Boszorkányiskola 37. lecke: Luca napja

Üdvözlöm minden kedves Olvasómat a boszorkányiskola harminchetedik leckéjén! Ezúttal megismerjük Luca napját és a hozzá tartozó hagyományokat.

~ ~ ~

Luca napja (dec. 13.) és Luca éjszakája (dec. 12. éjjele) a magyar néphitben kiemelkedő helynek örvendett a hozzá kapcsolt különféle babonáknak és szokásoknak köszönhetően. Ezt tartották az év leghosszabb, vagy legsötétebb éjszakájának, amikor a boszorkányok járják a környéket, míg Luca asszony arra figyel, hogy ki töri meg az ekkori munkatilalmakat, az emberek pedig védelmező praktikákat végeztek, varázsoltak és termékenységet bűvöltek.

Legsötétebb éjszaka
Luca a téli napfordulós ünnepek közé tartozik, habár ha megnézzük a naptárunkat, akkor láthatjuk, hogy jócskán megelőzi annak a valós napját. Ennek pedig az évszázadok folyamán bevezetett különféle naptári változtatások az okai. Az ezzel az éjszakával kezdődő időszakot egészen vízkeresztig (jan. 6.) különösen veszélyesnek tartotta a néphit. Egyrészt, ilyenkor különféle szellemi lények (gonoszok, boszorkányok, holtak, kereszteletlenek, Luca asszony, stb.) járták a vidéket, akikkel vigyázni kellett, vagy bajt hoztak az ember fejére. Másrészt, "ilyenkor fog leginkább az igézet", vagyis minden varázslatról azt gondolták, hogy ilyenkor a leghatásosabb és a legveszélyesebb is.

Lucaboszorkány
Luca éjjelén sok helyen azt tartották, hogy boszorkányok járják az éjszakát, vagy gyűlnek össze hegyek tetején, réteken. Ellenük védekezésül szentelt krétával kereszteket rajzoltak a bejáratok felé, a kapukba vadrózsaágat raktak, fokhagymával kenték be az istálló ajtaját, vagy a párnájuk alá tették azt, sót, borsót ástak a ház köré. Mindezeken túl, hogy Lucát meg ne sértsék, a napjára különféle dologtiltó szokások is vonatkoznak, főként nőkre vonatkozóan. Így tilosnak számított például szőni, fonni, varrni, mosni, kenyeret sütni, stb. A néprajzi gyűjtésekben rengeteg olyan történet ismert, melyek az ezen tiltást megszegő nők büntetéseiről szólnak: leforrázás, lábtörés, csecsemő tűzbe dobása, stb. Maga Luca gyakran megjelenik, mint a büntetés végre hajtója (akár emberi, akár állati formában is), ám fontos azt megjegyezni róla, hogy ő mondjuk nem egy valós istennőalak továbbélése, hanem sokkal inkább csak a napot megszemélyesítő alak. Habár határozottan vannak germán területeken hozzá hasonló női, büntető, vagyí jutalmazó, a téli napforduló környékén tevékenykedő istennőszerű alakok, és ezek mítoszából a magyar néphit is meríthetett.

Boszorkányok meglátása 
Luca leghíresebb (hírhedtebb?) eleme talán a lucaszék. A széket Luca éjszakájától kezdve készítették karácsony éjszakájáig, amikor is vagy az éjféli misére kellett elvinni, vagy a keresztútra, és rá állva megláthatóak lettek a boszorkányok. A szék elkészítésének pontos módszere vidékenként változott, mint ahogy a helyes mód a használatára is. Volt, ahol 13-féle fából kell elkészíteni, és/vagy vas használata (szögek) nélkül, stb. A népi elbeszélések szerint, a boszorkányokat onnan lehetett felismerni, hogy fejükön tolldíszeket, szarvakat, vagy agancsokat viseltek. Miután az ember megleste őket, gyorsan biztonságba kellett menekülnie, hiszen a boszorkányok, a tündérekhez hasonlóan, nem szeretik, ha illetlenek leskelődnek utánuk. Az előlük való futás közben sok helyen mákot kellett hátraszórni a megállításukra, vagy minél hamarabb fedél alá jutni.

