2016. január 8., péntek

Növények a mágiában: csalán (csípős)

Latin név: Urtica dioica
Nem: maszkulin
Elem: tűz
Égitest: Mars
Csillagjegy: kos, skorpió
Istenség: Thor/Donar
Felhasználható: gyógyítás, egészség, védelem, rontások ellen, féleleműzés
Virágnyelv: "utálatos vagy"
Vele álmodni:  jó egészség és jólét jele, ám ha megszúr, akkor csalódást és frusztrációt takar

Már az ókor óta (és valószínűleg az előtt is) gyógynövényként használták a csalánt; több görög és római író is említi. A szimpatikus gyógyítás elve alapján égések ellen és megfázáskor alkalmazták, például láz ellen, úgy, hogy a beteg testén hagyták, míg a növény el nem fonnyadt, amitől elvileg csökken a testhőmérséklet. De sok minden mást is kezeltek vele, többek között skorpiócsípést és kutyaharapást. Még az ókorban a frigidnek tartott nőket (és a magukat kellető nőstény háziállatokat) nemi szervük csalánnal való verésével próbálták „kezelni”. A magjáról pedig azt tartották, hogy megevésük szexhez vezet, illetve termékenységet ad (míg a gyökerét szerelmi varázslatokban használták). Egy, már nem olyan régi hit szerint pedig, a templomkerten gyűjtött csalán teaként elkészítve képes meggyógyítani a vízkórosságot.


Magát a csaláncsípést is többféle mágikus módon próbálták enyhíteni. Például a németek parajlibatop levelét rakták rá, ráolvasással kísérve, míg az angolok egy sóskafajta levelét tartották erre jónak (már a 13-14. században is), persze szintén egy kis varázsszöveggel.

Mindezeken felül nagyon jó tavaszi egészséghozó és azt megőrző ételnek tartották. Plinius (az idősebb) azt írja róla, hogy a germánok azért fogyasztják ekkor, hogy egész évben egészségesek maradjanak, de hasonló babonák később is megmaradtak, és külön napok meg voltak határozva arra, hogy mikor is kell megenni azt a bizonyos épen tartó egy-két levelet.

A germánok számára továbbá Thor/Donar szent növényének számított. A hit nem halt ki teljesen, csupán kissé újabb alakot öltve terjedt el: német, olasz, de még magyar területeken is azt mondták róla, hogy távol tartja a villámlást. A tiroliak pedig még nem is olyan régen vihar esetén a tűzre vetették, hogy az égi jelenség ne okozzon kárt nekik. Indiában már egy démon szimbóluma, és egy legenda szerint egy mérges kígyó csepegtette rá a mérgét, amitől aztán ilyen „szúrós” lett. Ennek ellenére azonban a gonosz ellenszerének mondják, és ezzel nincsenek egyedül.

A csalánt, csípőssége miatt, nagyon régóta tartják védelmező hatalmúnak. A már említett indiaiak a kezükben tartják szellemek ellen. Európában azt mondták róla, hogy aki magán hordja, az semmitől sem kell, hogy féljen. Cickafarkkal együtt viselve csökkenti a félelem érzetét az emberben, és lelki erőt ad. Indás pimpóval (Potentilla reptans) együtt pedig a szellemektől és a jelenésektől való rettegést szünteti meg. Ám a közemberek számára fontosabb volt, hogy jónak gondolták a jószág mágikus védelmére, vagy a boszorkányok tejjel kapcsolatos rontásai ellen. Több európai országban (köztük nálunk is) Szent János napján az istállók ajtaja felé akasztották, hogy oltalmat adjon. Ám mindezek ellenére a boszorkányok szintén hasznát vették a fáma szerint: belőle készítették bájitalaikat, illetve a keresztúton növő csalánok tanúi voltak a boszorkányok összejöveteleinek. Skóciában pedig azt mondták róluk, hogy ott nőttek ki, ahová a bukott angyalok először estek, vagy, hogy halott emberek csontjaiból lettek. Dániában is élt egy hasonló képzet, csak az ottani változat szerint a csalán ott nő, ahol ártatlan vért ontottak.

Pár jóslási módszert említenék még meg, amire a csalánt használták. Beteg emberek ágya alá egy fazék frissen szedett csalánt raktak, és ha a növények zöldek maradtak, akkor az ember felgyógyult, míg ha megbarnultak, akkor halált várt rá. Nőknek a csalánra kellet vizelni, és a növény elhervadt tőle, akkor a hölgy bizony már nem volt szűz. Egy másik változat szerint a nő vizeletét rá kell önteni, és ha elhervadt, akkor terméketlen volt az illető.

