2015. december 31., csütörtök

Hogmanay: a skót Szilveszter


A skótok Hogmanay-nek nevezik az óév utolsó napját, vagy kimondottan csak annak az éjszakáját. Régen a szó jelölhette még azon süteményeket is, melyeket az ilyenkor gazdag házakhoz bekopogó szegény gyerekeknek adtak. A kifejezés eredete nem ismert biztosan, habár úgy tűnik, hogy a francia nyelvből származik.

Az utóbbi évszázadokban, Hogmanay ünnepe (a szokásos újévre való készülődésen túl) a már említett gyerekek általi házról-házra járást foglalta magába. Ám létezik pár régebbi forrás, mely azt állítja, hogy eredetileg férfiak jártak körbe a falvakban, akik közül egyre még állatbőrt is terítettek. Egy leírás szerint minden házat háromszor megkerültek, az óramutató járásával megegyező irányban, miközben a falakat bottal verték, majd az ajtóhoz érve hangos kiabálással bebocsátást kértek. Odabent aztán étellel és itallal kínálták meg őket. Egy másik forrás arról is beszél, hogy az egyikükre ráterített állatbőrből ovális darabokat vágtak le minden családnak, amit aztán az apa meggyújtott, és minden családtagnak bele kellett szagolnia a füstjébe. Ez aztán az elkövetkező év folyamán biztonságot adott a tündérek, boszorkányok és démonok ellen.


Forrás:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan

2015. december 30., szerda

A karácsony és a vörösbegy kapcsolatáról


Angol vidékeken, és tőlük átvéve több pogány karácsonyi, illetve yule-i illusztráción és képeslapon is feltűnnek a vörösbegyek. Ezen felül, a Magyalkirály ábrázolásokon szintúgy gyakran szerepelnek ezen kis madárkák. De miért is?

 

 A mai neopogányok nyilvánvalóan azt a viktoriánus korban elkezdett szokást folytatják, mely szerint a karácsonyi üdvözlőlapokon egy vörösbegy (is) szerepel. A romantikáját ennek a hagyománynak csak az homályosítja be, hogy eredetileg a vörösbegyek egy szóviccként kerültek a lapokra. Az 1800-as években ugyanis, amikor az első ilyen képek megjelentek, a madarakat a levél postázójaként ábrázolták, papírral a csőrükben. Ekkor még az angol postások egyenruhája piros volt, pont, mint a madarunk begye. Vagyis, a vörösbegy eredetileg csak egy, a postások kinézetére utaló szójáték volt, nem pedig ősi kelta hagyományok újjáéledése. Ezt még azzal is tovább fokozom, hogy az angliai falvakból több feljegyzés is származik, ami egy-egy ilyen madaras képeslap érkezését egynek mondta a halál eljövetelével - a vörösbegy ugyanis a folklórban a halállal volt összekapcsolva. Illetve a tavasz érkezésével, nem pedig a télközépi időszakkal.






Forrás:

New Scientist. 22. December 1960.

2015. december 29., kedd

Karácsonyi galóca


Németországban, valamint Közép- és Észak-Európában sokszor feltűnik a légyölő galóca karácsony, esetleg újév idején. Lehet kapni galócákat ábrázoló karácsonyfadíszeket, vele dekorált koszorúkat, képeslapokat. Talán már mi is találkoztunk egy-két ilyen tárggyal, és még rá is csodálkozhattunk, hogy jé, ez vajon mit keres itt?


Nos, ezen helyeken a légyölő galóca szerencsét hozónak és a boldogság szimbólumának számít, mint mondjuk nálunk a négylevelű lóhere, vagy a lópatkó. Sok képeslapon együtt is szerepel ez a pettyes gomba velük is (lásd pl. a fenti kép). Ezért is rakják rá a karácsonyfákra és újévi üdvözlőlapokra, hogy általa is beinvitálják a szerencsét az emberek életébe.


Manapság a karácsony és a galóca kapcsolatát sok helyen azzal magyarázzák, hogy Santa Claus (akit magyarra csak Mikulásnak, vagy Télapónak szoktak fordítani) a piros-fehér ruháját, illetve szárnyaló rénszarvasait is ettől a gombától (illetve ez általa okozott hallucinációktól) örökölte. Ugyanis a sámánok is a lakóházak füstnyílásán (kéményén) jártak rituális utazásaik során ki- és be, az ehhez szükséges transzállapotot pedig a galóca fogyasztásával érték el. Míg a rénszarvasok maguk is köztudottan kedvelik a galócákat élelemként, ami után a vadul ugrándozó állatokról szinte azt is gondolhatták az emberek, hogy repülnek.



Ám ezzel az elképzeléssel van egy kis probléma. Santa Claus ma ismert piros ruhás alakját Amerikában nyerte el, ahol és amikor már a galócától röpködő sámánok nem lehettek befolyással megjelenésére. Míg azon helyeken, ahol tényleg éltek valaha ilyen gombát fogyasztó sámánok, a karácsonyi jelképek közt nem szerepel egy piros ruhás nagypapa-szerű alak sem. Az biztos, hogy Santa Claus személyében régi pogány szellemek és istenek maradványai is megtalálhatóak, ám ennek nem sok köze van a légyölő galócához. Helyette sokkal inkább arról van szó, hogy a galócáról magáról maradt meg a hit, hogy mint mágikus tulajdonságokkal rendelkező gomba, képes az embereknek szerencsét hozni, melyből sosincs elég az év legsötétebb napjain és az újév kezdetén.


Források:
Greg Marley: Chanterelle Dreams, Amanita Nightmares: The Love, Lore, and Mystique of Mushrooms
Sheila Whiteley: Christmas, Ideology and Popular Culture

2015. december 28., hétfő

Aprószentek-napi vesszőzés


Európa több helyén is szokás volt aprószentek napján megvesszőzni az embereket. Az egyházi magyarázat szerint ekkor a gyerekeket botozták meg, hogy megemlékezzenek Heródes gonosztettére, mikor is félelmében elrendlete az összes kisbaba megölését a hatalma alá tartozó területeken. Ám ez már csak azért sem állja meg a helyét, mert van, ahol a gyerekek végezték a verést, és nem fordítva!

A téli "vesszőzős" időszak már Szent Márton napjával elindul, Krampusz virgácsaival folytatódik, majd a karácsonyt követő napokban már szinte mindenki mindenkit ver. A gyerekek a szüleiket, a keresztszüleiket, de még azt is, akivel az utcán összetalálkoznak. A fiúk a lányokat, a szolgák az uraikat. Maga az aktus gyakran történik zöld ággal (rozmaring, fenyő), nyírrel (melyről egyébként is azt tartották, hogy a vele való verés még a démonokat is kiűzi az emberből), de Magyarországról fűzről is van adatunk. A bántalmazáshoz sokszor kis móndókat is járult, pl:

"Friss zöld! Hosszú élet!
Adj nekem egy fényes tallért!"

"Egészséges légy, keléses ne légy,
Jövő évben még frissebb légy!"

Mint a fenti szövegekől is kitűnik, a vesszőzés által pozitív változásokat véltek előidézni az emberekben, mint például hosszú életet, egészséget, vagy csak egyszerűen a megtisztulást. Aztán persze a jó munkáért olykor fizetséget is elvártak: diót, almát, édességeket, esetleg aprópénzt adtak cserébe.

Azt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy egy ősi hagyomány élt tovább az aprószentek-napi vesszőzésben, mint hogy már az ókorból is ismerünk olyan ünnepeket, melyek egyik fontos mozzanata az emberek megkorbácsolása volt (pl. Lupercalia, ahol a megvert nők termékenységet nyertek), és az idők folyamán világszerte ismert volt egy-egy ilyen, vagy ehhez hasonló szertartás. Mindemellett, Európában az év más részein is előfordult vesszőzés, például húsvétkor is, amikor bizonyos német területeken a fiúk megverték a lányokat, amiért cserébe kis ajándékokat kaptak (máris barátságosabbnak tűnik a vödör hideg víz, nem?).


Források:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Lukács László: Székesfehérvár XVIII-XIX. századi etnikai viszonyai (Ethnographia. 109. évfolyam)

2015. december 27., vasárnap

A Szent János napi bor


Ezen a napon a német nyelvterületeken, illetve azon helyeken, ahol ezt tőlük más népek is átvették, szokás volt a katolikus papoknak, a mise után megáldani a szőlősgazdák által magukkal hozott pár liter bort. A hagyomány a katolikusok szerint oda vezethető vissza, hogy Szent János minden következmény nélkül megivott egy mérgezett pohár bort, miután azt előtte Isten áldásával illette. Ám ha a történelmi tényket nézzük, akkor az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a germánok italáldozási szokásait (mely jó sok alkahol elfogasztását is magában foglalta) próbálták meg csupán a bor megáldásával, és a hozzá rendelt legendával keresztényiesíteni.

Ám az egyház módszere nem működött tökéletesen, és az emberek a papi áldás után is mágikus erőket tulajdonítottak a bornak. Egyrészt, keresztény gondolkodást követve, az ördögöt és Sátánt távol tartónak, befolyását megelőzőnek gondolták. Másrészt viszont, gyógyítottak vele, itták, hogy ne essen az embereknek bántódása, ne csapjon beléjük a villám (lehet, hogy eredetileg a bort Thornak is szánhatták?) és jó legyen a termés. Még a boroshordókba is beöntötték, hogy ne érje kár a bennük őrzött drága nedűt.

Magyarország nyugati vidékein is átvették az emberek ezt a hagyományt. Nálunk szintúgy a bort beteg emberekkel, de még állatokkal is itatták gyógyítóként. A boroshordókba azért öntötték, hogy az ital ne romoljon meg, vagy imádsággal és kérleléssel kísérve azért, hogy jó termés legyen az eljövendő évben. De volt, ahol még a kútba is beöntötték, hogy abból is tűnjön el minden, mi betegséget hozhat.