Termékenységvarázslás
Luca fontos időpont a termékenység varázslásának szempontjából is. A munkatilalmak egy része erre is vezethető vissza: pl. a varró gazdasszony bevarrja a tyúkok tojóját. Ellenben babot fejteni viszont kimondottan ajánlott volt, hiszen ezzel a tyúkokból is "kifejtik" a tojást. Fontos eleme ezen babonáknak, hogy az, amit a ház asszonya tesz, hatással van a család állatainak (különösen a tyúkoknak) a szaporaságára. Így pl. a nő jól tette, ha ezen a napon sokat ült, mert akkor a kotlósok is jól fognak ülni a tojásokon. A termékenységét a baromfinak különféle kis rítusokkal is biztosítani próbálták: pl: mézzel kenték be a tyúkokat, hogy a kakas jobban szeresse őket, vagy piszkafával a gazdasszony "megpiszkálta" őket éjszaka, vagy napkelte előtt, egy kis mondókával kísérve: "Luca napja ma vagyon, a mi tyúkunk had tojjon, had kotoljon, soha meg ne dögöljík, tízrűl húszra, húszrúl százra szaporodjík!".

Jóslás
Mint minden nagyobb fordulópontjáról az évnek, Lucáról is azt gondolták, hogy alkalmas a jóslásra. Ma is ismertek az időjárás- és termésjóslások - a hagymakalendárium, a lucabúza. A lucabúza esetében egy tálba búzamagot szórtak, aztán ezt karácsonyig mindig meghintették vízzel. Ha jó magasra nőtt, akkor jó termésre lehet számítani. A hagymakalendáriumhoz 12 sziromot fejtek le egy jó nagy hagymáról és mindegyikbe szórtak egy kis sót. Megszámozták a szirmokat 1-től 12-ig, és pár óra múlva megnézték, mennyire olvadt meg a só bennük. Ebből következtettek arra, hogy egy-egy hónap mennyire lesz csapadákos a következő évben. Szerelmi jóslásra egy tipikus módszer volt a gombócok alkalmazása: 12, vagy 13 cédulára felírtak egy-egy férfinevet, majd ezeket főlő vízbe tették és amelyik gombóc először feljött a felszínre, azt kikapták és a benne található név elvileg megfelelt a jövendőbeli keresztnevének.

Lucalepény sütése
Luca napján ugyebár kenyérsütési tilalom van érvényben. Ezért az emberek ilyenkor nem kenyeret, hanem élesztőmentes lucapogácsát, vagy lucalepényt készítettek. Ez nem csak mint étel számított fontosnak, hanem a néphit szerint éjszakára az asztalra kellett belőle helyezni egyet Luca asszonynak, aki azt reggelre elvitte. Ha ez elmaradt, akkor Luca természetesen megbüntette a hanyag családot.
Ez egy ma is teljesen könnyen kivitelezhető gyakorlat. A lepény kirakása mögött pedig az a tipikus téli időszakra jellemző szokás bújik meg, melyben ételt helyeznek ki az ekkoriban a világot járó különféle szellemalakoknak. A kihelyezett felajánlás kétféle funkciót szolgál: megbékíti a lényeket, kik így nem fognak a háztartásnak ártani, illetve kedveskedik nekik, ami miatt hálából azok termékenységet és jólétet adnak cserébe.
A lepény elkészítése nagyon könnyű. Liszt, víz és só kell csak hozzá. Ezt összegyúrjuk, majd min. 15 cm átmérőjű, 1-4 cm vastag korongokat formázunk belőle. Ezeket sütőben kisüssük és kézzel törve esszük. Illetve, egyet éjszakára kiteszünk a konyhaasztalra, amit aztán másnak kiviszünk a szabadba a házunk mellé és elássuk (ne adjuk oda a madaraknak, mert számukra az nem egészséges!!!).

Egy Lucáról megemlékező rituálé

Ezt lehetőleg a konyhában végezzük, éjszaka, ha tudjuk, éjfélkor.
Kell hozzá pár gyertya fényszolgáltatónak, egy lucalepény, illetve a révülésünket segítő kedvenc eszközünk, esetleg a kedvenc jóslási módszerünk kellékei. Illetve minden más, amire egy rituáléhoz szükségünk szokott lenni.
A rituálé menete:  
A magunk által kidolgozott módon kezdjük meg a rituálét.
Szólítsuk meg a téli időszak szellemeit, hogy csatlakozzanak hozzánk: „Üdvözöllek titeket, árnyai a téli éjnek! Nézzetek be hozzám, látogassatok meg kérlek! Mindenre mi enyém áldásotokat adjátok, cserébe kérlek, áldozatom fogadjátok!"
Ajánljuk fel nekik a lepényt.
Ezután jósoljunk, kérve hozzá a megszólított szellemek támogatását, vagy transzba esve üzeneteket kérhetünk.