A modern mágikus praktikákban Scott Cunningham óta sokan átkok ellen, illetve azok megtörésére és visszaküldésére használják. Ezért vagy ember formájú rongybabákat tömnek meg vele, vagy magukon hordják, esetleg szétszórják a ház körül. 


Források:
Donald Watts: Dictionary of plant lore
Scott Cunningham: Cunningham's Encyclopedia of Magical Herbs
Marcel De Cleene, Marie Claire Lejeune: Compendium of Symbolic and Ritual Plants in Europe
Cora Linn Daniels, C. M. Stevans: Encyclopedia of Superstitions, Folklore, and the Occult Sciences of the World

2016. január 5., kedd

Vízkereszt előestéjének legendás lényei


Január hatodikán, vízkereszt napján véget ér a karácsonyi tizenketted, és vele a napfordulós kísértetek időszaka is. Ám ezt megelőzően még egy éjszakát át kell vészelni az embereknek, ami december 25-éhez és újévhez hasonlóan szintén sok rítust és babonát vonzott magához. Továbbá ezen az estén még járnak a napforduló rémei és ajándékhozói, vagy azok közeli rokonai.

Olaszországban a gyerekek kihelyezett zoknijába egy Befana névre hallgató boszorkány hoz ajándékokat. A rosszaknak hamut ad, míg a jókat megjutalmazza. A neve az epifánia (magyarul vízkereszt) kifejezésből származik, habár alakjában egyesek valamilyen régi germán istennőt is felfedezni vélnek.

Az orosz vidékeken egy Befanához hasonló, Babuska (Nagymama) névre hallgató vénasszony kedveskedett meglepetésekkel a fiataloknak. Befanához hasonlóan, a keresztény eredetmonda szerint ő is összetalálkozott a három napkeleti bölccsel, akik éppen a kis Jézushoz tartottak, ám lusta volt velük tartani. Csak később szánta rá magát, ám a Jézuskát már nem lelte, így helyette minden kisgyereknek kénytelen ajándékot adni.

Kicsit árnyaltabb a képe a német területeken ismert Perchtának (akinek több névváltozata is létezik), akit szintén kimondottan vízkereszt napjával, illetve annak előestéjével hoztak azonosítottak. Többen a nevét is az ezen éjszakára használt német kifejezésből származtatják (egészen pontosan a giperchta Nacht-ból). Sokszor mint gyerekeket ijesztgető mumus említődik, aki a rosszaknak felvágja a hasát. Ám a hasfelmetszést azzal is ki lehet vívni tőle, ha valaki nem eszik az estéjén egy zemmede nevű, lisztből, vízből és tejből készült ételt. De Perchta kedves is lehet, és megjutalmazza azokat, akik a kedvében tesznek. Őt a fonással, a női munkákkal, a termékenységgel, illetve a holt (vagy még meg nem született) kisgyermekek lelkeivel tartották kapcsolatban.

Végezetül még ezen az estén maguk a Háromkirályok is ajándékot hozhatnak a gyerekeknek a csizmájukba, a Mikuláshoz hasonlóan.

Görögországban még ma este járják a vidéket a kallikantzaroi démonok, akiknek ilyenkor a kéményben, mint egy búcsúajándékként Cipruson édességeket és virsliket raknak az emberek a kéménybe számukra. Még kis mondóka is létezik arról, hogy egy kis ételt kell adni nekik, hogy aztán eltávozhassanak a saját helyükre.


Források:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
William D. Crump: The Christmas Encyclopedia
John Cuthbert Lawson: Modern Greek Folklore and Ancient Greek Religion: A Study in Survivals



Ezzel pedig ez a Karácsony 12 napja című sorozat is a végére ért. Mindenkinek nagyon köszönöm a szorgalmas olvasgatást, és a sok pozitív visszajelzést!
Végezetül ez úton szeretnék mindenkinek nagyon kellemes vízkereszt estét kívánni! :)
Virág

2016. január 4., hétfő

A karácsonyi díszek leszedéséről


A karácsonyi tizenketted lassan a végéhez közeledik, és vele együtt a hozzá tartozó szokások és képzetek arculata is kezd megváltozni. A napforduló rémei fokozatosan eltünedeznek, a munkatilalmak nemsokára újra elmúlnak. A ház díszítésére használt örökzöldeknek is lassan le kell kerülniük kiemelt helyükről az otthonokban. Természetesen ehhez is sokféle megkötés tartozott, melyekből én most angol vidékeken ismerteket mutanám be.

