2013. június 29., szombat

A mágia alapjai: varázslatok előírásai



Egy varázslat elvégzésére vonatkozóan bonyolult előírások létezhetnek, mind a mai mágiában, mind a múltbéliben. Ezek a kondíciók lehetnek egyszerűek is (pl. egy gyertyaszín, és egy holdállás), vagy igen bonyolultak (pl. október 31-én, temetőben, éjfélkor, egy halott fiatal férfi sírja mellett, egy arról leszedett növénnyel kell varázsolni). Az előírások betartása a hagyomány szerint befolyással van a mágia sikerességére, vagy hatásának milyenségére, vagy éppen egy kis eltérés az egész munkát hatástalanná teheti, de akár a varázsló életét is veszélyeztetheti (pl. démonok idézése esetén).

Ezeket a kondíciókat öt pontba lehet csoportosítani, melyek a következők:

A varázslat ideje:
  • A nap szakaszai: éjfélkor másfajta varázslatokat kell elvégezni, mint hajnalban, vagy éppen délben.
  • A hét napjainak is mind megvan a maga fontossága a mágiában, így a varázslatok hatására ez is befolyással van.
  • A Hold állása; újhold, növő hold, telihold, vagy fogyó hold – ezek közül mind más-más munkát támogat inkább.
  • Az év bizonyos jeles napjaihoz is vannak előírva kimondottan ekkor elvégzendő varázslatok (pl. napfordulók, napéjegyenlőségek, istenek, szentek nagyobb ünnepnapjai, stb.).
  • Csillagok, bolygók állása: sok varázslatnál meg van szabva, hogy a Holdnak, vagy éppen a Jupiternek melyik csillagjegyben kell tartózkodnia az elvégzésekor, hogy működjön.
  • Érdekességként megjegyezhető, hogy az időzítés kérdését olyan szinten is túlbonyolíthatták, hogy pl. egyes források szerint a hindu mágusoknak bizonyos rítusait csak minden 45. évben lehetett végrehajtani, mivel az élőírások olyan specifikusak voltak hozzájuk.

A varázslat helye:
  • A régi hagyományok szerint mágiát nem lehetett akárhol elvégezni, csak a megfelelő kvalifikációval rendelkező helyeken.
  • A mágia is, csakúgy, mint a különböző vallások, rendelkezik a maga „szent” helyeivel, valsmint a kettő meg is egyezhet egymással (pl. a templomi oltár).
  • Bizonyos helyek azért kapnak kiemelt pozíciót a mágiában, mert vallásos szertartások ott nem hajthatók végre, hiszen tisztátalanoknak számítanak (pl. minden olyan hely, ahol szellemeket, vagy démonokat lehet látni, temetők, nagy fák, keresztutak, mocsarak, stb.).
  • Határokon is gyakran csináltak varázslatokat: falu és vadon találkozásánál, bejáratokban, tűzhelyeken, tetőkön, utakon, ösvényeken, stb.
  • Általános előírásnak számított, hogy ha egy bizonyos személyre vonatkozóan végeznek el egy varázslatot, akkor azt vélt tartózkodási helye (vagy otthona) felé fordulva kell azt végrehajtani.
  • Ha a mágia egy olyan helyen kellett, hogy végrehajtódjon, ami nem rendelkezik a fentiek egyik tulajdonságával sem, akkor a varázsló kört húzott maga köré, ezzel emelve ki munkája színterét a hétköznapiból (persze köröket azért vontak fel más esetekben is).

A varázslat alatt használt eszközök, tárgyak:
  • A mágiában használt tárgyak nem mindennapiak: pontosan meg vannak adva a tulajdonságaik, és általában használat előtt felkészítő rítusokon kell átesniük.
  • Ez a varázslatok egyik legfontosabb része, hisz a mágiában egyaránt fontos az eszközök, hozzávalók tulajdonságainak és pontos használatának az ismerete a konkrét varázsszertartások tudásával.
  • A legtöbb alkalmazott anyag a varázslatban való felhasználására bizonyos vélt, vagy valós belső tulajdonsága révén kvalifikálódik (lásd Varázslatok és reprezentációk). Ám ez önmagában sokszor nem elég: elő szokás írni a beszerzés módját (pl. lopott burgonya), idejét (pl. hajnalban hozott forrásvíz) és a beszerzett anyag pontos minőségét (pl. egy olyan tehén teje, mely teljesen fekete, és teljesen fekete borja is született).
  • A felhasznált növényeket a saját kis rítusuk kíséretében kell begyűjteni, megadott időben (pl. a hajnalban kell leszedni a növényt, mielőtt a harmat megszáradna rajta, kelet felé fordulva, bal kézzel és vas használata nélkül).
  • A mágikus eszközöket bonyolult procedúrák segítségével, adott anyagok felhasználásával, és előírt időpontok betartásával kell elkészíteni (pl. egyes varázspálcákat növő holdkor kell leszedni, egy mogyoróbokorról, egyetlen suhintással, stb.).