Végül búcsúzzunk el a szellemektől, majd zárjuk le a szertartást a saját kedvünk szerint.

Együnk és igyunk. Takarítsunk el magunk után. A lepényt hagyjuk éjszakára az asztalon, aztán másnap vigyük ki a szabadba a házunk mellé, és ássuk el.

 ~ ~ ~

Ennyi volt erre a hétre a tanulni való, remélem legközelebb is találkozunk, amikor is az amulettekkel és talizmánokkal ismerkedünk.


Kérdés, észrevétel, vagy bármi egyéb esetén itt lehet elérni: bosziiskola(kukac)gmail.com, illetve itt helyben a blogon és a blog Facebook oldalán.

Téli napforduló és ünnepei

A téli napforduló a Föld több kontinensén is megünneplésre méltó ünnepnek számított, ami nem is olyan meglepő, tekintve, hogy egy, az egész bolygóra kiterjedő jelenségről van szó. Ezen csillagászai esemény eredetét a Föld dőlésszögére lehet visszavezetni, melynek eredménye az éjszakák és a nappalok hosszúságának váltakozása az év folyamán. Ennek köszönhetően léteznek a napéjegyenlőségek és a napfordulók, mely utóbbiakból található egy júniusban (nyári) és egy decemberben (téli), ami általában december 20-a környékére esik. A téli napforduló alkalmával az északi féltekén a Nap a legalacsonyabban látszik a horizonton, és a legrövidebb a nappal hossza, míg az éjszaka a leghosszabb. Ami pedig talán a legfontosabb, innentől kezdve lassan újra nőni kezdenek a világos órák számai.

A téli napforduló nagy sötétségében a Nap, mely eddig folyamatosan vesztett erejéből, újra életre kel, és megint elkezdi meghódítani magának az égboltot. Az ősi kultúrákban általánosnak számított, hogy az ilyen nagy fontosságú kozmikus fordulópontokat valamilyen módon rituális vagy mágikus formában is támogassák, vagy hogy megemlékezzenek róla különféle ünnepek és szokások formájában. És persze ez ma sincs másként, még akkor is, ha a legtöbb ünneplő már nincs tudatában annak, hogy miért is olyan fontos ez a nap.

Az emberiség által készített legrégebbi építmények között is már többet találunk, mely a napforduló reggelén felkelő naphoz van tájolva. Ilyen pl. a híres Stonehenge, amit még jóval a kelták és a druidák megjelenése előtt készítettek, de az írországi Newgrange sírdomb is. Az ókori Egyiptomban Karnak és Abu Szimbel szintén ekkor kap különleges megvilágítást a csillagunktól.

Sok nép hitvilágában ekkor születtek újjá a Nap istenségei, vagy a panteon egy-egy jelentősebb (általában a vegetációhoz is kapcsolódó) istensége. Ezzel párhuzamosan több anyaistennő is ekkor adott életet a reményt újra elhozó fiának. Más helyeken a csapdába esett Nap (vagy azt őt képviselő istenség) szabadult ki ekkor fogságából.

Az ókori görögök ekkor ünnepelték meg Dionüszosz halálát és újjáéledését.
 
Az ókori rómaiak Saturnalia ünnepe esett erre az időpontra, mely Saturnus istent dicsőítette, és a valaha volt aranykorról emlékezett meg. Később, a Nap kultuszának elterjedésével december 25-én tartották Sol Invictus ünnepét.

Mithras születése a téli napfordulóra esett, és egy barlangban ment végbe, ahol pásztorok is hódoltak előtte.

A mítoszok szerint december 25-én született Attis is, aki egy kisebb vegetációs istennek számított valaha. Azt mondták róla, hogy Kübélé istennő papja/szeretője volt, ám, vagy azért, mert megsértette az istennőt, vagy azért, mert valamitől menekült,  de valahogy sikerül kasztrálnia magát. Több változatban is ez egy fenyő alatt ment végbe, aminek köszönhetően ez a növény az istennő szent fája lett. És persze ettől fogva Kübélé papjai is kasztrálták magukat.