Források:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Schwartz Elemér: A szentjánosnapi borszentelés Nyugat-Magyarországon (Ethnographia. 40. évfolyam)

2015. december 26., szombat

Az ökörszem napja és vadászata


 Írországban, Angliában, Wales-ben, de még Franciaországban is élt valaha (sőt, kissé módosult formában még ma is megtalálható) a karácsony környéki ökörszem vadászat hagyománya. Az általános időpontja ennek Szent István napja volt (dec. 26.), akit a keresztény mitológia az ökörszemmel azonosít, vagy kapcsol össze, hiszen állítólag ezen madárka dala árulta el István üldözőinek, hogy melyik bokorban is bújt el előlük. Ám területi variációk az "ökörszem napot" volt, hogy karácsonyra előttre, karácsony napjára, vagy akár újévre is áttolták.

Maga a vadászat jobbára szó szerint ezt jelentette: hajnalban felkeltek az emberek, és leöltek egy ökörszemet. Több leírás is megemlékezik róla, hogy a bozótban hosszan üldözve kifárasztják a madárkát, hogy az már ne bírjon elrepülni, majd bottal, esetleg kővel agyonütik. De kardokat és még lőfegyvereket is használtak erre a célra. Persze voltak olyan helyek is, ahol az ökörszemeket csak elfogták, majd a nap végén szabadon engedték, ám nem ez volt az leterjedtebb változat.

A madár megszerzése után, azt valamilyen látványos módon kiterítve körbehordozták a falun. Sokszor valamilyen fa botra, vagy fűzfákból hajlított karikákra, élő állat esetén kis kalitkába helyezték az ökörszemet. Ezt aztán tovább díszítették örökzöldekkel (gyakran magyallal és borostyánnal), színes szalagokkal és különféle csillogó dekorációkkal. A falu férfiai, vagy fiatal fiúi vitték ezt körbe az utcákon, jellegzetes dalokat énekelve, esetleg még táncolva is. Írországban különleges ruhákat is magukra öltöttek: szalmával borították ruhájukat, műlovakat ültek meg, állatbőröket viseltek. Minden háztartásba betértek, ahol pénzt, vagy megvendégelést vártak el. Cserébe ökörszemtollakat osztottak, amit aztán az emberek talizmánként maguknál hordtak, vagy a házban tartották szerencséért, boszorkányságtól való védelemért, a tengerészek szerint pedig nyugodt vizeket hozott. A nap elmúltával a madarat, ha élt, elengedték, ha nem, az erdő, vagy a tengerpart szélén, esetleg a templomkertben eltemették.

Eredetét tekintve szinte biztos, hogy valamilyen kelta szokás maradványa, hiszen már csak az elterjedési területe is erről árulkodik (habár egyes tudósok még régebbre, egyenesen Stonehenge építőihez kötik). Az utóbbi évszázadok során több teóriát és legendát is kitaláltak a hagyomány eredetének és kezdeti jelentésének a magyarázatára, ám erről az igazság úgy látszik, az idők homályába veszett. Annyi biztos, hogy valamilyen áldozati rítusról volt szó, melyben az ökörszem talán valami totemisztikus ős lehetett, vagy a szakrális király megtestesítője.


Forrás:
Elizabeth Atwood Lawrence: Hunting the Wren: Transformation of Bird to Symbol

2015. december 25., péntek

Karácsony 12 napja: sorozat bevezető


Most egy új sorozatot indítok útjára, melyben mától, egészen január hatodikáig egy kis betekintést szeretnék nyújtani a téli napforduló, a karácsony és általában téli ünnepi időszak szokásaiba, babonáiba és néphitébe. Magát a sorozat elnevezését is az európai hagyományokból csentem el: a karácsony 12 napja, vagy éjszakája, máskor a karácsonyi tizenketted, már 567-ben hivatalosan is bekerült a keresztény ünnepek közé. Ez az időszak karácsony napjától (dec. 25.) vízkeresztig (jan. 6.) tart(ott), és az első említést róla a i.sz. 4. század végén teszik. Aztán idővel, a kalendárium változtatások, vagy a helyi variációknak köszönhetően karácsony előtt (pl. Lucától), vagy az után is tartották egyes helyeken. Eredetét tekintve sokan gondolják pusztán keresztény kitalációnak, míg mások meg vannak győződve róla, hogy ha kevés is rá a bizonyíték, de a tizenketted biztos, hogy pogány és azon belül is germán eredetű. Bármi legyen is az igazság, annyi szent, hogy az évszázadok folyamán ezen 12 nap mindegyike sajátos néphagyományra tett szert, melyek igen szorosan kapcsolódnak a régi, kereszténység előtti hiedelemvilághoz, ha nem egyszerűen azok deformált túlélői.

A tizenketted az év óráján az éjfélnek felelne meg - így, akár csak az éjfél, ez is egy igen mágikus és félelmekkel övezett időszak volt. Mondták róla, hogy ezen a 12 napon nem rövidülnek az éjszakák, hanem "áll az idő". Ebben az időtlen időben szabad kezet kapnak a túlvilági lények, melyek közeli jelenléte tabukat von maga után, áldozatok kitételét követeli meg, és általános óvatosságot igényel az embertől. Arról nem is beszélve, hogy a mágiával foglalkozó személyek ereje is állítólag nagyobb ilyenkor: azt szokták mondani, hogy "ekkor fog legjobban az igézet". Viszont, ahogy nagy sikerrel lehet ilyenkor mágikus úton kárt okozni, ugyanúgy lehet bármi pozitívat is varázsolni a jövő évre (termékenységtől kezdve a szerencséig); és ebben az ekkor kószáló szellemek, holtak és szörnyek is a segítségünkre lehetnek, ha a kedvükre teszünk.

Germán területeken ilyenkor nyargal az égen a vad hajsza, ez a halott lelkekből és különféle természetfeletti lényekből álló csapat. A vezetőjük lehet Wotan egy megmaradt alakja, vagy olyan női istennőszerű démonok, akik a nők munkáját és szorgalmát is hajlamosak ellenőrizni, a mellett, hogy pl. kereszteletlen kisgyermekek hadait terelgetik a téli éjszakákon. Ilyen alakok Frau Holle, Perchta, Freen, stb. Ezen hölgyek tiltják ekkor a fonást, de akár a szövést is, jó szándékuk kivívásához pedig tisztának kell lennie a háznak, nem szabad az "guzsalyon szöszt hagyni", vagy bizonyos időpontokon nem megfelelő ételt fogyasztani. De a velük járó holtakat is tisztelet illeti ezen napokban, pontosabban éjszakákon: számukra is megterítenek a karácsonyi asztalnál, vagy mikor a család aludni tér, újra terít, immár az ekkor hazalátogató ősöknek.

Ilyenkor égetik a karácsonyi fatuskót (mely hagyomány talán már valakiknek ismerős lehet Yule tuskó néven), több helyen mind a 12 napon át. A tizenketted egyes napjainak is megvannak a maguk sajátos szokásai: István napján ökörszemre vadásznak, János napján bort szentelnek, vízkeresztkor rossz szellemeket űznek, stb. Ezek néha Európa-szerte hasonlóak, máskor nagyon is különböznek egymástól. Mindenesetre ilyenkor jellemzően, a háznak tisztának kell lennie, ételáldozatok valamilyen formában bemutatásra kell, hogy kerüljenek, házról-házra járnak emberek termékenységet és bőséget varázsolni, a gazdák megpróbálják biztosítani a jó állatállományt és termést mágikus utakon is, míg a kíváncsiak különféle jóspraktikákat űznek, hogy megtudják, milyen év is közeledik feléjük a téli sötétben.


Források:
Szendrey Zsigmond: Évnegyedi szokásaink és babonáink (Ethnographia. 52. évfolyam)
Pócs Éva: Tér és idő a néphitben (Ethnographia. 94. évfolyam)
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Alexander Tille: Yule and Christmas

2015. november 21., szombat

Növények a mágiában: birsalma

Latin név: Cydonia oblonga
Nem: feminin
Elem: föld
Bolygó: Vénusz 
Csillagjegy: vízöntő
Istenség: Aphrodité, Vénusz
Felhasználható: szerelem, védelem, termékenység
Virágnyelv: megkísértés
Álmodni róla: szerelmi siker, vagy gyors felgyógyulás betegségből, gyors problémamegoldás


A birsalma már az ókori görögök számára is ismert volt (a növény latin elnevezése, a Cydonia is egy görög sziget nevéből származik), ám a ránk maradt forrásokban gyakran nem lehet megkülönböztetni pl. az almától, vagy az őszibaracktól, melyeket általánosan egy közös névvel illettek (melon). Épp ezért is mondják az almával együtt a birset is Aphrodité és Vénusz növényének, a szerelem és a termékenység jelképének. Mindenesetre Szolón törvénybe is iktatta, hogy az epiklerosz házasságok esetén (ami az egyébként apjuk örökösének számító lányok idősebb férfiúhoz való hozzákényszerítését takarta), a menyasszony kötelezően fogadjon el egy birsalmát a vőlegénytől, hogy hamar szerelemre lobbanjon az egyébként általa nem kívánt férfi iránt. Később már a házasság boldogsága érdekében a menyasszonynak a vőlegény szüleitől kellett a szokások szerint elfogadnia ugyanezt a gyümölcsöt, vagy a párnak közösen megennie, hogy boldog életük legyen, vagy hogy kedvesen beszéljenek mindig egymással. Míg az ajándékba küldése, illetve a közös fogyasztása szerelmi zálognak számított. Az esküvőkön való alkalmazása viszont a középkor folyamán Európa-szerte elterjedt (pl. mint a násznépnek felszolgált étkek kötelező részeként a jó és boldog házasságért), Görögországban pedig az utóbbi időkben sem számított ismeretlennek.
Plinius azt írja róla, hogy távol tartja a szemmel verést. Egy angol babona szerint a birset mindig eperfával együtt kell ültetni, vagy balszerencsés lesz a ház. Ha pedig a fogantatás idején az anya ezt és koriandermagot eszik, akkor a baba bölcs és okos lesz. Egy makedón bűbáj szerint pedig, az embereken nyáron megjelenő kiütések ellen a következőket kellett tenni: napkelte előtt egy elhagyott helyen lévő birsalmafához menni, az ágai alatt meztelenül állva azt mondani háromszor, hogy "Egy férfit akarok, és most azonnal!", majd a ruháinkkal a kezünkben, hátra nem nézve, 40 lépésnyit elsétálni és felöltözni. Ezt három egymást követő nap kellett megismételni.



