A tündérek talán ma népszerűbbek, mint valaha. Könyveket írnak róluk, jóskártyákat készítenek velük, festmények százain ábrázolják őket. De kik is ők valójában? Ezt a kérdést és különböző vonatkozásait próbálom meg most valamicskét körbejárni, a múlt embereinek a beszámolóira hagyatkozva. Természetesen a teljesség igénye nélkül.
Minderről legelsőnek is azt kell megjegyezni, hogy nem létezik Európában (a világról nem is beszélve) egy konkrét tündérelképzelés. Még egy országon belül sem gondolkodtak róluk egységesen, habár nyilván az egymáshoz közel eső területeken a tündérhit nagyobb hasonlóságot mutatott, mint két földrajzilag távol lévő helyen. A most következő információk főként a Brit-szigetek (Írország, Wales, Skócia, Anglia és a környező kis szigetek) lakóinak a tündérekről való elképzeléseit dolgozza fel és leginkább azt az állapotot mutatja be, amit a falusi emberek gondoltak erről a témáról a 19-20. század fordulóján.
"Senki sem tudta soha teljesen megismerni a természetüket."
Talán soha sem élt az emberekben egy egységes elképzelés arról, hogy kik is a tündérek valójában. Ám ettől még több teóriát is ismertek, amivel titokzatos létezésüket magyarázni próbálták. A keresztény változat szerint olyan angyalokból lettek, melyek túl jók voltak ahhoz, hogy a pokolra kerüljenek, de túl rosszak ahhoz, hogy a mennybe bejuthassanak. Így köztes megoldásként a földön lakoznak, egyesek szerint a levegőben, mások szerint pedig a táj részeivé váltak: fákban, kövekben és patakokban megbújtak meg. Egy másik és történelmileg inkább hihető elképzelés alapján a régi, pogány istenek a kereszténység megjelenésével fokozatosan elvesztették erejüket és tündérek lettek belőlük. Erre kitűnő példa az ír-kelta istenségek nevei, melyek pár száz évvel később már tündérekként jelennek meg az emberek elbeszéléseiben. De megemlíthetném itt a mediterrán sorsistennőket is, akiknek a nevéből maga az angol "fairy" szó is származik. A tudósok ezen kívül a tündéreket a különböző természeti szellemekkel is rokonságba hozzák, hiszen sok tündér egy-egy hely, folyó, vagy éppen fa megszemélyesített alakjának tűnik. Különösen igaz ez a Balkán tündéreire, melyek gyakran kísértetiesen hasonlítanak az ókori nimfákra. Ám legtöbbször mégis a holtak szellemeinek nevezik őket. Ezek a holtak viszont valamiért különleges helyet foglalnak el, ugyanis egy bizonyos oknál fogva (mint a se nem jó, se nem rossz angyalok) nem kerülhettek be az élő emberek által elismert keresztény túlvilágra. Ezért is mondják őket azok lelkeinek, akik az özönvíz idején haltak meg, esetleg régi népek elhunytjainak, vagy csak egyszerűen a jó pogányok, druidák árnyainak.
"Képesek különböző alakokban megjelenni. Egyszer, egy megjelent nekem és csak négy láb magasnak tűnt, erős kinézettel. Azt mondta: "Nagyobb vagyok, mint amilyennek megjelenek most neked. Mi az öreget ifjúvá tehetjük, a nagyot kicsivé, a kicsit naggyá.""