Egyiptomban ekkor emlékeztek meg Hórusz és Rá születéséről, valamint Íziszről, amint feltámasztja Oziriszt.

A kínaiak dongzhi név alatt ünneplik a téli napfordulót, amit a jin és jang váltakozásának filozófiájára vezetnek vissza. Tekintve, hogy a jin a sötétséget (is) jelenti, így ezt a napot a "legjinesebb" időpontnak tartják, de mivel innentől fogva a nappalok nőni fognak, így szerencsésnek számít. Az megemlékezésnek többféle módját ismerik Kína-szerte, de általában a családok összejönnek és adott ételeket esznek, melyek segítenek az embernek egészséges maradni a tél folyamán. Egyes helyeken ilyenkor az ősöknek is áldozatot mutatnak be.

A japánok szintén jellegzetes ételekkel ünnepelik a napfordulóról, melynek az alapja legtöbbször egy tökféle. Másik jellegzetes szokás még egy ázsiai citrusfajta gyümölcsével való fürdés, mely elvileg egészségessé tesz és megtisztít. A sintó vallásban pedig ekkor ünneplik Amaterasut, a Nap istennőjét, aki ekkor jön elő barlangjából, hogy újra melegíteni tudja a Földet.

A régi Skandináviában Jul vagy Jól névre hallgató ünnepet tartottak ez idő tájt, méghozzá megemlékezve az ősökről és a holtakról, akik az év legsötétebb idején újra ellátogattak az élők közé. A téli napforduló ma, neopogány körökben közismert Yule elnevezése is innen ered. Habár a pontos jelentését a fikejezésnek nem tudják a kutatók, de a legvalószínűbb jelöltek az "áldozat" és a "kerék" szavak.

A neopogány Yule is a téli napfordulóra esik. A modern legenda szerint alatta általában az isteni pár férfi tagjának az újjászületését ünneplik az (Anya)Istennőtől. Sokan a Robert Graves által kidolgozott Magyalkirály-Tölgykirály mítoszról is ekkor emlékeznek meg, mely azt mondja, hogy ezen a napon a fogyatkozó félévet uraló Magyalkirály megmérkőzik és veszít a növekedő félév urával, a Tölgykirállyal szemben. Vagy a Tölgykirály ilyenkor születik ujjá, a csatára pedig majd csak a napéjegyenlőségkor kerül sor.

Végül pedig, a keresztény karácsonyt Jézus születésével pedig csak futólag említeném meg, mert azt hiszem ez az ünnep azért mindenkinek ismerős. Amit viszont talán kevesebben tudnak, hogy a magyar kifejezés erre az időpontra szláv eredetű, és valaha egy pogány, napfordulókor (legyen téli, vagy nyári) tartandó ünnepet takarta.

Az ökörszem napja és vadászata

 Írországban, Angliában, Wales-ben, de még Franciaországban is élt valaha (sőt, kissé módosult formában még ma is megtalálható) a karácsony környéki ökörszem vadászat hagyománya. Az általános időpontja ennek Szent István napja volt (dec. 26.), akit a keresztény mitológia az ökörszemmel azonosít, vagy kapcsol össze, hiszen állítólag ezen madárka dala árulta el István üldözőinek, hogy melyik bokorban is bújt el előlük. Ám területi variációk az "ökörszem napot" volt, hogy karácsonyra előttre, karácsony napjára, vagy akár újévre is áttolták.

Maga a vadászat jobbára szó szerint ezt jelentette: hajnalban felkeltek az emberek, és leöltek egy ökörszemet. Több leírás is megemlékezik róla, hogy a bozótban hosszan üldözve kifárasztják a madárkát, hogy az már ne bírjon elrepülni, majd bottal, esetleg kővel agyonütik. De kardokat és még lőfegyvereket is használtak erre a célra. Persze voltak olyan helyek is, ahol az ökörszemeket csak elfogták, majd a nap végén szabadon engedték, ám nem ez volt az leterjedtebb változat.