A varázslatot végző(k) előkészítő rítusai:
  • A résztvevő(k) a varázslatot megelőzően valamilyen előkészítő rítusokon kell, hogy átessen(ek).
  • Vonatkozhatnak ezek az előírások csak a mágusra, de egy egész családra, vagy közösségre is.
  • Ezek a rítusok állhatnak önmegtartóztatásból, tisztálkodásból, böjtből, egyes ételek elhagyásából, megfelelő ruha viseléséből, vagy épp a ruhák teljes hiányából.
  • Manapság szokás előírni, hogy karórát, vagy mindennapi ékszereket sem viselhet a varázsló (mobiltelefonról nem is beszélve).
  • Mentális elvárás is felmerül a varázslat résztvevői felé: hittel kell rendelkezni a sikerről és a szertartás működéséről, illetve az egész rítust teljes komolysággal kell végezni.

Kilépési, vagy lezárási rítusok:
  • Minden mágikus munkát le kell valamilyen formában zárni, hogy limitálva legyenek a varázslat hatásai egyedül a kívánt eredményre, illetve, hogy az azt végzők immunitását biztosítsák az esetleges mellékhatások ellen.
  • Használat után az eszközöket megfelelően kell elhelyezni: bizonyos dolgokat el kell pusztítani (tűzbe vetni, elásni), másokat az áldozat közelében elhelyezni, de van, amit napfény nem érhet, stb.
  • A résztvevőknek sokszor úgy kell elhagyni a helyet, hogy nem néznek hátra.
  • Az embereknek sokszor meg kell fürödniük munka után.
  • Modern vonatkozásban a „leföldelés” gyakorlata is erre vezethető vissza, de a wicca varázsszöveg végén elhangzó „As ye harm none, so mote it be” („Ha senkinek nem árt, úgy legyen”) is ide sorolható.


Marcel Mauss A General Theory of Magic c. könyve alapján

2013. június 25., kedd

Boszorkányság öröklése



Általánosan elterjedt elképzelés a boszorkányságról, hogy azt örökölni lehet. Sok kezdő, de akár a már több éve ilyesmivel foglalkozó személy is hajlamos lehet arra, hogy vélt, vagy valósnak gondolt családi szálakkal magyarázza boszorkányság iránt való érdeklődését. Rosszabb az, amikor már ugyanez az ok arra szolgál, hogy általa tűnjön autentikusabbnak, vagy hatalmasabbnak a gyakorló, megpróbálva kiemelni magát a többi boszorkány közül. Ezzel a logikával viszont, a kicsinyességét nem is számítva, több probléma is van.

Először is, a boszorkányság öröklése a magyar néphitben nem véren át történik, mint valami születési előjog, hanem a haldokló boszorkány kezének a megfogásával. Ismeretes széles körben ez a hit a németajkú emberek között is, de az oroszoknál és még egyes francia nyelvterületeken. Ezen elképzelés szerint, a boszorkány hatalma, mint valamiféle varázslatos erő lakozik fizikai testében, mely érintés által képes átjutni más tárgyakba, vagy emberekbe. Amikor pedig a boszorkány haldoklik, addig nem távozhat földi hüvelyéből a lelke, míg hatalmát át nem adja egy másik, élő személynek, az által, hogy kezet fog vele. Természetesen sok ember nem akart szert tenni ilyen tudományra, épp ezért volt szokás a haldokló kezébe seprűt adni, hogy inkább abba szálljon az erő, és melyet utána gyorsan elégettek, a belebújt gonoszsággal együtt.
Ezzel a kézfogásos átvételi módszerrel is jellemzőbbnek számított, hogy egy rokon vegye át a természetfeletti erőt, de ez főként annak tudható be, hogy a haldokló emberek mellett leginkább a rokonaik voltak megtalálhatóak, hisz ők gondozták és felügyelték őket, valamint fogták a kezüket életük utolsó perceiben.

Másodszor, a boszorkányság soha nem öröklődött kötelezően egy-egy családon belül, se apáról fiúra, se anyáról lányára. Ugyan mindig voltak olyan famíliák, melyekben a boszorkányság mestersége generációról generációra fel-feltűnt, de ugyanez elmondható bármely más tudományról is: a szabó fia nagy eséllyel szabó lett, míg az ácsé ács, stb. Ez nem azért történt, mert a gyermekek valamilyen különleges „szabóképességgel” születtek volna, hanem azért, mert a fiú már kisgyerek korától segített apjának, így korán elleste a munka nagy részét, később pedig ugyan minek kellett volna mást tanulnia a kezdetektől, ha már félig-meddig értett egy foglalkozáshoz. A boszorkányosnak tartott családokról, illetve az ő gyerekeiket ért hatások közül nem szabad továbbá kifelejteni a közösség feléjük tanúsított viselkedését sem. A falu nyilvánvalóan tartózkodóbb volt egy ilyen családdal, nem is szívesen házasodtak bele. Ezt természetesen a gyerekek is érzékelték, és fokozatosan felvették a szüleikre is rámért varázsló fél-kirekesztett szerepét, egyszerűen azért, mert a közösség már eleve így kezelte, „predesztinálta” őket. Manapság, a nyugati, „fejlett” társadalmakban ez persze nem játszik különösebben nagy szerepet, hisz a városi emberek túlnyomó része nem babonás, illetve a városi közösségek sem olyan összetartóak, hogy komolyabb hatást tehetnének ilyen téren a fejlődő gyerekre.