Források:
Graham Anderson: Greek and Roman Folklore: A Handbook
Margaret Baker: Gardener's Magic and Folklore
John Cuthbert Lawson: Modern Greek Folklore and Ancient Greek Religion: A Study in Survivals
G. F. Abbott: Macedonian Folklore
D.C. Watts: Dictionary of Plant Lore
Maud Grieve: A Modern Herbal
Christopher A Faraone: Ancient Greek Love Magic

2015. november 11., szerda

Szent Márton napja

Szent Márton napja manapság nem számít igazán nagy ünnepnek, szerencsésnek érezheti magát, ha esetleg megemlítődik a libahús evésével kapcsolatban. Pedig a középkorban Európa-szerte nagyon kedvelt alkalom volt, sőt, a nyomok abba az iránya mutatnak, hogy igen mély pogány gyökerekkel is rendelkezik.

Maga Szent Márton, kiről az ünnep mai nevét kapta, a 4. század folyamán élt. Pályafutását római katonaként kezdte, majd nagy keresztény térítő lett, végül pedig Tours püspökeként halt meg. Leghíresebb tette talán, hogy egy hideg napon, egy koldussal találkozva a saját köpenyét kettévágta, hogy megosztozhasson rajta a szerencsétlen emberrel. De e mellett leprásokat gyógyított, holtakat támasztott fel, ördögöt űzött, pogány szentélyeket romolt, templomokat égetett le és szent fákat vágott ki. Márton napját viszont már 578-ban rosszallóan említik egy zsinaton, és kimondottan tiltják ekkor a "mértéktelenséget". Ebben már csak az is érdekes, hogy maga az ünnep hivatalos státuszát az egyházban csak a 7. század folyamán nyerte el.

Ennek a napnak a korai sikerét talán az magyarázza, hogy az emberek napi életében is több apropója volt: egyrészt a tél kezdetét jelölte, másrészt az ekkor esedékes állatok leölésének is ez volt az ideje, arról nem is szólva, hogy az új bort szintén ekkoriban kóstolták. Ennek persze óriási mulatozás és lakomázás lett az eredménye. Ám minden valószínűség szerint, ez a nagy eszem-iszom a pogány időkben is létezett, sőt, még vallási szignifikanciája is volt. Sokan Samhain (egyik) utódjának gondolják Márton napját, amihez majd csak később csatlakozott a mai mindenszentek (ami sokáig februárban volt megtartva), amikor az egyházatyák már úgy érezték, hogy egy ünnep nem elég a november eleji fesztiválidőszak keresztény köntös alá bujtatására. Egy másik lehetséges forrása ezen napnak egy germán újévi rendezvény lehetett, hiszen a germánoknak is tél kezdetén jött el a következő év.

A szokásokat tekintve, Márton napja kezdi meg a téli ünnepek sorát. Ilyenkor nagy lakomákat csaptak, méghozzá húsból: libából (melynek mellcsontjából jósolni lehetett), marhából és sertésből (nem hiába volt ennek a hónapnak a germán neve "vérhónap"). Aztán ezt egészítette ki az újbor jó alapos megkóstolása. Egyes német területeken azt is mondták, hogy az ezen a napon ivott bor erőssé és széppé tesz. (Egyébként pedig, szent Márton a részegesek és a fogadósok védőszentje is.) Európa több helyén, de főként Németország, a Benelux államok és Franciaország egyes részein, máglyákat gyújtottak ekkor. Ezeket a tüzeket körbetáncolták, átugrálták, gyümölcsöket szórtak bele, csonthéjasokat emeltek felé, a hamvait pedig szétszórták a szántóföldeken termékenységért. Érdekes továbbélése ezen szokásnak, hogy később az emberek egy, a szobában gyújtott gyertyán ugrottak át, hogy a Márton napi tűz jótékony hatását megkapják. Ekkor a gyerekek házról házra jártak, volt, ahol énekelve-táncolva, hogy édességeket, gyümölcsöket kéregessenek. Továbbá, eleinte zöldségekből faragott (melyeket, egyes helyeken "halál feje"-inek neveztek), majd később papírból készített lámpásokkal is felvonultak a kicsik, mely szokás még ma sem ismeretlen. Ennél a gyakorlatnál talán a legszembetűnőbb Márton napjának és Halloween-nek a "rokonsága". Ám ezen alkalom a karácsonyi ünnepkörrel, és kimondottan a Mikulással is kapcsolatban áll: Márton éjszaka a vidéket járja, ellenőrzi, hogy melyik gyerek volt jó, és melyik nem. A jóknak almát, diót, mogyorót hoz, a rosszaknak pedig botokat (vagy verést). Ám míg a Mikulásnak meg van a "sötét" párja, a Krampusz, addig Márton maga is megjelenhet egy félelmetes figuraként, aki ugyan ijesztgeti a gyerekeket, ám a jóknak jutalmat ad. Végül pedig hadd említsek meg egy ezen napi szokást, mely a 19. századig élt Írországban: ekkor azt tartották, hogy vérnek kell folynia, amiért is leöltek egy libát, vagy egy fekete kakast, a vérét pedig a padlóra, a küszöbre, vagy a ház négy sarkába szórták. Az állat húsából pedig az első megjelenő koldusnak kellett adni, Szent Márton tiszteletére. Ez elvileg biztosította a háztartás szerencséjét és védelmét. Egy könyvben azt a feltételezést olvastam, hogy itt Márton egy pogány isten helyébe lépett, akinek eredetileg ez az áldozat szólt. Azt, hogy tényleg egy istenről volt-e szó, nyilván nem lehet tudni, ám maga a tett (a ház küszöbének, sarkainak vérrel szórása) leginkább egy háztáji szellemnek szánt áldozatra utal.

Mindezeket figyelembe véve jól látszik, hogy Szent Márton napja eredetileg egy, az aktív pásztorkodás végét, és a téli időszak kezdetét jelölő pogány ünnep maradványa.


Források:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Hugh O’Donnell, Malcolm Foley: Treat or Trick? Halloween in a Globalising World
Christian Roy: Traditional Festivals: A Multicultural Encyclopedia, Volume 2
Sean Kelly, Rosemary Rogers: Saints Preserve Us!: Everything You Need to Know About Every Saint You'll Ever Need
Prudence Jones, Nigel Pennick: A History of Pagan Europe
Nigel Pennick: Pagan Magic of the Northern Tradition: Customs, Rites, and Ceremonies


2015. október 31., szombat

Nagyon boldog Halloween-t!






















Akár Halloween-t tartasz, akár Samhaint, vagy éppen a Holtak ünnepét, Mindszenteket, esetleg az új évet köszöntöd, nagyon sok boldogságot kívánok Neked és Szeretteidnek!

Köszönjük, hogy az elmúlt 13 éjszakát velünk töltötted!

Üdvözlettel: Virág

2015. október 30., péntek

A visszajáró holtakról





















Az európai néphit rengeteg olyan esetet ismer, amikor egy elhunyt nem lelt békét halála után és visszajárt az élők világába. Ennek a "visszajárásnak" több módja is ismert volt: a halott megjelenhetett álmokban, víziókként, láthatatlanul, ám tárgyak mozgatására képesen, vagy akár a maga testi valójában is. Nyughatatlanságuk oka szintúgy változatos: erőszakos halált haltak, nem megfelelő módon lettek eltemetve, vétkeztek még éltük során, valamit meg szeretnének szerezni, üzenetet akarnak átadni, vagy csak a megszokott életüket próbálják meg változás nélkül folytatni. A legszívbemarkolóbbak szerintem talán a halott kisgyerekek történetei, akik azért nem lehetnek békében, mert a szüleik túl sokat siratják őket, vagy azon anyák szellemei, akik a halálból is visszatérnek árváikat gondozni. Mindezeket a holtakat nem feltétlenül gondolták veszélyesnek, vagy ártónak az emberek (habár olyanok is bőven voltak), ám a visszajárást magát nem találták ideálisnak, hiszen a holtaknak is megvan a maguk helye. Az élők pedig eddig nem tudnak tovább lépni, míg elhunyt szeretteik hazajárnak hozzájuk.

A visszajárás megakadályozása már a haldoklás, illetve a halál pillanatában elkezdődött, a csúcsát a temetés során érte el, de onnantól fogva is (igaz már nem olyan  mértékben) folyamatosan folytatódott. Ha az elhunyt mindezek ellenére sem tudott békében nyugodni, különféle módszerekkel még megváltható volt. Sok leírásban elég egy verbális formula elmondása (pl. kereszteletlen gyermekek esetén: "Ha fiúcska vagy, akkor legyél Ádám, ha lány vagy, legyél Éva!", általánosan pedig: "Minden ember az Új Jézust dicsérje!"), esetleg a visszajárás okára való rákérdezés, az azutáni segítségnyújtással együtt elég ahhoz, hogy a halott nyugalmat leljen. Habár elvileg káromkodásra is eltűnhetnek. Egy másik előírás alapján ilyenkor a szegényeknek és koldusoknak kell alamizsnát, vagy saját magunk sütötte cipót adni. A keresztény vallás szerint az ilyen esetekben a megoldás a bolyongó lélek üdvéért imádkozni, vagy misét mondatni, míg rosszindulatú halottaknál a kísértett ház megszentelésével lehetett próbálkozni. A ház, vagy élő személy körbefüstölését is gyakran alkalmazták ilyenkor, amire a szemfedél, a koporsó, a fejfa egy darabját, vagy a halott egy hajtincsét használták. Egyes helyeken ezt még azzal is kiegészítették, hogy a sírról három göröngyöt a szobába vittek. Absztraktabb módszer volt az, ami szerint ha szellemet látunk, ki kellett menni a kúthoz, és azt (vagy a házat) háromszor körbejárni. Vagy csak egyszerűen egy halott fogát kellett magunkon hordani, hogy elkerüljenek a kísértetek.

