Felszentelésről, kicsit (nagyon) másként

Kép forrása

A modern mágikus hagyományok követői általában azt szokták mondani/írni, hogy egy-egy mágikus tárgyat használatba vétele előtt fel kell szentelni (vagy avatni) valamilyen formában. Ez leggyakrabban magában foglalja az eszköz "bemutatását" a hagyományos négy alapelemnek (föld, víz, tűz, levegő). De én most, mint azt már a cím is sugallja, nem erről a módszerről szeretnék beszélni, hanem három olyanról, melyek az évezredek folyamán szerte a világon megtalálhatóak voltak, és persze még ma is azok. Közös ezekben a megközelítésekben az, hogy mindannyian az animista gondolkodásban gyökereznek, ezáltal az emberi elképzelések egy mélyebb rétegéből merítenek, mint a ma közismert felszentelési módok.

Ugyebár, az animista elképzelés szerint, minden fizikai létezőben lakik egy lélek, egy szellem. Ugyanez igaz a szertartási, mágikus kellékekre is: bennük is lakozik egy szellem (vagy akár több is), mely a megfelelő rítusok segítségével rábeszélhető arra, hogy segítséget és közreműködést nyújtson a "gazdájának". Attól függően, hogy a tárgyba hogyan került bele a szellem, alapvetően kétféle módot lehet megkülönböztetni. Az első szerint, a lélek eleve benne lakozott az eszközben, így azt csak meg kell szólítani, fel kell éleszteni és munkára kell bírni. A második szerint viszont, egy új, sokszor hatalmasabb, szellem/istenség költözik bele a tárgyba. Ezt az elképzelést még két kisebb csoportra is lehet osztani aszerint, hogy az ember éppen egy nagyobb erővel rendelkező, nem-fizikai természetű lényt akar a mágikus, vagy akár vallási kellékbe csalogatni; vagy pedig egy feláldozott lény (állat, de sokszor akár ember) lelkét próbálják meg belezárni.

Ez így elsőre igencsak töménynek tűnik, épp ezért pár példa segítségével megpróbálom érzékletesebben (és remélhetőleg érthetőbben) bemutatni ezeket az eljárásokat.

Az első módszerre kiváló konkrét példa a szibériai sámánok által használt dobfelélesztési szertartás. Ennek a rituálénak a célja, hogy a dobban benne lakó állati szellemet (mely megfelel a dob elkészítéséhez használt állat lelkének) felélesszék. Ezen rituálék konkrét kivitelezése tájegységenként és népcsoportonként változik, de általánosan magában foglalja a dob szellemének való italáldozat bemutatását, valamint az állati szellem (de akár a dob keretéhez felhasznált fa) életének és halálának a részletes elbeszélését, sőt még a viselkedésének az utánzását is. A cselkan sámán például a szertartás során megelevenítette azt az állatot, melynek a bőréből a dob készült. Elmesélte az állat történetét, születésétől kezdve a megölésének a pillanatáig, elbeszélte, hogy hol járt és hol telelt, mivel táplálkozott, milyen ivadékai születtek, stb. Mindeközben a sámán utánozta is az állatot: a hangját hallatta és a mozgását mutatta. A szertartás azzal zárult, hogy a sámán megkérte az állatot, hogy jól szolgálja őt. Ehhez hasonlóan, a kumandin sámán elmondta, hogy a dob egyes részeit ki, hogyan és milyen körülmények között csinálta. Elmesélte azon fák életét, melyekből a dobjának egyes részei készültek, majd annak az állatnak az életét is, különösen részletesen, melynek a bőrét felhasználták a dobjához. Ezek után a sámán utánozni kezdte az állat mozgását és viselkedését, és közben nyomatékosan kérte, hogy jól és sokáig szolgálja.

A második módszert általában különleges tárgyak elkészítésénél alkalmazzák. Ezen dolgok különlegessége következhet abból, hogy egy már létező hatalmas lény elképzelt formájának a megtestesítői (pl. istenek, szellemek szobrai), vagy abból, hogy valamilyen módon az emberi kéz által formázva az eredeti alakjukhoz képest teljesen új formát öltenek (pl. fémöntetek, épületek). Így például a tibeti bódhiszattvák és istenek szobraiba egy kis reteszbe az éppen ábrázolt lény nevét, vagy más mágikus feliratot helyeznek, hogy ezáltal közvetlen kapcsolatot hozzanak létre a szobor és a szellemi létező között. A mongol sámánok otthonok védelmére egy kis dobozkába emberi alakokat formázó figurákat helyeznek, melyekbe előzőleg transz során "belehelyezik" a megfelelő védelmező szellemet (ongont). Mindkét esetben egy anyagi test nélküli szellemet próbálnak meg összekapcsolni az újonnan, külön neki kialakított (és általában rá hasonlító) fizikai formával. Ezzel szemben, amikor egy teljesen új alakot adunk valaminek, általában egy élőlény feláldozásával adunk neki lelket (és a feláldozott állat, esetleg ember lelke átszáll az újonnan készült tárgyba), ami aztán biztosítja, hogy az általunk alkotott valami tovább tudjon majd létezni. Kiváló példa erre az a koreai nagyméretű harang, melynek öntésekor feláldoztak egy kislányt, akinek a szóbeszéd szerint még mindig lehet hallani a sikolyát, amikor a harangot megszólaltatják. Ugyanis amikor ez a harang készült, egy-egy nagy volumenű fémöntés sikeressége bizonytalan volt, és maga a művelet is igen sokba került. Így a készítők, hogy bebiztosítsák, hogy a pénzük és munkájuk nem fog kárba veszni, hajlandóak voltak ilyen áldozattal is biztosítani a harang "életét". De ide sorolhatnám még Kőműves Kelemen feleségét is, akinek életét kellett adnia, csak hogy Déva magas vára állhasson.

Mindezek után felmerülhet a kérdés, hogy akkor most hogyan is szenteljem fel mondjuk azt a varázspálcát, amit végre nagy nehezen elkészítettem? Hát ez igazán egyszerű! Ha van egy adott szertartáskezdő szokásod (pl. kör kivetése), akkor végezd azt el. Vedd elő a felszentelendő tárgyat, és szólítsd meg. Mutass be neki ital-, és illatáldozatot (pl. tej, alkohol, illetve boróka, tömjén vagy fenyőgyanta füstje). Mondd el a felhasznált alapanyagok történetét, valamint azt, ahogy az eszköz készült. Ideális esetben transz segítségével lépj kapcsolatba az eszköz szellemével, és kérleld, hogy segítségedre legyen. Ígérj neki rendszeres áldozatokat, jó bánásmódot. Ezt addig folytasd, míg szavad meghallgatásra nem lel. Aztán helyezd el az őt megillető helyre a tárgyat. Ezután pedig, ha van szokásos szertartászáró módszered, akkor azt végezd el. És már kész is egy valódi mágikus tárgy.