Harmadszor, az, hogy a dédnagyanyja valakinek babonás volt, vagy esetleg van róla egy történet, melyben szellemet látott, még nem jelenti azt, hogy a dédi boszorkány volt, vagy hogy hajlama lett volna rá. Régen, főként faluhelyen, nem számított különlegesnek, ha valakinek a halott szülei üzentek álmaiban, ha esetleg szellemeket látott sétálni a temetőben éjszaka, vagy ha szemmel verés ellen szenes vizet csinált. Ezek a mindennapi élet velejáróinak számítottak - csakúgy, mint ma az internet, vagy a mobilok térereje -, és nem a titkolt boszorkányos tulajdonságok bizonyítékai voltak. Az persze már más kérdés, ha a fél falu azt állította valakiről, hogy boszorkány, az pedig megint más, ha az illető maga mondta, hogy az.

Amit a boszorkányságról tudni kell, és főként, amit a néprajzi adatok is alátámasztanak, hogy az egy ember személyes döntése következtében megtanult, vagy megszerzett mesterségnek számított, és számít ma is. Az, hogy egyesek a felmenőik között boszorkányokat vélnek, ma már nem jelent semmit. A National Geographic egyik vizsgálata szerint minden európai ember valahol királyi vérvonallal is rendelkezik, de ettől még senki nem fog holnap az angol királynővel teázgatni. Ezek alapján én elvárom egy magát boszorkánynak nevező személytől, hogy a saját boszorkánnyá válását ne azzal magyarázza, hogy a nagyi babonás volt, vagy hogy a dédi kézrátétellel gyógyított. Valamint azt is, hogy a boszorkányos hatalmuk alátámasztására se használjanak ilyen álbizonyítékokat, mivel semmi alapjuk nincs.  

2013. június 21., péntek

Boldog napfordulót!


Női misztériumok és a Nagy Istennő



  A feminista mozgalmaknak és az újjáéledő pogányságnak köszönhetően, a nők újra felfedezték az istennők, vagy pontosabban talán az Istennő létét. Aminek az eredményei olyan vallási ágazatok lettek, melyek egyrészt igen szép ösvényt nyújtanak sok, kereszténységben elnyomott nő számára, másrészt viszont, igen hajlamosak a túlzásokra. Ezekből a túlzásokból szeretném most háromra felhívni a figyelmet.




A Női Misztériumok: menstruáció, szülés, anyaság
Fantasztikus dolog, ha egy nő egészséges módon áll hozzá a testéhez, ami persze mindenkinek egy kicsit mást jelent. A nagyobb fordulópontok alkalmával pedig sokat tud segíteni, ha az ember valamilyen formában megemlékezik a testének változásairól, így például női vonatkozásban kiválóak az első menstruációt és az utolsót ünneplő szertartások. Ám azt nem szabad hagyni, hogy a nők csak a testükkel definiálják önmagukat és vallási életüket. Én nem tudnám elfogadni, hogy csak a szülésre való képességem és a vaginám körül forogjon a vallási életem. Ha így nézzük, akkor már többet nem is panaszkodhatnánk azért, hogy a férfiak „mindig csak” a mellünket bámulják, vagy hogy csupán azzal foglalkoznak, ami a lábunk között van, hisz mi is egyedül annak a „misztériumaival” törődnünk.
Aztán fő női erénynek, a nőt definiáló fogalomnak nem lenne szabad az anyaságot beállítani. Nem azért mondom ezt, hogy mert nem tartom az anyaságot egy óriási és fantasztikus dolognak, de oly sok nő van, aki nem vállal gyereket, vagy aki meddő. Akkor őket már rekesszük ki misztikus kis Istennő-köreinkből, hisz szülni nem tudnak? És hogy egy kicsit még ingoványosabb talajra tévedjek, mi van azokkal a nőkkel, akik férfi testbe születtek? Őket nem hagyhatjuk részesülni a női vallási élményekben, csupán mert nem menstruálnak?

Az Istennő benned van, Te Istennő vagy
Erről nem is tudom, hol lehetne elkezdeni beszélni. Ha az Istennőt valami fantasztikus, mindent átható és hatalmas lénynek látjuk, akkor hogy tehetnénk magunkat eggyé vele? Ha egyáltalán isteneket tisztelünk, imádunk, akkor hogy mondhatjuk, hogy egyek lennénk velük? Hisz akkor már ez burkolt önimádat: én az Istennőt szolgálom, én pedig Istennő vagyok, ergo önmagamat szolgálom. Ez nekem túl egocentrikus, és öntelt. És őszintén szólva gusztustalan.
Mert tekinthetjük az istennőket egyszerű archetípusoknak, melyek a tudatalatti mélyén lakoznak, ám akkor ne állítsuk, hogy vallásos hódolattal tekintünk rájuk. Vagy maradjunk meg a jungi pszichológiánál, vagy a politeizmusnál. A kettőt, ha kérhetném, ne keverjük, különben a világunk a Nap helyett a pici énünk körül kezd majd forogni.