A madár megszerzése után, azt valamilyen látványos módon kiterítve körbehordozták a falun. Sokszor valamilyen fa botra, vagy fűzfákból hajlított karikákra, élő állat esetén kis kalitkába helyezték az ökörszemet. Ezt aztán tovább díszítették örökzöldekkel (gyakran magyallal és borostyánnal), színes szalagokkal és különféle csillogó dekorációkkal. A falu férfiai, vagy fiatal fiúi vitték ezt körbe az utcákon, jellegzetes dalokat énekelve, esetleg még táncolva is. Írországban különleges ruhákat is magukra öltöttek: szalmával borították ruhájukat, műlovakat ültek meg, állatbőröket viseltek. Minden háztartásba betértek, ahol pénzt, vagy megvendégelést vártak el. Cserébe ökörszemtollakat osztottak, amit aztán az emberek talizmánként maguknál hordtak, vagy a házban tartották szerencséért, boszorkányságtól való védelemért, a tengerészek szerint pedig nyugodt vizeket hozott. A nap elmúltával a madarat, ha élt, elengedték, ha nem, az erdő, vagy a tengerpart szélén, esetleg a templomkertben eltemették.

Eredetét tekintve szinte biztos, hogy valamilyen kelta szokás maradványa, hiszen már csak az elterjedési területe is erről árulkodik (habár egyes tudósok még régebbre, egyenesen Stonehenge építőihez kötik). Az utóbbi évszázadok során több teóriát és legendát is kitaláltak a hagyomány eredetének és kezdeti jelentésének a magyarázatára, ám erről az igazság úgy látszik, az idők homályába veszett. Annyi biztos, hogy valamilyen áldozati rítusról volt szó, melyben az ökörszem talán valami totemisztikus ős lehetett, vagy a szakrális király megtestesítője.


Forrás:
Elizabeth Atwood Lawrence: Hunting the Wren: Transformation of Bird to Symbol

Karácsony 12 napja: sorozat bevezető

Most egy új sorozatot indítok útjára, melyben mától, egészen január hatodikáig egy kis betekintést szeretnék nyújtani a téli napforduló, a karácsony és általában téli ünnepi időszak szokásaiba, babonáiba és néphitébe. Magát a sorozat elnevezését is az európai hagyományokból csentem el: a karácsony 12 napja, vagy éjszakája, máskor a karácsonyi tizenketted, már 567-ben hivatalosan is bekerült a keresztény ünnepek közé. Ez az időszak karácsony napjától (dec. 25.) vízkeresztig (jan. 6.) tart(ott), és az első említést róla a i.sz. 4. század végén teszik. Aztán idővel, a kalendárium változtatások, vagy a helyi variációknak köszönhetően karácsony előtt (pl. Lucától), vagy az után is tartották egyes helyeken. Eredetét tekintve sokan gondolják pusztán keresztény kitalációnak, míg mások meg vannak győződve róla, hogy ha kevés is rá a bizonyíték, de a tizenketted biztos, hogy pogány és azon belül is germán eredetű. Bármi legyen is az igazság, annyi szent, hogy az évszázadok folyamán ezen 12 nap mindegyike sajátos néphagyományra tett szert, melyek igen szorosan kapcsolódnak a régi, kereszténység előtti hiedelemvilághoz, ha nem egyszerűen azok deformált túlélői.

A tizenketted az év óráján az éjfélnek felelne meg - így, akár csak az éjfél, ez is egy igen mágikus és félelmekkel övezett időszak volt. Mondták róla, hogy ezen a 12 napon nem rövidülnek az éjszakák, hanem "áll az idő". Ebben az időtlen időben szabad kezet kapnak a túlvilági lények, melyek közeli jelenléte tabukat von maga után, áldozatok kitételét követeli meg, és általános óvatosságot igényel az embertől. Arról nem is beszélve, hogy a mágiával foglalkozó személyek ereje is állítólag nagyobb ilyenkor: azt szokták mondani, hogy "ekkor fog legjobban az igézet". Viszont, ahogy nagy sikerrel lehet ilyenkor mágikus úton kárt okozni, ugyanúgy lehet bármi pozitívat is varázsolni a jövő évre (termékenységtől kezdve a szerencséig); és ebben az ekkor kószáló szellemek, holtak és szörnyek is a segítségünkre lehetnek, ha a kedvükre teszünk.