2015. október 29., csütörtök

A temetőben mit illik





















A temetők és a sírok, amióta csak léteznek, különleges helyet foglaltak el az emberek hitvilágában. A holtak ezen városai mindig a túlvilági, a mágikus és a félelmetes dolgok helyeként jelenik meg, de egyben ez a szeretett, a hiányolt és a tiszteletre méltó elődök otthona is. A sírok maguk, a régi elképzelések szerint a holtak "házai", melyekben valamilyen formában tovább folytatják létüket, vagy legalábbis féltékenyen őrzik. A temetőkben illendő viselkedésnek is ez a fő mozgató rúgója: egyrészt a holt lelkét ki kell elégíteni a sír gondozásával, másrészt pedig nem szabad sehogy se megsérteni az eltávozott lelki békéjét. Mindkét szabály áthágása kísértetjárással, betegségekkel, szerencsétlenségekkel és halállal végződhet. Legalábbis a néphit szerint.

A halott elégedettségének biztosítására sok helyen eleve a kedvenc tárgyaikat az emberekkel temették el. Ha ez nem történt meg, akkor szerencsét hozónak tartották, ha azokat a sírra teszik (hasonló módszerrel egyes hazajáró holtak is nyugalomra kényszeríthetőek). A világ nem-keresztény részein étel-, ital- és illatáldozatokat is helyeznek el a sírokon, habár már nekem is volt olyanhoz szerencsém, hogy egy sírra az elhunyt kedvenc cigarettájából raktak pár szálat. Szintén nagyon fontos a sír megfelelő gondozása. Egy wales-i hiedelem nemes egyszerűséggel kimondja, hogy nagy bajok várnak annak a leszármazottjaira, akinek a sírja nincs gondosan virágokkal beültetve. A virágok kivitele a sírokra szintén egy áldozati formának, még akkor is, ha manapság igen kevesen vannak, akik így tekintenek rá. Egyébként pedig, egy elképzelés szerint csak páros számú virágot szabad a temetőbe kivinni, míg "házi használatra" csak páratlan szálat lehet leszedni (kivétel az egy szál, ami mindkét esetben megfelel).

A néphitben két fő előírás szerepel azzal kapcsolatban, hogy mit nem célszerű a temetőkben megtenni. Először is, a lopás teljes mértékben tabu. Ami egyszer a holtaké, azt már onnan élőnek nem szabad eltulajdonítani. Tehát, a lopás itt nem csak ezt jelenti, hogy egy ismeretlen sírjáról lelopjuk a mécsest, hanem azt is, hogy leszakítunk egy virágot, és hazavisszük. Emlékszem, nekem gyerekkoromban a nagymamám még azt se engedte, hogy a régi, kidobott koszorúk letört darabjait kivigyem a temetőből. Hasonlóan fontos, hogy soha ne lépjünk át, vagy rá egy sírra, de még ha lehet, ne is üljünk le rájuk. Az ilyen cselekedet betegséget, nőknél meddőséget, többszöri véghezvitele pedig halált hozhat a hiedelmek szerint. Ezen két fontos előírás mellett még rengeteg apróbb babona létezik, mely a halál erejének mágikus átvitelétől igyekszik megóvni az embert: például nem szabad sírköveket olvasni, mert attól feledékenyek leszünk vagy, hogy tilos a sírokon lévő virágokat szagolni, különben elveszítjük szaglóképességünket.

2015. október 28., szerda

Szemelvények korábbi Halloween-i cikkeinkből


Közös sorozatunk mai epizódja az Erdész munkája. 


Halloween igaz története
http://azerdesz.hu/?p=1234

13 tévhit Halloweenról
http://azerdesz.hu/?p=2192

A Luca-kalendárium és a „magyar Halloween”
http://azerdesz.hu/?p=1444

Kísértetek a magyar néphitben
http://erdeivarazslatok.blogspot.hu/2013/10/halloween-13-ejszakaja-kisertetek_30.html

A vad hajsza legendája
http://erdeivarazslatok.blogspot.hu/2013/10/halloween-13-ejszakaja-vad-hajsza.html

Temetői föld
http://erdeivarazslatok.blogspot.hu/2013/10/halloween-13-ejszakaja-temetoi-fold.html

Varjak mágiája
http://azerdesz.hu/?p=2194

Bloody Mary – avagy ne nézz éjfélkor a tükörbe
http://azerdesz.hu/?p=2178

Koporsószögekről
http://erdeivarazslatok.blogspot.hu/2013/10/halloween-13-ejszakaja-koporsoszogekrol.html

Két „ősi” hagyomány leleplezése – Töklámpás és néma vacsora
http://azerdesz.hu/?p=1256


További érdekességek az Erdő misztériumáról: www.azerdesz.hu

2015. október 27., kedd

Hulla jó hozzávalók





















A boszorkányokat már az ókor óta gyanúsítják azzal, hogy varázspraktikáikban emberi holttestek részeit használják fel. A boszorkányperekben több helyen is szerepel, hogy miként alkalmazták halott csecsemők, vagy akasztott emberek zsírját repülőkenőcs készítésére, vagy éppen különféle rontásokhoz. Ám ha jobban megnézzük a népi mágia világát, azt lehet felfedezni, hogy a hullák testrészei szerves részei voltak a materia magicának, és felhasználásuk koránt sem korlátozódott a boszorkánynak tartott személyekre. Csak, hogy pár példát említsek a Kárpát-medencéből:

- A halva született gyereket a ház alapjába tették, hogy megvédjen a villámcsapástól.
- A kivégzett ember vérének megivásáról azt mondták, hogy epilepsziát gyógyít.
- A kereszteletlen gyerek szívébe állított gyertya elalszik ott, ahol kincs van a földben.
- A kereskedők és kocsmárosok a kereszteletlen gyerek nyelvét ásták a küszöb alá.
- Az akasztott ember gyűrűsujját a kocsmárosok a cégérre kötötték, hogy több vendégük legyen.
- Az akasztott férfiember nemi szervét a kocsmárosok pedig a hordó alá, vagy bele rakták, hogy sok vendégük legyen.
- "Halottfakadékkal" illetve ilyen fakadékos vattával az eladásra szánt kalácsot kenték meg, hogy elfogyjon mind.
- Aki egy halott gyűrűsujját borban megitta, az akármilyen részeges is volt, többet nem fog ivott.
- A halott egész kisujját eltették három évre az ágy sarkába, ami után elővették, és "rossz nehézség" ellen használták.
- Vakság gyógyítására egy kisgyerek kéz- és lábfejét főzték meg paprikásnak és fogyasztották el.

2015. október 26., hétfő

Zenék a Halloween-i vacsorához


Közös sorozatunk mai epizódja az Erdész munkája. 


A tökéletes hangulathoz megfelelő zene is kell. Ha már az ételhez és a tennivalókhoz adtam néhány tippet, akkor most segítenék egy kicsit a zeneválasztásban is, pár elsőrangú és ideillő zeneszámmal.


Loreena McKennitt - Samain Night
https://www.youtube.com/watch?v=tj1tZwGqjU8

Omnia - Wytches brew
https://www.youtube.com/watch?v=FnINt8V6jgk

Lisa Thiel - Samhain song
https://www.youtube.com/watch?v=m4GdLVhcO48

Damh The Bard - Samhain Eve
https://www.youtube.com/watch?v=RcDLcQk1Ntg&list=PL1RBvYVPwVKRKftPvH0HUNpJkNAiw9HW_&index=5

Loreena McKennitt - All Souls Night
https://www.youtube.com/watch?v=RooTTuLCfNM&list=PL1RBvYVPwVKRKftPvH0HUNpJkNAiw9HW_&index=6


Jó szórakozást kívánok!


További érdekességek az Erdő misztériumáról: www.azerdesz.hu

2015. október 25., vasárnap

Denevérek babonái

























Az európai néphitben, valószínűleg éjszakai életmódja miatt, igen csak rossz hírnek örvendenek ezek a kedves kis állatok. A halállal és a holtakkal hozták kapcsolatba őket, míg a kereszténység egyenesen az Ördöggel és démonaival. De a boszorkányok is közel álltak hozzájuk, hiszen ők maguk is (elvileg) denevérekké változhattak, vagy a familiárisaik ölthettek ilyen formát. Sok varázslatnak is fontos kelléke volt ezen állatok vére, egyes repülőkenőcsök receptjeiben is szerepel, mint hozzávaló. Állítólag egy heliotrópra ha rákarcolunk egy denevérformát, az plusz erőt ad a varázsszövegeinknek, illetve segít a démonok felett uralkodni. De az Európán kívüli vidékeken is előfordult, hogy nem a legfényesebb hírnévnek örvendtek a denevérek. Közép-Amerikában is a halállal, illetve a véráldozatokkal hozták összefüggésbe őket (ugyebár arra laknak a vérszívó denevérek). A kelet-afrikai gondolkodásban pedig a denevéreken lovagolnak a boszorkányok, míg Elefántcsontparton és Madagaszkáron a holtak szellemeit jelenítik meg.