A Nagy Anya szeretetében fürdet minket
Persze, a Nagy Anya szeretetében fürdet minket, csak azért, hogy aztán mindannyiunkat a halállal jutalmazzon, vagy betegség, vagy végelgyengülés, esetleg egy tsunami, vagy egy árvíz által. Igen, a szeretete és bölcsessége a Nagy Anyának akkora, hogy tudja, ennek így kell lennie. Csak az a baj, hogy az ember Őnála sokkal butább, és sokkal gyengébb. Épp ezért is gondolja oly sok nő (de akár férfiak is), hogy az Istennő szerepe az, hogy az emberek lelki világát pátyolgassa, és folyton a szerető ölében tartson mindenkit (ha nem csak a nőket). Ami pedig gyerekes menekülési vágy valódi édesanyánk (valós vagy elképzelt, de mindenképpen idealizált) anyai szeretetének irányába. Ám, mivel minden ember anyja is ember, az anyáknak is vannak kifogásolható tulajdonságaik, így a vágyott teljesen elfogadó szeretetet egy hús-vér személytől nem nagyon lehet megkapni. Így hát sokan kitalálnak maguknak egy elképzelt személyiséggel rendelkező istennőt, és felruházzák a számukra ideálisnak talált tulajdonságokkal, hogy ő majd minden bajukon átsegítse őket. De sajnos, ez nem megoldás az emberek problémáira, csupán megengedi, hogy rózsaszín köntösbe bujtassanak dolgokat, elrejtőzve közben a valóságtól. (Mondjuk, az biztos, hogy ez a megoldás olcsóbb, mint egy jó pszichológus….)
Az Nagy Istennő, ha már ragaszkodunk egy, mindenek feletti lény képzetéhez (ami ugyan mitől lenne más, nemet nem tekintve, mint a keresztény Isten romantikus felfogásban?), magában kell, hogy foglalja a születést és a halált, a teremtést és pusztítást. Ő nem a legjobbat akarja nekünk, hiszen ami szerintünk a legjobb nekünk, sokszor igen rossz másoknak. Az Ő legfőbb célja, hogy a Természet törvényei betartódjanak, és ebbe bizony beletartozik szeretteink halála, értékeink pusztulása, és a saját életünk vége is.

2013. június 18., kedd

Te pogány vagy?



 

A pogányság kifejezéssel az a probléma, hogy rengeteg mindent szoktak ezzel a szóval illetni. Sorolnak ide teljesen eklektikus gondolkodású embereket, de olyanokat is, akik kimondottan egy jól körülhatárolható hitvilágot követnek. Ez persze azt eredményezi, hogy a két, egyébként igen eltérő vallású, magát pogánynak gondoló ember folyton-folyvást vitába fog keveredni egymással arról, hogy ki is a pogány, és miből is áll az pontosan.

Nemrég az általam olvasott blogok egyikén egy hölgy arról írt, hogy elfogadhatatlannak tartja a modern szuperhősök vallásos imádatát, és azt az elgondolást, hogy ezek a mai képzeletbeli személyek egy szinten lennének az ókori emberek és sok mai követő által imádott ősökkel, akik valamilyen nagy tettel különös tiszteletre tettek szert. Mire rengetegen felszólaltak ellene, hogy ugyan miért vonja a hölgy kétségbe mások vallási elképzeléseit, és egyébként is, a régi történetek hősei is csak a képzelet szüleményei voltak (hiába volt többüknek is saját sírdombja, ami kultuszuk központjaként szolgált). Ha pedig már egyszer fikciót tisztelünk, akkor miért ne tiszteljünk valami modern találmányt, amivel jobban tudunk azonosulni?
A vita mindkét oldalát alapvetően pogánynak szokták nevezni, pedig mint látható, szellemi életük sokban szöges ellentéte a másikénak. (Erről bővebben: Galina Krasskova, Sunweaver.)

Ez a probléma pedig egyre többször és többször kerül elő, igaz mindig kicsit más formában. Ha két ember azt állítja magáról, hogy pogány, de eltérő vallási életet képviselnek, akkor találkozásuk esetén hamar ki fognak ábrándulni egymásból. Ugyanezt elmondhatnám persze a boszorkányságról is. Mert míg két keresztény biztos lehet abban, hogy ha elkezdenek beszélgetni, hasonló alaptudással, és közös nézőponttal rendelkezőnek fogják találni a másikat, addig pogány körökben ez nem igaz. Ha én találkozok egy magát boszorkánynak mondó személlyel, akkor naivan azt szoktam feltételezni, hogy nem egy wicca áll velem szemben, és még csak nem is egy eklektikus mágiaűző, hanem egy olyan illető, akinek ha elkezdek a révületbe esés kérdésköréről elmélkedni, tudni fogja, miről beszélek. Hasonló az eset egy „hard polytheist” (vagyis olyan, aki az isteneket önálló, egyedi létezőknek tekinti) és egy New Age gondolkodású pogány között (aki az isteneket a saját kivetüléseinek látja, vagy egy isten különböző arcainak). Egyforma gondolkodást fognak elvárni egymástól, ám nem ezt fogják kapni, és ezért jól össze fognak veszni.

Talán bátorkodhatom azt a következtetést levonni, hogy egy igen nagy törés kezd kialakulni ezen jelenség következtében a „pogány” emberek között. Az egyik oldalon a pogányságot New Age és a fantasy felől megközelítő emberek állnak. Ezek az emberek a pogánysághoz a mai beteges társadalmunkból való kiábrándultság miatt fordulnak a szebbnek elképzelt múlt, vagy a fantázia, de akár az idealizált természet felé is. Számukra nem feltétlenül a vallásos tisztelete valaminek, vagy a tisztelt lénnyel való szoros kapcsolat kialakítása a fontos, hanem a kellemes időtöltés, a jó közérzet, és hogy hasonló meglátású emberekkel boldogan érezzék magukat, kiszabadulva egy picit a mindennapok lesújtó szürkeségéből. Itt persze a vallási gondolatok hagyományosságához, azok autentikusságához és történelmi validitásához sincs akkora ragaszkodás.
A másik oldalt pedig azok képviselik, akik komoly vallási életet szeretnek élni, mély kapcsolatot próbálva kiépíteni az általuk tisztelt lényekkel, ezért sokszor akár komoly áldozatokat is meghozva. Számukra a lényeg a „természetfelettivel” való közvetlen kapcsolatban van, nem pedig a jó emberi társaságban (már nem mintha ezt nem tudnák értékelni), és a hétköznapokból való kiszabadulásban (többek között, mert az imádott szellemeik, isteneik a mindennapjaik szerves részét képezik). Jellemző még rájuk a hagyományokhoz való ragaszkodás és a történelmi autentikusságra törekvés.