Nem volt mindegy, hogy mely napon szedik le az örökzöldeket. A régi szövegekben gyertyaszentelő (feb. 2.) van ugyan megnevezve, ám az utóbbi évszázadban már a tizenketted utolsó napja, vagy annak éjszakája az elterjedtebb időpont. E mellett megjelennek néha még más napok is, mint mondjuk az újév. Ügyelni kellett arra, hogy minden apró kis növényi rész el legyen távolítva, különben szerencsétlenség várt a ház lakóira, vagy egyenesen halál. A modernebb időkben még a karácsonyi képeslapok is meg vannak nevezve, mint kitakarítandó tárgyak.

A leszedett ehető díszeket (mézeskalács, dió, alma, stb.) általában még aznap (este) gyorsan el is fogyasztották. Az örökzöldeket a viktoriánus kori források szerint tilos volt elégetni (ugyanis az balszerencsét hozott), helyette ki kellett őket helyezni a természetbe, hogy maguktól lebomoljanak. Viszont korábbi, 17. századi szövegek pont az ellenkezőjét írják. A 19-20. századra sem alakult ki egységes képzet erről: bizonyos helyeken a tűzbe vetették az örökzöldeket, máshol csak kidobták őket. Megint máshol elrakták őket, mint szerencsét hozókat, vagy megetették az állatokkal, hogy azok termékenyek legyenek. Volt olyan is, ahol csak a szabad ég alatt lehetett elégetni őket. Az általános nézet azonban az volt, hogy az örökzöldeknek ki kellett kerülniük a házból, különben balszerencsét hoztak. Arra például különösen ügyelni kellett, hogy a fagyöngyöt hamuvá égessék, mert különben minden pár, aki alatta csókot váltott, az év végére egymás haragosai lettek volna.


Források:
Jacqueline Simpson, Stephen Roud: A Dictionary of English Folklore
D.C. Watts: Dictionary of Plant Lore
Harry Oliver: Black Cats & Four-Leaf Clovers

2016. január 3., vasárnap

A napforduló illatai


A karácsonyi ünnepkör még ma is fontos része az ekkor használatos jellegzetes illatok. A szegfűszeg, a narancs, vagy éppen a fenyő aromája nélkül nem is lehetne igazi a télközép sem. A vásárokban épp ezért lehet szárított termésekből készült, illatosított füzéreket venni, vagy kis szütyőket, esetleg csillag, vagy szív formára megvarrt illatpárnákat. Mások személyesen készítenek narancsba szegfűszeget szurkálva az orruknak kellemes díszeket. A mai szokásokhoz hasonlóan a szagok régen is fontosak voltak, különösen a dezodorok és a megfelelő csatornázás feltalálása előtt. A most is használt zsákocskák, potpourri-k, de a narancsos szegfűszeg is az ilyen bűzök elnyomására születtek, hiszen nem csak kellemetlennek tartották őket, hanem egyenesen betegségokozóknak is. A kellemes illatokról pedig azt gondolták, hogy az emberek egészségének a megőrzését segítik. A távoli országokból származó fűszerek pedig egyben a gazdagságot és a bőséget is hivatottak voltak jelképezni.
A napforduló idején azonban talán még fontosabb az illatok füstölők és füstölgőkben való megjelenése. Használták őket ilyenkor házak, szobák, vagy éppen személyek átfüstölésére is. Fő funkciójuk sokszor egyszerűen a gonosz kiűzése, vagy annak távol tartása volt, ám eredetileg bizonyára áldozatnak is számíthatott a különféle isteneknek és szellemeknek (erre utalhat például, ha a füstben való megmártózás szerencsét hoz).

Pár ma is kedvelt illat mágikus haszna:

Fenyő: megtisztítás, védelem, pénz, gyógyítás
Szegfűszeg: védelem és démonűzés, pénz, szerelem, megtisztítás
Narancs: megtisztítás
Babér: megtisztítás, gyógyítás, védelem
Fahéj: védelem, pénz
Mirha: spiritualitás, gyógyítás, védelem
Tömjén: megtisztítás, védelem, meditálás
Szerecsendió: szerencse, pénz, jólét


Források:
Scott Cunningham: The Complete Book of Incense, Oils & Brews
Christian Rätsch, Claudia Müller-Ebeling: Pagan Christmas: The Plants, Spirits, and Rituals at the Origins of Yuletide