Más területeken viszont kimondottan szerencsésnek, vagy szentnek gondolták a helyi denevérfajokat. Kínában a denevért a legtökéletesebb madárnak tartották, mivel szoptatja kicsinyeit; ezen felül még szerencsehozónak is gondolták, így stilizált alakban gyakran megjelenik díszítő motívumként. Néhány új-guineai törzs a termékenység szimbólumának tartotta őket. Az ausztrál őslakosok is nagyra tartják ezen emlősöket, és nem merik bántani a példányaikat, mert azt gondolják, hogy az éveket venne el az életükből. A Karib-szigeteken pedig jó angyalnak képzelték, aki éjszakánként védelmet biztosított az otthonoknak, és itt is tabunak számított a megölése.

Ami a konkrét denevérekkel kapcsolatos babonákat illeti:
- egy angol szokás szerint, ha élő denevért szegezünk az ajtó felé, az megvéd a boszorkányoktól
- ha megharapnak, a seb soha nem fog begyógyulni
- szerencsétlenséget hoz, ha megöljük a szobába berepült denevért
- ha már egyszer bejött, akkor pedig jó előjel, ha valamire egy időre leszáll
- ha a konyhába repül be és rögtön a mennyezetre száll, az jó jel; ám ha kétszer körberepül előtte, az rossz
- amikor kifelé próbáljuk kergetni a szobába repült denevért, és az állat nekirepül egy gyertyának (vagy bármi más fényforrásnak), az nagyon rosszat jelent
- ha háromszor körberepül a házban szintén rosszat ígér
- ha a fejeden repül körbe háromszor az egyenesen a halálodat jósolja meg

2015. október 24., szombat

Egy újabb amulett Halloween éjszakájára



Közös sorozatunk mai epizódja az Erdész munkája.



Halloween minden pillanata arról szól, – illetve annak profanizált megfelelője – hogy megvédjük magunkat, családunkat, házunkat, vagy jószágunkat a Túlvilágról ilyenkor könnyűszerrel átlépő szellemektől. Erre szolgál a töklámpás, a zajongás, vagy éppen az ijesztő álruhák, de ennek egy klasszikus módja az alábbi amulett elkészítése is.

Hozzávalók:
Hét csipet temetőföld
Három pehely toll
Egy fehér gyertya (nem mécses)
Egy fekete szalag
Esővíz

Elkészítés:
A Halloween-t megelőző növő Hold idején, éjfélkor, a vízből, földből és tollból gombócot gyúrunk, majd három csepp vérünket hullatjuk rá.
A gombócot bepólyáljuk a fekete szalaggal, majd a gyertyára kötjük.
Az így elkészült amulettet magunknál hordhatjuk, de az ajtó fölé is akaszthatjuk, ha otthon töltjük Halloween éjjelét.
Mindenszentek harmadnapján a gyertyát leégetjük, és a maradékát tűzbe vetjük.


További érdekességek az Erdő misztériumáról: www.azerdesz.hu

2015. október 23., péntek

Halloween-i oltárkellékek





















Közös sorozatunk mai epizódja az Erdész munkája. 

Noha mindig hangsúlyozom, hogy én magam nem ezt az irányt követem, mégis sokaknak fontos Samhain keltizált ünneplése. Ilyenkor a narancssárga terítőkön és gyertyákon kívül számos apróság teszi specifikussá az oltárt. Ezeket az eszközöket az ünnephez kapcsolódó szimbólumcsoportokba sorolhatjuk, az alábbiak szerint:


A halál szimbólumai:
Koponyák
Csontok
Sarló, vagy kis kasza
Sírkő darabok
Temető föld
Koppantó


Ősök szimbólumai:
Képek
Szobrocskák
Szigillumok


Aratás végének szimbólumai:
Alma
Sütőtök
Tök
Gyökérzöldségek
Kukorica
Búzaszemek és kalász
Bőségszaru


Új kezdet szimbólumai:
Seprű
Fehér gyertyák
Tiszta papír


Egyéb Samhain szimbólumok:
Forralt bor
Szárított levelek
Makk
Dió
Sötét rozskenyér
Szalmabábú
Felajánlások az ősöknek
Halálistenségek speciális kis-szentélyei
Tömjén


A sok oltár-csecsebecse csábítása rendkívül nagy, ám én mindenkit inkább arra bíztatok, hogy az oltár helyett lelkét díszítse, mert az számít igazán!


További érdekességek az Erdő misztériumáról: www.azerdesz.hu

2015. október 22., csütörtök

Egy középkori izlandi élőhalott


A következő történet az Eybyggja Sagában található, mely 1230 körül íródott és a Nyugat-Izland egy részén lakó emberek életét írja le az 884-es évektől egészen 1031-ig. Fontos megjegyezni, hogy ezt nem mesének tekintették a készítői, hanem a valós események elbeszélésének, így tehát a benne leírtakról úgy tartották, hogy a megfelelő körülmények között bárki mással is megtörténhetnek.

Tekeredett lábú Thorolf, családja és szolgálói Hvamm völgyében éltek. Thorolf egy igen gonosz ember volt, és miután meghalt, egy kőhalom alá temették el. Ám a marhák, akik a testet szállították, meg lettek rontva, a jószágok, akik a sír közelébe mentek, mind megőrültek és halálra bőgték magukat, míg a madarak, akik oda szálltak, egytől-egyig meghaltak.

Hvamm pásztora egy alkalommal a sírhalomhoz közel összetalálkozott a holttal, minek után nem sokkal minden csontját összetörve és szénfeketén találták meg a tetemét. Az egész ügy addig fajult, hogy már senki nem merte a völgyben legeltetni az állatait. Thorolf még élő családja és ismerősei hamarosan azt is észrevették, hogy a ház közösségi szobáját is kísérti valami. Telente pedig Thorolf gyakran meg is jelent a farmon. Miután a ház asszonya - Thorolf felesége - meghalt, eltemették őt is a férje mellé. Ezt követően az emberek elmenekültek a farmról, de a holt erre az egész völgyet elkezdte kísérteni, így hamarosan az is elhagyatott lett. Thorolf embereket ölt és látták azt is, amint a miatta meghaltak vele sétálnak. Az egyetlen ember, aki védelmet tudott nyújtani tőle Arnkel, a fia volt, akinek a közelében soha semmi tragédiát nem okozott.

Azon a tavaszon, Arnkel tizenegy emberével elment újratemetni apját. Együtt felnyitották a sírt, amiben a tetem szörnyű kinézetű volt, de még nem indult bomlásnak. Egy ökrök húzta szánkóra tették, és Ulfarsfell hegygerincére felvitték. Innen még tovább akarták szállítani Vadilshofdiba, hogy ott hantolják el, ám az ökrök megzavarodtak, és a tengerbe rohantak. Thorolf olyan nehéz volt, hogy az emberek alig tudták eljuttatni a közeli dombra, ahová aztán eltemették. A hegyfok túloldalán, Arnkel a biztonság kedvéért egy óriási falat emeltetett, ami olyan magas volt, hogy csak a madarak tudtak átjutni rajta. Thorolf ott nyugodott, amíg csak fia élt.

Ám amint Arknel meghalt, apja újrakezdte ártó munkásságát. Bolstadban embereket és állatokat ölt, Ulfarsfellt is kísértette, ahol mindenkit rettegésben tartott, míg Thorodd földesúr földjei elnéptelenedtek miatta. A parasztok panaszai miatt Thorodd összegyűjtötte embereit, és felmásztak az élőholt sírjához. Felnyitották a halmot, amiben meg is lelték Thorolfot, aki még mindig nem indult bomlásnak, ám fekete volt, mint az éj és kövér, mint egy disznó. Amikor megpróbálták megmozdítani, olyan nehéznek bizonyult, hogy csak egy emelőrúd segítségével tudták kiemelni. Eztuán a folyópartra görgették, ahol egy máglyát építettek neki. Rátették a testet, az viszont csak igen nehezen kezdett el égni, amikor pedig meggyulladt, egy nagy szél szétszórta a hamvait.

Egy tehén gyakran ment ki arra a partszakaszra, ahol Thorolfot elégették és ott lenyalogatta a köveket, amiken a holt hamvai megmaradtak. Egy titokzatos szürke bika meghágta a tehenet, aki nemsokára egy szürke borjúnak adott életet. Amikor Thorodd szoptatós dajkája meghallotta ennek az állatnak a hangját, nagyon megijedt, és ezt mondta: "Ez egy szörnynek, nem egy élő állat hangja". Ezután több alkalommal is kérte, hogy öljék meg az állatot, ám Thorodd nem hallgatott rá. Egy nap pedig ez a szürke borjú ölte meg.

Forrás:
Claude Lecouteux: The Return of the Dead: Ghosts, Acestors, and the Transparent Veil of the Pagan Mind

2015. október 21., szerda

Múmia dogok



Közös sorozatunk mai epizódja az Erdész munkája. 

Az elmúlt évek gasztro-horror sikerei után, idén ismét bemutatok egy Halloweeni ételt. A múmia dog elkészítése nagyon egyszerű.

Alapanyagok:

Sok virsli
Mustár
60 dkg finomliszt
4 dl tej
3 dkg élesztő
5 dkg vaj (olvasztott)
1 csapott ek cukor
1 ek só (csapott)
1 db tojás (kenéshez)

Elkészítés:

1-2 dl langyos, cukros tejben felfuttatjuk az élesztőt.

Egy nagy tálba beleszitáljuk a lisztet, majd hozzákeverjük a sót és a cukrot.

A lisztbe beledolgozzuk a felfuttatott élesztőt, és a többi tejet, majd kézzel simára gyúrjuk.

Hozzáöntjük az olvasztott vajat, és újra simára dolgozzuk (5 perc). Ha túl lágy, pici lisztet adhatunk még hozzá, hogy könnyebben lehessen kidolgozni.

Egy gombócnyit vékonyra nyújtunk, majd éles késsel csíkokat vágunk belőle.