A két oldal között pedig nyilvánvalóan feszültségek fognak keletkezni, hiszen az alapelveik oly különbözőek. Ha ez egyik fél kijelent valamit, akkor a másik hajlamos azt gondolni, hogy az ő vallásáról beszél, mivel mindkettőt pogánynak szokás tekinteni. A helyzet megoldására épp ezért az volna talán a legjobb, ha megszűnnénk a „pogány” jelzővel leegyszerűsíteni egyébként teljesen eltérő vallási nézeteket. Ha pedig elismerjük különbségeiket, és nem próbáljuk egynek tekinteni őket, valószínűleg nagyobb megértés születhetne a két oldal között.

2013. június 14., péntek

Mágikus gyakorlatok?


Különféle ezotériával, wiccával, vagy hasonlókkal foglalkozó könyvekben és weblapokon sokszor lehet találni olyan gyakorlatokat, melyek valamilyen módon fejleszteni hivatottak minket. Lehetnek ezek csakrákat nyitogató vizualizációk, energiaáramoltatást segítő módszerek, vagy különleges légzések, melyek a rezgésszintünket célzottak megnövelni. Rendszeres használatuk egyes embereknél beválik, másoknál viszont már nem annyira. Ennek pedig két oka is van: az egyik, hogy az emberek hibás rendszereken át mutatják be ezen gyakorlatokat; a másik, hogy nem mindenkinek működik ugyanúgy egy-egy ilyen technika.

Ezeket a módszereket általában bonyolult ezoterikus tanokhoz kötik, melyekben az ember vele született erejével, energiájával, rezgésszintjével, vagy csakráival való munkát értik alattuk. Ez persze nagyon szép, és nagyon jó, csak nekem úgy tűnik, hogy az emberiség megint az egyszerűt próbálja túlbonyolítani, ezzel misztikusabbá; csak a tanokat megértő és használó kiváltságosak számára elérhetővé tenni. Pedig a valóság ennél sokkal egyszerűbb, és még csak hinni sem kell benne, de talán ezért is tűnhet kevésbé „okkultnak”.

Az a helyzet ugyanis, hogy az ilyen gyakorlatok során a saját, berögződött gondolkodási mintázatainkat hagyjuk egy időre hátra, míg hosszú távon újakat sajátítunk el általuk. Nincs itt szó semmi varázslatról, vagy mágiáról, habár azt is lehet mondani, hogy ez maga a mágia. A lényeg nem abban rejlik, hogy valamilyen megfoghatatlan anyagot próbálunk munkára bírni, hanem a saját agyunkat, és azt a mindenkivel vele született gondolkodási képességet próbáljuk egy kicsit megújítani, ami egyébként szinte változatlan marad az ember felnőtt élete folyamán. A gyakorlatok segítségével fokozatosan új neuron-kapcsolatokat alakítunk ki az agyunkban, ezek által pedig megváltozhat az is, ahogy a világra tekintünk, és az, amit meglátunk benne, vagy amit észreveszünk belőle. Sokszor szokták is ezeket a módszereket ahhoz hasonlítani, mintha egy rég nem használt izmunkat próbálnánk újra megerősíteni, habár nem izmokról van szó, hanem neuronpályákról.

A misztikus, a „természetfeletti” itt van körülöttünk, csupán az ember hétköznapi élete során nem figyel fel rá. Viszont, ha különféle gyakorlatok segítségével megtanuljuk lecsendesíteni az egónk örökös kommentárját, ha elkezdünk odafigyelni a természet apró rezzenéseire; egy idő után olyan titkokat fogunk felfedezni, melyek mélyebb igazságot tartalmaznak, mint bármely emberi bölcsesség.

Persze nem minden gyakorlat segíti elő a fent említett érzékelést egyenlő módon. A különböző vizualizációk és vezetett meditációk csak a jobb agyféltekénket, a fantáziánkat és a saját személyiségünket mozgósítják. Ez önmagában még hasznos is, csak nem akkor, ha valaki az igazi misztikumra vágyik. Viszont vannak olyan módszerek, melyek általában ötvözik a vizualizációt, a légzést és a testérzet befolyásolását, amik együttesen már képesek a megfelelő, receptív módba állítani az agyunkat (ilyen pl. a „fa-légzés”, melynek különböző variációit még sok más névvel is szokás illetni). Az ilyen módszereket hívom én az elménk ajtóinak. Ezek az ajtók sok helyre eljuttathatnak, és igen nagy tudás birtokosává tehetnek. Alapvető jellemzőjük pedig, hogy az egyszerűség nyitja legkönnyebben őket: az, ha csendben maradunk, és figyelünk.