Germán területeken ilyenkor nyargal az égen a vad hajsza, ez a halott lelkekből és különféle természetfeletti lényekből álló csapat. A vezetőjük lehet Wotan egy megmaradt alakja, vagy olyan női istennőszerű démonok, akik a nők munkáját és szorgalmát is hajlamosak ellenőrizni, a mellett, hogy pl. kereszteletlen kisgyermekek hadait terelgetik a téli éjszakákon. Ilyen alakok Frau Holle, Perchta, Freen, stb. Ezen hölgyek tiltják ekkor a fonást, de akár a szövést is, jó szándékuk kivívásához pedig tisztának kell lennie a háznak, nem szabad az "guzsalyon szöszt hagyni", vagy bizonyos időpontokon nem megfelelő ételt fogyasztani. De a velük járó holtakat is tisztelet illeti ezen napokban, pontosabban éjszakákon: számukra is megterítenek a karácsonyi asztalnál, vagy mikor a család aludni tér, újra terít, immár az ekkor hazalátogató ősöknek.

Ilyenkor égetik a karácsonyi fatuskót (mely hagyomány talán már valakiknek ismerős lehet Yule tuskó néven), több helyen mind a 12 napon át. A tizenketted egyes napjainak is megvannak a maguk sajátos szokásai: István napján ökörszemre vadásznak, János napján bort szentelnek, vízkeresztkor rossz szellemeket űznek, stb. Ezek néha Európa-szerte hasonlóak, máskor nagyon is különböznek egymástól. Mindenesetre ilyenkor jellemzően, a háznak tisztának kell lennie, ételáldozatok valamilyen formában bemutatásra kell, hogy kerüljenek, házról-házra járnak emberek termékenységet és bőséget varázsolni, a gazdák megpróbálják biztosítani a jó állatállományt és termést mágikus utakon is, míg a kíváncsiak különféle jóspraktikákat űznek, hogy megtudják, milyen év is közeledik feléjük a téli sötétben.


Források:
Szendrey Zsigmond: Évnegyedi szokásaink és babonáink (Ethnographia. 52. évfolyam)
Pócs Éva: Tér és idő a néphitben (Ethnographia. 94. évfolyam)
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Alexander Tille: Yule and Christmas

Nagyon bolgod napfordulót!

A karácsonyi örökzöldekkel való díszítésről

Az örökzöld növények díszítésként való használata nagy múltra tekint vissza a téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepek alkalmával. Már az ókori rómaiak is a Saturnália ünnepén magyallal díszítettek fel a Saturnus isten szobrait. Míg a pogány germánok Yule idején zöld ágakkal aggatták tele otthonaikat. Ám ezen növényeknek más szerepük is volt az esztétikai érzékek kielégítésén kívül. Az örökzöldek ugyanis az örök élet szimbólumai voltak, mivel akkor is életerősek és levelekben gazdagok, mikor minden más növény halott. Életszimbólumi fontosságuk azonban nem csak örökzöldségüknek volt köszönhető, hanem annak is, hogy sokan közülük, más növényekkel ellentétben télen érlelik be a terméseiket. Fontosnak érzem megjegyezni még, hogy ez az "örök élet" nem a keresztény gondolkodásban fellelhető, a lélek halál utáni halhatatlanságából fakadó élet (habár temetések idején ehhez hasonló szerepet is betölthettek), hanem sokkal inkább az a bizonyosság, hogy bármilyen nehezek is legyenek a körülmények, az élet (valamilyen formában) mindig fennmarad. Illetve, hogy a télre újra eljön a nyár, a növények újra virágozni fognak és a Nap újra melegen fog sütni le ránk. Az örökzöldek épp ezért lettek a házak díszei az év legsötétebb időszakában; hogy emlékeztessék az embereket az élet halhatatlanságára, illetve, hogy jelenlétükkel elősegítsék az újabb termékeny időszak eljövetelét.

Hagyományosan a növények házba való behozatalának általános ideje december 24-e volt, és akár szerencsétlenséget is eredményezhetett, ha ez előtt az időpont előtt kerültek fel díszítésként. A hálószobába pedig sok helyen nem volt szabad őket bevinni, ugyanis ott nem hoztak szerencsét. De az sem feltétlenül volt mindegy, hogy melyik fajta növénnyel hol díszítenek: pl. a borostyánt volt, ahol nem lehetett a látványosabb helyekre kitenni, mert akkor nem hozott szerencsét.