A virsliket harmadoljuk, vagy negyedeljük, majd bepólyáljuk a tésztával, végül szemecskéket rajzolunk rájuk mustárból.

Egymáshoz nem túl közel, sütőpapírral bélelt sütőlemezre tesszük, tetejüket felvert tojással megkenjük.

10-15 percig kelni hagyjuk, majd 200°C-on, hőlégkeveréssel megsütjük.

A maradék tésztából ízletes kifli készülhet, ha egyenlő részekre osztjuk, cipókká formáljuk, lisztezett deszkán 20-25 cm átmérőjű körlapokká nyújtjuk, majd minden lapot 8 cikkre vágunk, és a cikkeket a szélesebbik végüknél kezdve feltekerjük, és kifli formára hajlítjuk.

A sütés ebben az esetben is a fenti módon történik.

Borzalmasan jó étvágyat kívánok!



További érdekességek az Erdő misztériumáról: www.azerdesz.hu

2015. október 20., kedd

Hókusz-pókusz



A hókusz-pókusz kifejezés ugyan több száz éves múltra tekinthet vissza, ám eredete a történelem homályába vész. Egy 15. századi német zsidó mágikus kéziratban szerepel egy bizonyos "Akos Pakos", mint varázserővel bíró név, mely talán a hókusz-pókusz gyökere lehetett. Más feltételezések szerint egy skandináv vagy olasz mitikus varázsló nevéből származott. Egy 17. századi elképzelés szerint a római katolikus liturgai latin nyelvű szövegéből lett "félreértve": a "hoc est corpus"-ból ("ez az én testem") lett a hókusz-pókusz. Még egy újabb feltételezés a mágiahasználók által alkalmazott pszeudo-latin, önmagában értelmetlen "hax pax max Deus adimax", mondókára vezeti vissza a származását. Bármi is legyen az igazság, annyi biztos, hogy az angol forrásokban a 17. század folyamán elterjedt a kifejezés használata. Thomas Ady 1655-ben írja, hogy egy bűvészetből élő férfiú magát "Ő Királyi Felsége legkiválóbb Hókusz-pókusza" névvel illette, és minden trükkje elsütésekor azt mondta: "hocus-pocus, tontustalontus, vade celeriter, jubeo". Ezután már a hókusz-pókuszt széles körben használták a szemfényvesztőkre és a bűvészere. Ám valós mágikus gyakorlatba soha nem került be, ugyanis az abrakadabrával ellentétben, ez egyzser sem szerepel se amuletteken, se más varázslattal kapcsolatos iratokban.

2015. október 19., hétfő

Halloween 13 éjszakája (2015)



A ma induló, 13 részes sorozatot – immár hagyományosan – Erdész barátommal közösen bocsátjuk útjára. Egészen Halloweenig, minden nap egy újabb kapcsolódó, rövid érdekességet mutatunk be, kissé kötetlen formában. Az írásokat felváltva tesszük közzé, és minden második nap a másikét osztjuk majd meg.

A kezdeményezés célja, – amellett, hogy szeretnénk megismertetni Olvasóinkat a mondakör érdekességeivel – bemutatni, hogy a hazánkban nagy divattá vált „pogány acsarkodás” ellenére dolgozhatunk együtt, egymást segítve is, és ha két ember ugyanazzal a témával foglalkozik, nem kell feltétlenül egymás ellenségeivé, vagy konkurenseivé válniuk.

Jó szórakozást kívánunk az idei sorozathoz!

2015. szeptember 23., szerda

Az őszi napéjegyenlőség főbb növényei


Tölgy és a makk
A tölgy ősidők óta szent fának számít: vagy azért, mert ő maga az isten/tiszteletre méltó szellem, vagy mert valamelyik isten számára nagyon kedves (pl. Zeusz, Thor). Talán a legjobban arról ismert, hogy a druidáknak valaha milyen fontos volt; Plinius például azt írja róla, hogy egy szertartást sem hajthattak végre a leveleinek jelenléte nélkül. Az idők folyamán pedig Európa-szerte feltűnnek szent, vagy varázserővel bíró tölgyfák. Általánosan elmondható róluk, hogy veszélyesnek tartották a kivágásukat és jobbára halált várt azokra, akik ezt mégis megtették. Termése, a makk pedig alapvető fallikus termékenységszimbólum (róla bővebben itt olvashatsz).


Alma
Az alma, mint a bibliai tudás fájának (vélt) gyümölcse, évszázadok óta az európai kultúrában a bölcsességgel van összekapcsolva. De a halhatatlanságot, az örök fiatalságot, a szerelmet és a termékenységet is régóta szimbolizálja, illetve szóba hozták a mágiával és a gyógyítással is. Sokak számára ismerős lehet, hogy a legendás Avalon szigetén elvileg szintén sok almafa nőtt, sőt, maga a név is annyit tesz, hogy "az almák szigete". Rengeteg istennek és istennőnek volt a szent fája (Idunn, Balder, Aphrodité, Héra, Athéna, stb.). A germán és kelta legendákban különféle mágikus lények őrzik, az almáskertek pedig még az USÁ-ban is különleges és varázslatos helyeknek számítottak. A kelták valaha egy szép almát a fán hagytak szüretkor, áldozatként, hogy a jövő évi termés jó legyen. Ez a szokás még mindig ismert volt nem is olyan régen Angliában, igaz az utolsó alma fán hagyása ekkor már nem áldozat volt, hanem egyszerűen halált hozott a házra, ha azt valaki megette.


Szőlő
A szőlő alapvetően a görög Dionüszosz (és a római Bacchus) istennek való szentségéről ismert, aki a mítoszok szerint megtanította az embereknek, hogyan termesszék, illetve a bort miként állítsák elő belőle. Mielőtt még bárki is egy bizonyos názáreti férfiú vérének mondta volna a bort, Dionüszosz ünnepein ezen isten vérének számított. A sumerok az "élet növényének" mondták, és számukra az élet jelképe egy szőlőlevél volt. A még ma is divatos szüreti fesztiválok korai elődei már az ókori görögöknél is megjelentek, melyeken körmenetekben szőlőágakat hordoztak különféle istenek tiszteletére (Dionüszosz, Athéna, Ariadne).


Körte
Az ókori görögök szerint szent volt Héra és Athéna számára, de a germánok is tisztelettel övezték ezt a fát, minek hatására több keresztény térítő is "kénytelen" volt kivágni őket. Régen az erotika, az érzékiség és a termékenység szimbólumának számított. A néphitben néha félték a körtefát, és előfordult olyan is, hogy azt gondolták, az ágaiban ördögök laknak. A boszorkányok is alatta találkoztak, illetve táncoltak.


Őszi termések és bogyók
Ide sorolható minden ekkor érő termés (pl. dió, mogyoró, galagonya, csipkebogyó, stb.), melyekről bővebb leírást itt lehet találni: bogyókról és termésekről


És a ráadás: gombák
A gombák ősidő óta foglalkoztatják az emberek fantáziáját: már a neolitikumból származó ábrázolásokon is megjelennek gombaszerű alakok. A régmúltban az "istenek fiai"-ként gondoltak rájuk, hiszen látszólag spontán jelennek meg (és sokszor igen hirtelen). Gyors és bőséges növekedésük miatt a termékenység szimbólumai voltak. De jelképezhették még a gonoszt, az alvilágit, a démonokat, tündéreket, varangyokat és a boszorkányokat is. A hallucinogén hatású fajoknak köszönhetően a bolondsággal és az őrültséggel szintén kapcsolatba kerültek, na meg persze a transzba eséssel és a sámánok munkájával. Szentnek számítottak Thor (és Donar) számára, általa pedig a villámlással, a mennydörgéssel és a csütörtöki nappal is összefüggtek.


Források:
Marcel De Cleene, Marie Claire Lejeune: Compendium of Symbolic and Ritual Plants in Europe: Vol I. & II.

2015. augusztus 18., kedd

Kezdő boszorkányos írások buktatói


Bizonyára nem tévedek, ha azt állítom, hogy ha valaki boszorkánysággal akar elkezdeni foglalkozni, akkor a fő tájékozódási forrása a könyvek és Internetes oldalak lesznek. Ám saját tapasztalatból és az engem kérdésekkel megkeresők problémáiból több olyan pontot is meg akarok most nevezni, melyekkel vigyázni kell ezen írások (legyenek azok virtuálisak vagy sem) esetében.


1. Nem minden arany, ami fénylik. Nem minden boszorkányság, ami annak nevezi magát.
Igen kényes kérdéssel kezdek, melyen biztos sok emberrel hosszan el tudnék vitázni. (De nem akarok.) Mindenesetre azt nagyon fontos észben tartani, hogy a wicca nem egyenlő a boszorkánysággal, vagy fordítva. Ugyanígy attól még, hogy valami mágikus módszerekről ír, nem fog egyben boszorkányságról is szólni - hiszen a populáris használati mód ellenére a mágia nem szinonimája a boszorkányságnak. Arról nem is beszélve, hogy a pogányság sem jár feltétlenül együtt vele.

2. Az írók is tévednek. Néha pedig hibát hibára halmoznak.
El se tudom mondani, hányszor találkoztam már hibás adatokkal ilyen témájú írásokban. Arról nem is beszélve, hogy mekkora divat is a régi és téves néprajzi elképzelések visszhangozása (különösen a boszorkányság történelmére vonatkozóan). De a különféle mitológiai történeteket is szokás keverni. Magyarra pedig rendszeresen rosszul fordítanak le dolgokat (pl. növények nevei, épp ezért ha nem szerepel latin név egy-egy lefordított név mellett, nem igazán érdemes hinni neki!). Szóval, jól gondoljuk meg, hogy mit hiszünk el és mit nem.