2013. június 12., szerda

A boszorkányság lényege (szerintem)

Sokat lehet azt hallani, hogy a boszorkányság lényege az emberek segítése, vagy gyógyítása. Ami önmagában egy gyönyörű és nemes gondolat, de én alapvetően helytelennek tartom. Nem gondolom persze azt, hogy egy boszorkánynak tilos volna ezeket űznie, de azon a véleményen vagyok, hogy nem ez a boszorkányi lét alapja. Ezzel a hozzáállásommal már sokak ellenszenvét kiváltottam, és talán ezért is érzem úgy, hogy érdemes az elgondolásaim számomra logikus alapját bemutatnom, hátha valaki más is egyet fog érteni velem. Vagy ha nem, akkor is meglátja, hogy ugyan különbözőek vagyunk, és nem gondolkodunk egyformán, de attól még nem szükséges ellenségként tekintenünk egymásra. Mindenkinek megvannak a maga okai.

A gyógyításra manapság rengeteg szakember létezik, valamint még több olyan személy, aki magát gyógyítónak állítja: kezdve az agysebészektől, egészen a reiki mesterekig. Most nem áll szándékomban arról vitázni, hogy melyik mennyire hatásos, de egy biztos, alapvetően ezen személyek foglalkozása az, hogy
embereket gyógyítanak. Ugyanez vonatkozik a lelki problémák kezelésére is: léteznek teljesen tudományos, valamint teljesen "ezós" megközelítések is hozzá, és megint csak sokan foglalkoznak a témával. A boszorkány akkor álljon be ezen emberek sorába, csupán azért, mert egyesek, akiket boszorkánysággal vádoltak, gyógyászattal is foglalkoztak, olyan időkben, amikor nem létezett ilyen sok szakember erre a feladatra? Vajon ez lenne a boszorkány számára a megfelelő, mindenki által elfogadható társadalmi szerep?

Ha egy kicsit túllépünk a humán centrikus gondolkodáson, akkor azt is észre lehet venni, hogy a Földünk, a Természet is nagyon "beteg". Aki látott már egy bányászat miatt félig lebontott hegyet, az azt hiszem teljesen meg tudja érteni, ha azt írom, hogy sok sebet már be se lehet gyógyítani a Föld bolygón. Több ezer méter mélyen is emberi szemetet lehet lelni az óceánokban, míg a felszínükön hatalmas szemétszigetek úsznak. Máshol tavak száradnak ki, és tűnnek el végleg. Északabbra a gleccserek olvadnak, szegény jegesmedvéknek pedig már alig van életterük az Északi-sark rohamos olvadása miatt. Persze lehet ezt egyszerű "zöld-beszédnek" is tekinteni, ám ezek a változások olyan folyamatokat mutatnak, melyek a Földön az (emberi) élet minőségét, ha nem lehetőségét veszélyeztetik. Ha pedig annyi ember foglalkozik a társai gyógyításával, akkor miért olyan kevesen a Föld gyógyításával? És mi a helyzet a boszorkánnyal, aki alapvetően a Természetet kéne, hogy imádja?

Alapvetően nem az volna a nagy kedveltségnek örvendő nyolc szabbat értelme is, hogy megünnepeljük a Természetet, és annak változásait? Lehet, hogy csak én tudom rosszul, de ha magát boszorkánysággal foglalkozónak mondó könyvet olvasok (legyen az valójában wicca, vagy bármi más), abban legtöbbször ott szokott lenni a Természet tisztelete valamilyen formában. Ezért is tetszett meg nekem annak idején ez az egész témakör. Fórumokon, weblapokon is sokszor lehet olvasni, hogy egyesek miként látják meg a mágiát a Hold fényének a csillanásában a tó felszínén, vagy miként vélik felfedezni a boszorkányság érzését az eső lágy kopogásában a fák levelein. Ezért is vallom azt, hogy a boszorkányság a Természeten alapul, és főként annak tiszteletén. Ha az ember animista vallású, akkor azt is hozzá lehet tenni, hogy annak vallásos tiszteletén. Ha pedig imádattal fordulunk a Természet létezőihez, ha a Fák és a Füvek a szentjeink, ha a Hegyek és a Völgyek, a Patakok és a Folyók az isteneink, akkor ugyan miért ne volna a feladatunk a fizikai manifesztációik védelme?

És akkor felmerül a kérdés: ha azt mondhatjuk, hogy a boszorkány alapvető feladata a Természetet megőrzése, hiszen az vallási imádatának tárgya, akkor vajon az embert, mint a Természet részét is támogatnia kéne? Az nyilvánvalóan igaz, hogy az embereket meg kell becsülnie, ám ez szerintem magától értetődő elvárás fajtársaink felé. De vajon szolgálni, gyógyítani is kéne őket? Hadd forduljak itt most vissza a második bekezdésemhez. Az emberi gyógyítás feladatát, legyen szó fizikai, vagy lelki, de még vallási megközelítésről is, rengeteg ember végzi. Véleményem az, hogy a Természet is megérdemel ugyanilyen törődést, a legkisebb fűszáltól, a legnagyobb hegyig. De ki foglalkozik ilyen munkával? Vagy annak a fának a lelki világával, akiről az emberek ágakat törnek le, nevüket a törzsébe vésik, és szögekkel plakátokat helyeznek ki rá? Ki látja el ezt a funkciót? Szinte senki. Ezért is vagyok azon az állásponton, hogy ez volna a boszorkányok legfontosabb feladata. Persze lehet embereket is gyógyítani, de az alapvető cél ez: a Természet vallásos tisztelete, támogatása, védelme, megismerése és esetleges közvetítés a Természet szellemei és az emberiség tagjai között. Ebben látom a boszorkányság ésszerű helyét mai társadalmunkban. És én ezt az utat próbálom járni, ebben lelem igazi örömöm, valamint másokat is arra próbálok buzdítani, hogy pillantsák meg a világot egy kicsit ebből a szemszögből, hátha megtetszik nekik is.