2016. január 2., szombat

Kallikantzaroi: a balkáni rémek


A Balkán-félszigeten és a görög szigetvilágban ismertek a kallikantzaroi (t.sz., egyes számban kallikantzaros) névre hallgató démonok, kik a karácsonyi tizenketted alatt rettegésben tartják az embereket. Csak éjszaka aktívak, nappal vagy az árnyékok közt rejtőznek, vagy a föld alá bújnak vissza. Ám éjjel a falvak utcáit járják, és a kéményen, vagy más nyílásokon át bemennek a házakba, hogy ott különféle csalafintaságokat műveljenek (pl. felforgatják az edényeket, az alvó emberekre ráugranak, halálra rémítve őket, stb.). Már a kinézetük is rémisztő tud lenni: félig állat, félig ember formájúak, szőrösek, nagy nemi szerveik jól láthatóak, nagyon magasak, vagy éppen kicsik, emberszerűek, feketék, ördögi farokkal. Az emberek ellenük többféle módon is védekezni próbálnak. Egyrészt keresztény módszerekkel, mint egy fekete kereszt rajzolása az ajtó felé, a Szentháromságra való hivatkozás, stb. Másrészt különféle népi praktikákkal, mint a füstölés (a cipők égetését gondoltál erre a legjobbnak), az ágy mellett fekete nyelű kés tartása, tűz folyamatos égetése, stb. Harmadrészt pedig különféle "ajándékokkal" igyekeznek távol tartani őket: édességeket, kolbászokat, vagy egy sertés állkapcsát lógatják ki nekik a kéménybe.

Az utóbbi évszázadokban már teljes mértékben csak, mint kárt okozó és veszélyes (habár sokszor kissé butácska) lényekként tekintettek rájuk, ám eredetileg bizonyára semlegesek voltak; jót és rosszat is hozhattak az emberekre. Az pedig, hogy akik a tizenketted alatt születnek, maguk is kallikantzaros-ok lesznek arra utal, hogy valaha az emberek szabad lelkei is helyet kaphattak közöttük.

Nagyon érdekes az eredetük kérdése. Sokszor ugyanis olyan történetet kapcsolnak a kallikantzaroi-hoz, miszerint év közben a föld alatt laknak, és azt a fát próbálják kivágni, ami a világot tartja. Mikor már majdnem sikerül nekik, vagy feljönnek a földre előre inni a medve bőrére (ami alatt a magára hagyott fa gyorsan begyógyítja sebeit), vagy Jézus születésétől újra egészséges lesz a fa, és mérgükben jönnek fel e rémek, hogy bosszút álljanak a világon. A világfa és az azt nyüvő ártó lény képe határozottan germán eredetű, ám a kallikantzaroi az ókori görög mitológiában is szilárdan gyökereznek. Állatias alakjuk nyilvánvalóan a szatíroktól származik, vagy legalábbis olyan alakoskodóktól, akik hozzájuk hasonló ruhát öltöttek, valamint a különféle istenek ünnepeire való állatbőrök felöltésében is kereshetjük a "felmenőiket".

Források:
Rory MacLean: Falling for Icarus: A Journey Among the Cretans
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan 

2016. január 1., péntek

Újév napi babonák


Amilyen az újévünk, olyan lesz az elkövetkező év is.

Szerencsés dolog korán kelni, mert aki sokáig alszik, az egész évben lusta lesz, míg aki hamar ébred, annak a további hónapokban könnyen fognak menni a reggelei.

Európában több helyen is ezen a napon ajándékokat adtak egymásnak az emberek, hogy ezzel is biztosítsák a jó esztendőt szeretteiknek.

Szerencsés dolog, ha pénzt kapunk.

Mindenképpen kell valamit főzni, mert az garantálja, hogy egész évben legyen mit enni. Ezt még csak fokozza, ha olyat készítünk, ami térfogatában is megnő sütéskor/főzéskor, mert az a szerencsénket szintúgy növeszti.

Tilos viszont mosni, mert az szerencsétlenséget hoz, vagy elmossuk vele egy barátunkat is.

Tilos varrni, mert azzal együtt a tyúkok tojóját is bevarrja az ember.

Tilos vetni, mert az szerencsétlenséget hoz a fejünkre.

Tilos pénzt költeni, mert attól egész évben költekeznénk.

Tilos bármilyen kérést is visszautasítani, különösen a koldusokét. Ezt szintén is a szerencsénk bánná.

Tilos hamut kivinni a házból, mert vele visszük a szerencsét is.

Ha az első látogatónk újévkor férfi, az jó előjel, ha nő, az rossz.

Ha süt a nap, akkor egyenesre fog nőni a len.

Ha az első férfi, akivel találkozunk, egy pap, akkor haláleset fog az éven történni az ismerőseink között.

Ha valaki nem eszik ezen a napon a családjával, az meg fog halni. Legalábbis egy máltai babona szerint.

Ha egy fehér lámpaburát törunk el, akkor pénzügyi gondok várnak ránk. Ha színeset, akkor egy közeli rokonunk fog meghalni.


Forrás:
Cora Linn Daniels,C. M. Stevans: Encyclopædia of Superstitions, Folklore, and the Occult Sciences of the World 

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...