3. Nem volt régen olyan, mint Nagy Istennő és Isten, vagy Isteni pár. És amúgy is, az istenek nélkül is jól meg lehet lenni.
Ez egy olyan téma lehet, amin talán most többen is meglepődnek. Mert hát a régi boszorkányok is a szabbatokon az Isteni Párt imádták, nem? Hát, nem. Az európai mitológiákat tekintve nyilvánvalóan fellelhetünk bőven olyan férfi és női istenségeket, akik egymással szerelmi/szexuális kapcsolatban voltak, ám egyik sem mondható a mai wiccából ismert képzethez igazán hasonlónak sem. De ugyanez vonatkozik a hármas istennő felbontásra. Mindezen felül pedig, egy pogány isten imádata, vagy a belefektetett hit sem szükséges a boszorkánysághoz.

4. Az évkerék képzete nem a magyar időjárásra lett kitalálva. Globális felmelegedésről nem is szólva.
Nyilván a napéjegyenlőségek és napfordulók időpontjai az egész bolygón egybe esnek, de az aratás vége, az ősz megérkezte, a tavasz eljövetele és a nyár beköszönte évente változik. Itt pedig még igazán azt sem mondhatjuk, hogy jó, de a hagyomány előírja a november elsejét, hiszem a Gergely-féle naptár előtt a halottak napja más időpontra esett (és sok helyen később is a nov. 10-e környékéhez csatolták a halottak napi szokásokat). Máskor pedig az ünnepeket egyszerűen a teliholdakkor tartották.


5. A körök nélkül is lehet teljes életet élni.
Ez egy olyan nagy mániának tűnik mostanság, de bármily hihetetlen, a körök kivetése nem előfeltétele sem a mágikus munkának, sem pedig a szertartások elvégzésének. Természetesen a köröknek is megvan a maga hagyománya, ami ugyan nagyon érdekes, de nem létfontosságú. Nélküle sem fog összedőlni a világ, de még a gonosz mumusok sem fogják negatív energiával elárasztani a szobánkat (hacsak nem idézünk gonosz mumusokat, de gondolom jobbára nem ez a helyzet; és ha már egyszer megjelent a mumus, a kör amúgy sem sokat segít...).

6. Az energiák és vezetett meditációk helyett a transzmunkáról kéne beszélni.
Mind az energiák, mind a vezetett meditáció olyasmi, amit talán a modern "ezós" kultúra alapköveinek lehetne nevezni. Ám én mindkét hozzáállási módot tévesnek tartom, így nem is használom őket. Ez megint csak egy olyan kérdés, melyről rengeteget lehetne vitázni, de még itt is megjegyezném, hogy nem ez a szándékom. Helyette fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy máshogy is meglehet közelíteni ezt a témát. Mégpedig úgy, ahogy minden animista nép is tenné: szellemek és módosult tudatállapotok segítségével.

7. Nincsenek kötelező eszközök, csak olyanok, amik esetleg hasznosak lehetnek.
Szinte minden könyvben megtalálható egy lista az boszorkányoknak kötelező eszközökkel, ami általában olyan egzotikus nevű dolgokat is magába foglal, mint a pentákulum, athame vagy boleen. A probléma mindezzel csak az, hogy a legtöbb ilyen tárgy nem is szükséges a boszorkányi munkához. Nem kell, hogy nagy varázspálcánk, fekete üstünk és párnás ülésű seprűnk legyen. Egyedül olyan eszközöket érdemes beszerezni, aminek hasznát is vesszük (lásd még: "Eszközlista" kezdőknek).

8. A négy (+1) elem sem alapvető.
A négy elemet is sokszor fontos tudásnak, a mindenek mögött rejlő bölcsességnek mutatják be, ám valójában nem létfontosságú. Sőt, én odáig is elmegyek, hogy használata egyáltalán nem is szükséges. Hiszen elég csak abba belegondolni, hogy a népi mágiában vagy a múlt boszorkányságában, ez a rendszer szinte teljesen ismeretlennek számított.

2015. augusztus 5., szerda

Növények a mágiában: búzavirág

Latin név: Centaurea cyanus
Nem: feminin
Elem: víz
Bolygó: Vénusz
Csillagjegy: szűz
Felhasználható: szerelem, gyógyítás
Virágnyelv: őszinteség, elbűvölés

A mai latin elnevezése a hozzá kapcsolódó görög mítoszokból ered. A centaurea a kentaurokra utal, ugyanis amikor Khiron kentaurt Herkules megsebezte egy mérgezett nyíllal, állítólag ezen növény nedvétől gyógyult meg. A cyanus pedig, az ifjú Kyanus nevéből származik, aki Khloris istennőt szolgálta és mindig virágokat tett az oltárára. Amikor Kyanus meghalt, az egyik változat szerint az istennő búzavirággá változtatta, a másik alapján pedig róla nevezte el ezt a növényt. Mint ebből is látszik, az emberek már régóta kedvelik ezen színes szépségeket, sőt, még Tutankhamon sírjában is leltek belőle pár szálat.
Marcus Lucanus azt írja róla, hogy megégetve elűzi a kígyókat. Albertus Magnus pedig különlegesen hatásos varázsnövényként szól róla, akinek az úrvacsora napján 11 és 12 óra között kiásott gyökere, felmelegedésig a kézben tartva képes elállítani a vérzéseket. Hasonló célú használata széles körben ismert volt Európában egy időben: a gyökerét a szájban tartották, a nyakba akasztották, vagy porítva a sebre szórták. Ausztriában pedig ugyanezen részét szagolgatni kellett, egy ima elmondása közben, hogy elálljon az orrvérzésünk.Szemgyógyításra is gyakran alkalmazták még. Egyes helyeken a belőle font koszorún átnézve kellett a Szent János napi tüzet szemlélni, hogy jó legyen a látásunk. Máshol az év első búzavirágát a szemre tették, hogy megerősítse azt és védelmet adjon a betegségektől.
Sokszor szerepel szerelmi jóslásokban is. Az egyik módszer szerint, két még ki nem nyílt virágot kell leszakítani (egyet a párunkért, egyet önmagunkért) és a mellünkre tűzni. Ha csak az egyik nyílik ki, akkor a szerelem egyoldalú, de ha mindkettő, akkor viszonzott. Ha pedig sokáig virítanak, akkor hosszú kapcsolatra lehet számítani, ám ha rövid ideig, akkor csak egy nyúlfarknyira. Egy másik eljárás szerint egy szálát kell csak a zsebünkbe rakni, ami majd feléled és elhervad, attól függően, hogy szerelmi sikereink vagy kudarcaink várhatóak.
A búzavirág, mint azt a neve is sugallja, még a különféle gyomirtók ideje előtt igen gyakran nőtt nagy mennyiségben a búzatáblákon. Talán ezért is kapcsolta össze a kenyérrel a néphit: a német területeken azt tartották róla, hogy a kenyér megpenészedik tőle, ha a házba hozzuk. Valaha nagy viharok közeledésekor égették, miközben mélyen imádkoztak az emberek, hogy oltalmat nyerjenek a szélsőséges időjárástól. Az ír folklórban pedig Szűz Máriával hozták kapcsolatba és azt mondták róla, hogy ha március 15. és augusztus 15. között a házba vitték, szerencsét és védelmet hozott. De jónak tartották ártó varázslatok ellen és részét képezte egy szemmel verés elleni főzetnek is.


Források:
Donald Watts: Dictionary of plant lore
Scott Cunningham: Cunningham's Encyclopedia of Magical Herbs
Marcel De Cleene, Marie Claire Lejeune: Compendium of Symbolic and Ritual Plants in Europe
Cora Linn Daniels, C. M. Stevans: Encyclopedia of Superstitions, Folklore, and the Occult Sciences of the World 
Niall Mac Coitir: Irish Wild Plants: Myths, Legens & Folklore 

2015. július 24., péntek

A tündérekről röviden (vagyis kicsit hosszabban)


A tündérek talán ma népszerűbbek, mint valaha. Könyveket írnak róluk, jóskártyákat készítenek velük, festmények százain ábrázolják őket. De kik is ők valójában? Ezt a kérdést és különböző vonatkozásait próbálom meg most valamicskét körbejárni, a múlt embereinek a beszámolóira hagyatkozva. Természetesen a teljesség igénye nélkül.

Minderről legelsőnek is azt kell megjegyezni, hogy nem létezik Európában (a világról nem is beszélve) egy konkrét tündérelképzelés. Még egy országon belül sem gondolkodtak róluk egységesen, habár nyilván az egymáshoz közel eső területeken a tündérhit nagyobb hasonlóságot mutatott, mint két földrajzilag távol lévő helyen. A most következő információk főként a Brit-szigetek (Írország, Wales, Skócia, Anglia és a környező kis szigetek) lakóinak a tündérekről való elképzeléseit dolgozza fel és leginkább azt az állapotot mutatja be, amit a falusi emberek gondoltak erről a témáról a 19-20. század fordulóján.


"Senki sem tudta soha teljesen megismerni a természetüket."
Talán soha sem élt az emberekben egy egységes elképzelés arról, hogy kik is a tündérek valójában. Ám ettől még több teóriát is ismertek, amivel titokzatos létezésüket magyarázni próbálták. A keresztény változat szerint olyan angyalokból lettek, melyek túl jók voltak ahhoz, hogy a pokolra kerüljenek, de túl rosszak ahhoz, hogy a mennybe bejuthassanak. Így köztes megoldásként a földön lakoznak, egyesek szerint a levegőben, mások szerint pedig a táj részeivé váltak: fákban, kövekben és patakokban megbújtak meg. Egy másik és történelmileg inkább hihető elképzelés alapján a régi, pogány istenek a kereszténység megjelenésével fokozatosan elvesztették erejüket és tündérek lettek belőlük. Erre kitűnő példa az ír-kelta istenségek nevei, melyek pár száz évvel később már tündérekként jelennek meg az emberek elbeszéléseiben. De megemlíthetném itt a mediterrán sorsistennőket is, akiknek a nevéből maga az angol "fairy" szó is származik. A tudósok ezen kívül a tündéreket a különböző természeti szellemekkel is rokonságba hozzák, hiszen sok tündér egy-egy hely, folyó, vagy éppen fa megszemélyesített alakjának tűnik. Különösen igaz ez a Balkán tündéreire, melyek gyakran kísértetiesen hasonlítanak az ókori nimfákra. Ám legtöbbször mégis a holtak szellemeinek nevezik őket. Ezek a holtak viszont valamiért különleges helyet foglalnak el, ugyanis egy bizonyos oknál fogva (mint a se nem jó, se nem rossz angyalok) nem kerülhettek be az élő emberek által elismert keresztény túlvilágra. Ezért is mondják őket azok lelkeinek, akik az özönvíz idején haltak meg, esetleg régi népek elhunytjainak, vagy csak egyszerűen a jó pogányok, druidák árnyainak.