Akinek pedig ez nem tetszik, annak csak azt tudom mondani, hogy nagy a világ, és szerintem van helye benne bőven mindkettőnknek, különböző nézőpontokkal is! :)

2013. június 8., szombat

Kérlek, ne nézd le a növényeket!

Nyárközép után voltunk pár nappal, a Múzeumok Éjszakájának idején. Széphalomban éppen vadételfőző versenyt tartottak, így nagy volt arrafelé a forgalom. Az ottani kis múzeumot körülvevő ligetben is sokan járkáltak, velem együtt, aki a Kazinczy család sírjaitól nem messze található gyönyörű, idős tölgyfákat csodáltam. Végül megálltam az egyik előtt és köszöntöttem. Rövid kommunikáció és engedélykapás után, az egyik kezemet ráhelyeztem a törzsére, óvatosan, mintha valami évszázados ereklyéhez érnék. Tovább néztem a fát, mosolygós-áhítatos arckifejezéssel. Valószínűleg ez is tűnt fel az éppen arra sétáló nagymamának, aki az unokájával közeledett felém. Ahogy odaért hozzám, megállt, és mutatta a négyéves forma kisfiúnak, hogy ha megöleli a fákat, akkor azok energiával töltik fel, majd unszolta, hogy gyorsan próbálja is ki. A kicsi ugyan nem nagyon értette, hogy miről van pontosan szó, de megtette, amire a nagyi kérte, aztán tovafutott az ösvényen. Én ránéztem a fára, szégyenkezve bocsánatot kértem, és megköszöntem neki, hogy ilyen türelmes a tolakodó emberekkel, majd inkább én is továbbsétáltam.

Ez a történet is tükrözi azt a problémát, amiről most írni szeretnék. Az emberek ugyanis hajlamosak semmibe venni a növényeket, vagy ha törődnek velük, akkor is csak lenézik őket. Megnyilvánul ez a lenézés igen sok mindenben: kezdve a buzdítástól a fák ölelgetésére, hogy azok feltöltsenek energiával, egészen addig, hogy majd a növények szelleme lelki gyógyulásban fog részesíteni minket. Ezen elgondolások mögött mindenhol az húzódik, hogy a növények alapvetően az emberek javát szeretik szolgálni, és ezt nagy örömmel és lelkesedéssel is teszik, legyen szó fizikai vagy lelki problémáról. Ezek szerint a növény ereje nem azért van, hogy önmagát életben tudja tartani, és magjait be tudja érlelni, míg a szellemének nem az a fő problémája, hogy minden tápanyaga meglegyen, és lehetőleg parazitamentes életet folytasson. Ebből a szemszögből tehát a növények nem is rendelkeznek önálló akarattal, vagy vágyakkal, hanem teljesen alá vannak rendelve az "istenektől származó" emberi lényeknek.

Egy óriási tévedésrőlről van itt pedig szó. A növényeknek ugyanis megvan az a fantasztikus tulajdonsága, hogy képesek állatokat gyógyítani, így persze embereket is. Az embereket meg olyannyira elbűvölte ez a képességük, hogy a gyógyulás utáni hajszában lassan elkezdtek megfeledkezni a növények többi jellemzőiről, vagy egyszerűen semmibe vették azokat. Ebbe a folyamatba persze az is besegített, hogy egy olyan vallás vált uralkodóvá a világban, mely tagadja a lélek létezésének a lehetőségét is mind az állatokban, mind a növényekben, valamint azt hirdeti, hogy az egész Föld bolygó azért van, hogy az ember (ki)használja. Mára pedig már az emberek nem is nagyon tudnak máshogy gondolni szegény növényekre. Mivel alapvetően azt ismerik róluk, hogy képesek gyógyítani, így úgy gondolják, hogy ez valamiféle velük született kötelességük is, ez az életük célja. Ha pedig a testet tudják gyógyítani, akkor biztos a lelket is, csak azt majd energiával, rezgéssel, vagy samanisztikus utazások (melyek inkább ilyen formában inkább mondhatóak fél-vezetett meditációnak, mint sámánutazásnak) által teszik.

Ám semmilyen kifogás nem fogadható el az ilyen viselkedésre. Soha nem szabad azokat a fantasztikus és hatalmas lényeket eszetlen kis jótevő angyalkáknak gondolni, melyek segítségén az egészségünk, ha nem az életünk múlhat. Mert bizony vannak olyan növények, melyek ölni is képesek, méghozzá sokan. És nem kell itt olyan növényekre gondolni, mint a sisakvirág, vagy csattanó maszlag! Már egy nem megfelelő módon alkalmazott orbáncfű kúrának is lehetnek akár halálosak is a következményei. Aztán sok növény szelleme igen szigorú tud lenni a hozzá nem elegendő alázattal fordulókhoz. Én nem tudom elképzelni se, hogy egy Datura szelleme hajlandó volna anyai szeretettel körbeölelni az éppen felé először fordult, gyógyulni vágyó embert. De a kökény is azok közé tartozik, akik az embert jobban szeretik maguktól távol tudni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezeknek a növényeknek a szellemét ne lehetne megismerni, de az biztos, hogy a kapcsolat kialakítása nem fog egyik napról a másikra végbemenni, gyógyításról nem is beszélve.

