Boszorkányság öröklése

Általánosan elterjedt elképzelés a boszorkányságról, hogy azt örökölni lehet. Sok kezdő, de akár a már több éve ilyesmivel foglalkozó személy is hajlamos lehet arra, hogy vélt, vagy valósnak gondolt családi szálakkal magyarázza boszorkányság iránt való érdeklődését. Rosszabb az, amikor már ugyanez az ok arra szolgál, hogy általa tűnjön autentikusabbnak, vagy hatalmasabbnak a gyakorló, megpróbálva kiemelni magát a többi boszorkány közül. Ezzel a logikával viszont, a kicsinyességét nem is számítva, több probléma is van.

Először is, a boszorkányság öröklése a magyar néphitben nem véren át történik, mint valami születési előjog, hanem a haldokló boszorkány kezének a megfogásával. Ismeretes széles körben ez a hit a németajkú emberek között is, de az oroszoknál és még egyes francia nyelvterületeken. Ezen elképzelés szerint, a boszorkány hatalma, mint valamiféle varázslatos erő lakozik fizikai testében, mely érintés által képes átjutni más tárgyakba, vagy emberekbe. Amikor pedig a boszorkány haldoklik, addig nem távozhat földi hüvelyéből a lelke, míg hatalmát át nem adja egy másik, élő személynek, az által, hogy kezet fog vele. Természetesen sok ember nem akart szert tenni ilyen tudományra, épp ezért volt szokás a haldokló kezébe seprűt adni, hogy inkább abba szálljon az erő, és melyet utána gyorsan elégettek, a belebújt gonoszsággal együtt.
Ezzel a kézfogásos átvételi módszerrel is jellemzőbbnek számított, hogy egy rokon vegye át a természetfeletti erőt, de ez főként annak tudható be, hogy a haldokló emberek mellett leginkább a rokonaik voltak megtalálhatóak, hisz ők gondozták és felügyelték őket, valamint fogták a kezüket életük utolsó perceiben.

Másodszor, a boszorkányság soha nem öröklődött kötelezően egy-egy családon belül, se apáról fiúra, se anyáról lányára. Ugyan mindig voltak olyan famíliák, melyekben a boszorkányság mestersége generációról generációra fel-feltűnt, de ugyanez elmondható bármely más tudományról is: a szabó fia nagy eséllyel szabó lett, míg az ácsé ács, stb. Ez nem azért történt, mert a gyermekek valamilyen különleges „szabóképességgel” születtek volna, hanem azért, mert a fiú már kisgyerek korától segített apjának, így korán elleste a munka nagy részét, később pedig ugyan minek kellett volna mást tanulnia a kezdetektől, ha már félig-meddig értett egy foglalkozáshoz. A boszorkányosnak tartott családokról, illetve az ő gyerekeiket ért hatások közül nem szabad továbbá kifelejteni a közösség feléjük tanúsított viselkedését sem. A falu nyilvánvalóan tartózkodóbb volt egy ilyen családdal, nem is szívesen házasodtak bele. Ezt természetesen a gyerekek is érzékelték, és fokozatosan felvették a szüleikre is rámért varázsló fél-kirekesztett szerepét, egyszerűen azért, mert a közösség már eleve így kezelte, „predesztinálta” őket. Manapság, a nyugati, „fejlett” társadalmakban ez persze nem játszik különösebben nagy szerepet, hisz a városi emberek túlnyomó része nem babonás, illetve a városi közösségek sem olyan összetartóak, hogy komolyabb hatást tehetnének ilyen téren a fejlődő gyerekre.

Harmadszor, az, hogy a dédnagyanyja valakinek babonás volt, vagy esetleg van róla egy történet, melyben szellemet látott, még nem jelenti azt, hogy a dédi boszorkány volt, vagy hogy hajlama lett volna rá. Régen, főként faluhelyen, nem számított különlegesnek, ha valakinek a halott szülei üzentek álmaiban, ha esetleg szellemeket látott sétálni a temetőben éjszaka, vagy ha szemmel verés ellen szenes vizet csinált. Ezek a mindennapi élet velejáróinak számítottak - csakúgy, mint ma az internet, vagy a mobilok térereje -, és nem a titkolt boszorkányos tulajdonságok bizonyítékai voltak. Az persze már más kérdés, ha a fél falu azt állította valakiről, hogy boszorkány, az pedig megint más, ha az illető maga mondta, hogy az.

Amit a boszorkányságról tudni kell, és főként, amit a néprajzi adatok is alátámasztanak, hogy az egy ember személyes döntése következtében megtanult, vagy megszerzett mesterségnek számított, és számít ma is. Az, hogy egyesek a felmenőik között boszorkányokat vélnek, ma már nem jelent semmit. A National Geographic egyik vizsgálata szerint minden európai ember valahol királyi vérvonallal is rendelkezik, de ettől még senki nem fog holnap az angol királynővel teázgatni. Ezek alapján én elvárom egy magát boszorkánynak nevező személytől, hogy a saját boszorkánnyá válását ne azzal magyarázza, hogy a nagyi babonás volt, vagy hogy a dédi kézrátétellel gyógyított. Valamint azt is, hogy a boszorkányos hatalmuk alátámasztására se használjanak ilyen álbizonyítékokat, mivel semmi alapjuk nincs.