengerszint emelkedéséről, tűzviharokról, melyek átsöpörnek Ausztrálián és Brazílián, a talajunk eltűnéséről, ami ezer évig nő egy hüvelyket, csupán egy esztelen élvezkedés. Az animizmus nem szakadhat el az élet szenvedésétől, a samanizmus nem szakadhat el az élet szenvedésétől, és az élő boszorkányság sem." - Peter Grey

A Föld gyökeres változásban van körülöttünk, a mi hatásunkra. Fajok pusztulnak ki minden nap, erdők tűnnek el, korallzátonyok halnak el, mind a mi tevékenységünknek köszönhetően. A klímaváltozás már megállíthatatlan, már itt van az ajtóban, és az utóbbi évek extrém időjárási jelenségei csak ízelítők abból, hogy mit is tartogat még számunkra. A meg nem újuló energiaforrások is hamarosan elfogynak, és ennek a veszélynek a hatására már több, mint 10 éve is háború tört ki, és még ennél jóval több fog. A vizek teljesen ihatatlanok lesznek, pedig már most is több millió ember szomjazik világszerte. Innen pedig többé már nincs visszaút.

A keresztény beállítottságú írástudóknak hála csak egy torz kép maradt ránk a múlt boszorkányságából, mely szerint a boszorkány egy olyan személy, aki mágikus cselekedeteket végez mások életének megnehezítése érdekében. Az bizony igaz, hogy varázslatokat is végeztek a régiek, ám a boszorkányt az tette különlegessé, hogy képes volt kapcsolatokat kialakítani nem-emberi jellegű létezőkkel, és az ő közreműködésükkel olyan dolgokra is képes lett, melyek mások számára lehetetlennek bizonyultak. Viszont, a segítségért cserébe a boszorkányoknak is vissza kellett adni valamit a "familiárisaiknak", akik soha nem dolgoztak ingyen. De nagyon  fontos még azt is tudni, hogy ezeknek a nem-emberi lényeknek az otthona a fizikai természet, nem pedig valami attól független, "magasabb dimenzió". A víz szellemei sem valami másik síkon léteznek, hanem a Dunában, a Tiszában, a Balatonban, a tengerekben és az óceánokban. Vagyis mindabban, amit mi folyamatosan szennyezünk. És az igazi, tradicionális boszorkányság sem a négy fal közt végrehajtott, betanult szövegek elmondásában rejlik, hanem az emberi közösség határain túl, vadak között, sötét erdők mélyén.

 „A szíve és a lelke a régi mesterségnek a szentséges kapcsolata az embernek és a Természetnek, mely önmagában egy isteni valóság.” - Robin Artisson

Ám ha ezek a helyek végleg eltűnnek, és az emberiség eddigi viselkedéséből ítélve előbb, vagy utóbb, de el fognak, akkor lehet majd még aktív boszorkányokról beszélni? Lehet majd még bárkit, boszorkánynak nevezni?

Szavak nélkül: januári erdő