Leszedésükhöz is sok babona fűződik. Általánosan két időpont volt kijelölve erre: a január 6-a és a február eleji gyertyaszentelő napja. Ugyanis, ennél tovább a házban tartva már szerencsétlenséget hoztak. De, az egyik kedvenc magyarázatom szerint, január 6-a után az örökzöldek kis manókká váltak, akik aztán egész évben csak bajt okoztak a családnak. Leszedés után pedig a növényeket hol el kellett dobni, hol el kellett égetni, de az is megtörténhetett, hogy a haszonállatokkal etették meg őket, hogy azok termékenyek legyenek.

Pár díszítéshez használt örökzöld:

Babér: a béke, az öröm és a győzelem szimbólumának számított. Angliában egy helyen magyal és babér koszorút akasztottak a bejárati ajtóra, hogy az távol tartsa a boszorkányokat.

Rozmaring: sok helyen a magyallal együtt használták, hogy távol tartsa a szellemeket.

Puszpáng: csak a kerten növő bokrokról lehetett a díszítéshez ágakat törni.

Boróka: Olaszországban szerettek díszíteni vele; ágait karácsonyfaszerűen használták és ajándékokat akasztottak rá. Fontos volt védelmező funkciója is.

Tiszafa: soha nem volt szabad a templomkertből szedni. Azt tartották róla, hogy ha belekerül a díszek közé, akkor azon az éven halál várható a házban. Minden levelét és bogyóját karácsony után el kellett tüntetni az otthonokból.

Magyal: az északi népeknél az élet fontos szimbóluma. Szerencsét és termékenységet volt hivatott hozni a házba. Már a Saturnaliák idején is az emberek magyalt küldtek a barátaiknak, hogy azzal fejezzék ki nekik jókívánságaikat. Évszázadokkal később, Angliában sok helyen szerencsétlenséget hozónak tartották, ha karácsony előtt a házba került, és volt, ahol csak egy férfinak volt szabad behoznia. Az angol Felföldön azért használták, hogy távol tartsa a rosszalkodó tündéreket. Elvileg pedig, ha egy ágát házi kedvencünk jelenlétében akasztjuk fel, akkor az egész évben egészséges lesz.

Borostyán: az ókori időkben az örök életet, a hűséget, az odaadást és a halhatatlan vágyat szimbolizálta. Sok isten kedvelt növényének is számított: Ozirisz, Attis, Dionüszosz/Bacchus, Hymen, Pan, Zeusz, Thor, stb. A korai keresztény egyházatyák még tiltották is templomi díszítésként való használatát, pogány vonatkozásai miatt. A magyal igen kedvelt társának számított.

Fagyöngy: a kelták és a germánok számára az élet halál feletti győzelmét, az életerőt és az újjászületést jelképezte. Fontos növénye volt Friggnek, Donarnak, Baldernak, de egyes történetek szerint Perszephoné is fagyönggyel nyitja meg a pokol kapuját. Sok helyen a fagyöngyágakat fennhagyták a következő karácsonyig, amikor aztán levették és elégették, majd újakat raktak fel helyette. Tűz vagy villámcsapás ellen volt hivatott védelmezni. Azt is mondták róla, hogy csak karácsony idején szabad leszedni. Az pedig szerencsétlenséget hozhatott, ha egyáltalán nem volt a házban karácsonykor.

Fenyők: a halhatatlanság és a győzelem jelképei voltak.  Istenségek terén Aesculapiushoz, Artemis/Dainához, Kübéléhez, Agdistishoz, Dionüszosz/Bacchushoz, Demeter/Cereshez, Pan/Faunushoz, Silvanushoz, Poseidon/Neptunushoz, stb. kapcsolódtak. A germán területeken igen kedvelt volt régen a fenyőágak napfordulói dísznek való használata, melyből persze később a mai karácsonyfánk szokása is kinőtt.


Források:
Susan Drury: Customs and Beliefs Associated with Christmas Evergreens: A Preliminary Survey
Donald Watts: Dictionatry of Plant Lore
Marcel De Cleene, Marie Claire Lejeune: Compendium of Symbolic and Ritual Plants in Europe: Vol I Trees & Shrubs