Nem minden az, aminek elképzeljük

Minden ma boszorkánysággal és samanizmussal foglalkozó személy tudatában él egy kép arról, hogy milyenek is voltak a régi idők boszorkányai, vagy éppen a ma tőlünk távol élő "nagy" sámánok. Ez persze teljesen normális is. De az ember hajlamos ezeket a személyeket idealizálni, a foglalkozásukat (és kultúrájukat) egy rózsaszín köntösbe bújtatni, mely által talán a "nemes vadember" képéhez kerülnek a legközelebb. Így lesznek a sámánokból nagy és bölcs gyógyítók, a boszorkányokból pedig jóakaratú, habár kissé magának való nénikék. Pedig ezek a képek, mint számítani lehetett, koránt sem tükrözik a valóságot. Az amazóniai sámán (már ha ezt a helytelen kifejezést akarjuk alkalmazni rá) ugyanúgy egy gyarló ember, mint a saját szomszédunk, vagy éppen a 400 évvel ezelőtt élt, és boszorkánysággal megvádolt Erzsók néni. A kultúráknak és közösségeknek pedig, melyekben éltek, ugyanúgy meg voltak, és meg vannak a maguk problémái és  az igazságtalanságai.

Csak, hogy a mondanivalómat pár példával is illusztráljam:

Egy amerikai őslakosokkal összeismerkedett európai utazó jegyezte le, hogy sikerült beavatást nyernie egy helyi orvosságos embertől (medicine man) gyógyítási módjának a fortélyaiba. A gyógyítás egy bonyolult szertartásból állt, melynek a fő mozzanata az volt, hogy a medicine man kiszívta a szájával a betegséget okozó tárgyat, majd kiköpte. Az indián megtanította a fehér embert arra, hogyan helyezze el titokban a szertartás előtt a szájában a kiköpendő tárgyat, és hogyan harapjon rá a szájára, hogy az még jó véresnek is tűnjön, mintha most jött volna az ember testéből. Az illető pedig ezt a trükköt olyan jól megtanulta, hogy igen sikeres gyógyító mester lett a helyi törzsek körében. Egy esetben még egy olyan nőt is csak ő tudott meggyógyítani, akit előzőleg több indián gyógyszeres ember is megpróbált, sikertelenül.

Egyszer Szibériában a legközelebbi sámánt egy hosszan elhúzódó szüléshez hívták. A sámán a nőt, akarata ellenére, egy felállított nyírfa kerethez kötözte, majd megpróbálta kinyomni belőle a gyermeket, miközben imádságokat szavalt. Mikor ez nem működött, azt állította, hogy a babát egy hosszú farkú ördög tartja bent, és ezért inkább elkezdte kihúzni egy vasfogóval. A gyerek darabokban jött csak ki. Miután az anyát kikötözték, otthagyták feküdni a saját vérében, egy prémkabáttal letakarva, míg a férfiak elmentek teázni.

Egyes Észak-Amerikai, de Szibéria törzsek is tartottak rabszolgákat, akiknek az életük bizony nem ért többet bármelyik ókori római rabszolgáénál. Ezenkívül sok kultúrára jellemző volt a női nem általánosan rosszat hozó, vagy kimondottan alacsonyabb rendűnek való tekintése. A jakutoknál feljegyezték, hogy a nőket kimondottan kihasználták és megalázták. A burját nőket hagyományosan nem engedték belépni a szentélyekbe, nem vehettek részt a nagy vallási szertartásokon, és még a kovácsok szerszámait, vagy a vadászok eszközeit is tilos volt megérinteniük. Más szibériai népeknél a nőknek külön kellett étkezniük, és csak azt ehették meg, amit a férfiak meghagytak maguk után. A menstruáció és a szülés rengeteg tabuval lett övezve. A manysik például a menstruáló nőket veszélyesnek vélték, és egy kis kunyhóba száműzték őket, amit általában nem is fűtöttek télen, hogy ott vészeljék át a "nehéz napjaikat". Aztán, szülés után a nőknek meg kellett tisztítani magukat, azáltal, hogy meztelenre vetkőztek, a nyári rovarok csípős hadában ugyanúgy, mint a téli fagyban.

Az amazóniai törzsek varázslói, ha a törzsük védelméről volt szó (vagy éppen egyéni vendettáikról), a gyilkolástól sem riadtak vissza. Egy feljegyzés például arról számol be, hogy egy ilyen varázsló, az ellenséges törzs leghatásosabb meggyengítése céljából, megölte annak fiú gyermekeit, hiszen így azok nem tudtak harcosokká felnőni, na meg persze, a gyermekeket a "legegyszerűbb megölni". A történet arról is beszámol, hogy miután a varázsló egy este visszatért transzállapotából, maga köré hívta a falut, hogy elmesélje nekik, mit is csinált pontosan a szellemeivel. Elbeszélte, hogy a szellemeivel együtt megölt egy embert, valamint kisbabákat is, akikre alowali port fújt, amitől pár napra rá mind meghaltak. A falusiak pedig, mikor ezt meghallották, nagyon megörültek, hogy milyen hatalmas is a varázslójuk.

1647. január 19-én egy olasz parasztember, Giambattista Biat, megjelent a helyi inkvizítor előtt, hogy bevádolja Michele Soppét, egy helyi benandantét, aki boszorkányok által előidézett betegségek meggyógyításával kereste kenyerét. Biatnak volt egy fia, Giacomo, aki nagy beteg lett, mégpedig, apja elképzelése szerint boszorkányság miatt. Micheléhez fordult segítségért, aki négy dukát fejében meg is gyógyította volna a fiút. Ám Biatnak nem volt anyi pénze, így azt ajánlotta fel a benandanténak, hogy ha várna aratásig, akkor addig összeszedné számára az összeget. De Michele ebbe nem egyezett bele, a fizetsége felét kérte előre, és csak a másik felével lett volna hajlandó várni az aratásig. Ez viszont nem volt kivitelezhető a család számára, így Soppe visszautasította a gyermek meggyógyítását. A szemtanúk szerint pedig, még ezeket a szavakat is hozzávágta az anyához: "Ha nem adsz nekem négy dukátot, hogy meggyógyítsam a fiadat, menj, és vegyél neki négy deszkát, hogy építsetek neki egy dobozt, amiben eltemethetitek."
Egy másik alkalommal egy szomszédos faluba akarták áthívni Michelét gyógyítani, aki ezúttal is nemet mondott. A tanúk szerint a segítséget kérők távozása után a benandante kijelentette: "Te jó ég, bárki, aki egyszer átvert, nem teheti meg még egyszer. Ezek az idegenek azt akarták, hogy meggyógyítsak pár megrontott embert a falujukban, de én nem akartam menni, mert egyszer meggyógyítottam egyikük kislányát és nem fizettek utána; nem megyek el még egyszer, valójában szeretném azt a kislányt ugyanabban a megrontott állapotban látni, mint amiből én meggyógyítottam."


Források:
Carlo Ginzburg: The Night Battles: Witchcraft and Agrarian Cults in the Sixteenth and Sevetteenth Centuries
Emma Wilby: The Visions of Isobel Gowdie Magic,Witchcraft and Dark Shamanism in Seventeenth-Century Scotland
Roald Hutton: Shamans: Siberian Spirituality and the Western Imagination