Az, hogy a növények hajlandóak segíteni az embereknek egy óriási ajándék és megtiszteltetést, és ezt így is kéne kezelni. Nincs semmilyen előjogunk arra, hogy kihasználjunk más fajokat a Föld felszínén, se azért, hogy szükségletünkön felül táplálkozzunk, se azért, hogy testi vagy lelki problémáink megoldódjanak. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy rossz dolog gyógynövényeket használni akkor, ha betegek vagyunk! Viszont azt igen, hogy legalább azok (ha már mások nem hajlandóak), akik a boszorkányság útját akarják járni, vagy a növények szellemeivel szeretnének dolgozni, ismerjék el a növények önálló személyiségét és intelligenciáját, és adják meg nekik azt a minimális tiszteletet, ami az ilyen doktorokat illeti.

2013. június 5., szerda

Két druida növény

A druidák különleges fagyöngygyűjtő szokásairól igen sok helyen lehet olvasni, ám Plinius Naturalis Historiájában más növények is szerepelnek, melyekhez különleges tulajdonságokat rendeltek a kelták. Ilyenek voltak pl. a "samoles" és a "salego" névre hallgató növények, melyekhez különleges leszedési utasítások is tartoztak.

A selagót vas használata nélkül kellett leszedni. A begyűjtőjének mezítláb, frissen mosott lábakon kellett megjelenni, fehér, hosszú ujjú tunikában, majd bor és kenyéráldozatot volt kötelező bemutatnia. Ezután a növényért a jobb kezével kellett nyúlnia, de úgy, hogy azt beleteszi a bal kezének a ruhaujjába, hogy ne közvetlenül érintse a növényt, amit aztán leszedés után egy új zsebkendőbe kellett csomagolni. A gall druidák szerint ezt aztán az embernek magánál kellett hordania, mint egy amulettet, és így megvédett minden balesettől, míg füstjét jónak tartották a különféle szembetegségekre.
A selago növényt, a korpafüvek törzsébe tartozó, egészen pontosan a Lycopodium selago nevű fajjal szokás azonosítani.

A samolus leszedése előtt az embernek böjtölnie kellett, majd a bal kezével volt csak szabad letörnie a növényt, ezenkívül a művelet közben tilos volt a háta mögé néznie. Leszedés után nem volt szabad sehova letenni, csak az állatok itatójába, ahol is a vízben össze kellet morzsolni, majd megitatni az állatokat, ezzel biztosítva, hogy azok ne tudjanak megbetegedni.
A samolus növény kilétére több elmélet is létezik. Egyesek szerint ő a Samolus valerandi (sziki árokvirág), mások szerint a deréceveronika (Verinica beccabunga), egy harmadik vélemény viszont azt állítja, hogy a kökörcsin (Anemone pulsatilla) felel meg neki. 

2013. június 3., hétfő

Változásokról

"A változás az egyetlen biztos pont az életünkben."
Fogalmam sincs, hogy ki mondta ezt először, de teljesen igaza volt.

 

Az én boszorkányi gyakorlatom is változott az elmúlt több, mint két év folyamán, amióta elkezdtem ezt a blogot írni. Jó párdolgot már nem tudok elfogadni azok közül, amiket eleinte még elfogadtam, míg másokat sokkal mélyebben megismertem. A nézeteimet tekintve is sok minden, ami eddig csak halvány körvonalként derengett, az ma már (aránylag) tiszta mintázatot mutat. Én személy szerint nagyon élvezem ezt a folyamatot, és örömömet lelem benne. Mások már nem annyira.

Épp ezért, jobbnak láttam kilépni a Sövény Társaságából. Nem volt egyszerű döntés, és nem is akaródzott meghozni, de úgy érzem, hogy hosszú távon mindenkinek ez lesz a legjobb. A "nagyközönséget" ez abban érinti, hogy így már nem fogok hetente cikkeket felrakni a Társaság oldalára, mint azt eddig tettem a többi taggal (és legfőképp az Erdésszel) felváltva. Amit akár jó hírnek is lehet venni, hiszen így remélhetőleg több időt tudok majd blogbejegyzések írásával tölteni, és ha a minden másnapi közzétételre nem is fogok tudni visszatérni, de a heti két bejegyzés talán elérhető lesz! (talán...)

Másrészt, e nagy váltás következtében arra is rászántam magam, hogy valamit kezdjek azokkal a régi bejegyzéseimmel, amikkel már többé nem értek egyet. Egy részük, melyet még menthetőnek találok, átíródik majd, más részük pedig törlődik a bejegyzések közül. De elveszni azok sem fognak, mert ugyan bejegyzésként nem lesznek majd elérhetőek, de az oldalak között, az "Archivumban" kapnak majd helyet. A folyamat fokozatos lesz, mivel közben új bejegyzéseket is írni szeretnék, meg az élet is mindig hajlamos közbe szólni. Az egész folyamatról és az eltűnő, vagy átírt cikkekről a Facebook oldalamon fogok értesítéséket felrakni.

Remélem azért továbbra is hasznos és érdekes információkkal tudok majd szolgálni kedves Olvasóimnak!

Üdv: Virág

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...