"Képesek különböző alakokban megjelenni. Egyszer, egy megjelent nekem és csak négy láb magasnak tűnt, erős kinézettel. Azt mondta: "Nagyobb vagyok, mint amilyennek megjelenek most neked. Mi az öreget ifjúvá tehetjük, a nagyot kicsivé, a kicsit naggyá.""

A kinézetüket tekintve szintén igen nagy eltérések tudnak mutatkozni a tündérek között. Ezt természetesen az is fokozza, hogy általánosan képesnek tartják őket az alakváltásra. Sőt, a mágiájuk egyik legfontosabb eleme, hogy képesek másnak mutatni dolgokat, mint amik - értve ezt természetesen saját megjelenésükre is. A ma sokszor nekik tulajdonított apró, szárnyas, virágok közt röpködő formához hasonlót valaha szinte csak Anglia középső részén ismertek. Kis termetű tündérek máshol is jócskán előfordultak, de a szárnyak ritkaságszámba mentek. Elég sokszor írtak le 20 centi környéki tündérkéket, de a kb. 45 cm-esek még gyakoribbak. Ezen felül lehettek emberekkel egy magasak, vagy éppen nagyobbak is. Egy részüket igen szépnek írták le, ám ez a szépség jobbára csak illúzió: a charme-os tündérszerető valójában egy összeaszott kis törpe, míg a csinos tündérlány egy öreg banya. De előfordulnak olyan beszámolók is róluk, ahol teljesen hétköznapi megjelenést tulajdonítanak nekik. Más fajaik azonban nem vesztegetik az időt azzal, hogy szépnek tűnjenek: ismertek valamikor olyan alakokat, akiken még bőr se volt, így izmaik mozgását jól meg lehetett figyelni. Mindezeken felül félig állat, félig ember formájúak is voltak (pl. egy félig kecske, félig kis emberke kinézetű házi tündér). De a tündérek magukra tudták még ölteni tárgyak, vagy éppen állatok képét is. Írországban például a macskákat széles körben tartották tündéreknek, míg más források arról számoltak be, hogy két ellenséges tündércsapat legyek formájában ütközött meg egymással. Mindezeken felül a tündérek megjelenhettek még lidércfényként, vagy éppen égő kerékként. A formáik száma végtelen.


"Ha bármi olyat, mint például koszos vizet öntöttek ki a szabadba naplemente után, muszáj volt azt mondani, hogy "Hugga, hugga salach", figyelmeztetésül a tündéreknek, nehogy bekoszolják a ruhájukat."

Ami a tündérek viselkedését illeti, különös ellentétet lehet rajtuk megfigyelni. Egyrészt hírhedten utálják, ha az emberek meglátják őket, vagy átlátnak az illúzióikon. Ezeknek a vége sokszor komoly sérülés lehet (elverés, megnyomorítás, stb.), ha nem nemes egyszerűséggel halál. Másrészt viszont, az tündérek mintha ugyanúgy el lennének varázsolva általunk, mint mi általuk. Sőt, néha már-már úgy tűnik, hogy az emberek segítsége, vagy inkább áldozata kimondottan szükséges volna ahhoz, hogy tovább élhessenek. Sok történet szól az emberi házakban lakó tündérfajtákról (pl. brownie), akik a házimunkában segédkeztek éjszakánként. Hasonlóak ehhez az egy-egy mesterember műhelyében tanyát verők, akik este váltották a nyugovóra térő emberi dolgozókat és folytatták a munkát. Mások az emberi házak tűzhelyeiben éltek, és onnan befolyásolták a lakók életét. Az ilyen tündérek jobbára szerencsét és jólétet hoztak, ám igen kényesek voltak, könnyen megsértődtek és elhagyták a házat (pl. ruha, különösen a rossz minőségű ruha ajándékba kapását utálták), vagy kopogó szellem-szerű viselkedésbe kezdtek. Sok elbeszélésben pedig kimondottan úgy jelennek meg a tündérek, mint valami mindenhol láthatatlanul jelen lévő lények, melyekre folyamatosan oda kellett figyelni, nehogy véletlenül megsértsük őket. Széles körben ismert volt a nekik való áldozatok kihelyezése: ételt tettek ki nekik éjszakára, de a frissen köpült vajból egy csipet, a frissen lefejt tej egy része és a földre leesett étel is mind az ő jussuk kellett, hogy legyen. Ezen ajándékokon felül persze a tündérek eltulajdonítottak minden mást is a háztól, ami csak éppen megtetszett nekik. Ám ennél nagyobb dolgokat is hajlamosak voltak elvenni az emberektől. Az elváltott gyerekek képzetét gondolom nem kell nagyon ecsetelnem, viszont az talán meglepő lehet, hogy felnőtteket szintúgy magukkal ragadhattak, ha az illető elővigyázatlan volt. Egyes fajaik pedig vámpírszerűen viselkedtek, vagy ha vért nem is, de az életerőt szívták el az emberből. Míg a vízi tündérek jobbára csak vízbe fojtották azt, akit áldozatul szemeltek ki.


"Mikor az emberek meghaltak, azt mondták, hogy a dzsentri [a tündérek] vitte el őket, mert később mindig a dzsentri között jelentek meg."

A tündérhit egyik jellegzetes része, hogy a tündéreknek megvan a maguk rejtett országa, melybe néha egy-egy (szerencsés, vagy szerencsétlen) ember is bejuthat. Ezt az országot, vagy legalábbis a lehetséges bejutási helyeit, meg lehetett lelni a természetes környezetben. Írországban, de Skóciában is a tündérek a helyi hegyekben és dombokban laktak. Más területeken kedvelt lakóhelyük a vizek mélye volt, vagy pedig barlangokon át, mocsarakban és sűrű erdőkben lehetett a világukba tévedni. Az oda jutás ugyan általában véletlenszerű volt, ám nem nehéz (elég eltévedni egy erdőben, bemenni egy barlangba, vagy zeneszót követni). A problémák inkább a hazatalálással akadtak és azzal, hogy mire hazajutott az ember, már több száz év telt el az halandók világában. Sokszor említésre kerül az a szabály, mi szerint a látogatóknak tilos bármit is enni vagy inni a tündéreknél, mert különben soha nem hagyhatják el földjüket. Kivételt képeztek persze ez alól azok a szerencsések, akik szabad bejárást kaptak a tündérektől; az ilyen személyek (jobbára tudós emberek, boszorkányok, esetleg zenészek) nagy lakomákról és mulatozásról számoltak be, illetve valamilyen különleges tudás ajándékba kapásáról (kitűnő zenésszé váltak, megismerték a gyógynövények titkait, stb.). Fontos megjegyezni viszont, hogy ezen látogatások szinte kizárólag mély alvás, esetleg kómaszerű állapot során zajlottak - vagyis látomásélményekről van bennük szó. Akit pedig a tündérek végleg magukhoz ragadtak, az egyszerűen többet nem kelt fel ebből az eszméletvesztésből és meghalt. Írországban sokszor magát a hirtelen elhalálozásokat is egyszerűen a tündérek általi elragadásnak mondták, és a dzsentri között ezért is lehetett halott embereket látni. Már Bessie Dunlop, egy a kora-újkorban boszorkányperbe fogott nő is azt mondta, hogy a familiárisa egy tündér, aki egy harminc évvel ezelőtt lezajlott csatában vesztette életét.


"A legtöbb bizonyíték annyira egy irányba mutat, hogy az egyetlen következtetés, mely ésszerűnek tűnik az, hogy a tündérhit a lelkek doktrínájához tartozik; azt akarom ezzel mondani, hogy a Tündérország egy állapot vagy kondíció, királyság vagy hely, amely nagyon hasonló, ha nem ugyanaz, mint ahová civilizált és civilizálatlan emberek elhelyezik a holtak lelkeit, együtt más láthatatlan lényekkel úgy, mint istenek, daemonok és mindenféle jó és rossz szellemek."

Mint a fentiekből is látszik, a múlt emberei nem egy homogén csoportot értettek a tündérek alatt. Vagyis nem csak apró kis lényeket mondtak tündéreknek, akik virágok közt táncoltak, vagy fehér ruhás hölgyeket, akik fiatal férfiakat csábítottak el hangjukkal. Helyette a Brit-szigeteken nem egyszer minden furcsa történést (a meglepő haláloktól az éjszakai furcsa zajokig) az ő számlájukra írtak. Lehettek szépek és csúnyák, segítőkészek, közönyösek és kimondottan emberre veszélyesek. Néprajzi szempontból nézve, képzetükben különböző, még a kereszténység előtti, természetfeletti erők megszemélyesített formái keverednek. A Tuatha Dé Danann és más istenségek, a fák és tavak szellemei, a pogány túlvilágban lakozó holtak, a különböző emberre veszélyes rémek - ezek mind-mind együttesen alkotják a forrását a későbbi tündéreknek.



Lásd még:
Katharine Briggs: The Fairies in Tradition and Literature
Walter Evans-Wentz: The Fairy-Faith in Celtic Countries (melyből az idézetek is származnak)

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...