A kinézetüket tekintve szintén igen nagy eltérések tudnak mutatkozni a tündérek között. Ezt természetesen az is fokozza, hogy általánosan képesnek tartják őket az alakváltásra. Sőt, a mágiájuk egyik legfontosabb eleme, hogy képesek másnak mutatni dolgokat, mint amik - értve ezt természetesen saját megjelenésükre is. A ma sokszor nekik tulajdonított apró, szárnyas, virágok közt röpködő formához hasonlót valaha szinte csak Anglia középső részén ismertek. Kis termetű tündérek máshol is jócskán előfordultak, de a szárnyak ritkaságszámba mentek. Elég sokszor írtak le 20 centi környéki tündérkéket, de a kb. 45 cm-esek még gyakoribbak. Ezen felül lehettek emberekkel egy magasak, vagy éppen nagyobbak is. Egy részüket igen szépnek írták le, ám ez a szépség jobbára csak illúzió: a charme-os tündérszerető valójában egy összeaszott kis törpe, míg a csinos tündérlány egy öreg banya. De előfordulnak olyan beszámolók is róluk, ahol teljesen hétköznapi megjelenést tulajdonítanak nekik. Más fajaik azonban nem vesztegetik az időt azzal, hogy szépnek tűnjenek: ismertek valamikor olyan alakokat, akiken még bőr se volt, így izmaik mozgását jól meg lehetett figyelni. Mindezeken felül félig állat, félig ember formájúak is voltak (pl. egy félig kecske, félig kis emberke kinézetű házi tündér). De a tündérek magukra tudták még ölteni tárgyak, vagy éppen állatok képét is. Írországban például a macskákat széles körben tartották tündéreknek, míg más források arról számoltak be, hogy két ellenséges tündércsapat legyek formájában ütközött meg egymással. Mindezeken felül a tündérek megjelenhettek még lidércfényként, vagy éppen égő kerékként. A formáik száma végtelen.
"Ha bármi olyat, mint például koszos vizet öntöttek ki a szabadba naplemente után, muszáj volt azt mondani, hogy "Hugga, hugga salach", figyelmeztetésül a tündéreknek, nehogy bekoszolják a ruhájukat."
Ami a tündérek viselkedését illeti, különös ellentétet lehet rajtuk megfigyelni. Egyrészt hírhedten utálják, ha az emberek meglátják őket, vagy átlátnak az illúzióikon. Ezeknek a vége sokszor komoly sérülés lehet (elverés, megnyomorítás, stb.), ha nem nemes egyszerűséggel halál. Másrészt viszont, az tündérek mintha ugyanúgy el lennének varázsolva általunk, mint mi általuk. Sőt, néha már-már úgy tűnik, hogy az emberek segítsége, vagy inkább áldozata kimondottan szükséges volna ahhoz, hogy tovább élhessenek. Sok történet szól az emberi házakban lakó tündérfajtákról (pl. brownie), akik a házimunkában segédkeztek éjszakánként. Hasonlóak ehhez az egy-egy mesterember műhelyében tanyát verők, akik este váltották a nyugovóra térő emberi dolgozókat és folytatták a munkát. Mások az emberi házak tűzhelyeiben éltek, és onnan befolyásolták a lakók életét. Az ilyen tündérek jobbára szerencsét és jólétet hoztak, ám igen kényesek voltak, könnyen megsértődtek és elhagyták a házat (pl. ruha, különösen a rossz minőségű ruha ajándékba kapását utálták), vagy kopogó szellem-szerű viselkedésbe kezdtek. Sok elbeszélésben pedig kimondottan úgy jelennek meg a tündérek, mint valami mindenhol láthatatlanul jelen lévő lények, melyekre folyamatosan oda kellett figyelni, nehogy véletlenül megsértsük őket. Széles körben ismert volt a nekik való áldozatok kihelyezése: ételt tettek ki nekik éjszakára, de a frissen köpült vajból egy csipet, a frissen lefejt tej egy része és a földre leesett étel is mind az ő jussuk kellett, hogy legyen. Ezen ajándékokon felül persze a tündérek eltulajdonítottak minden mást is a háztól, ami csak éppen megtetszett nekik. Ám ennél nagyobb dolgokat is hajlamosak voltak elvenni az emberektől. Az elváltott gyerekek képzetét gondolom nem kell nagyon ecsetelnem, viszont az talán meglepő lehet, hogy felnőtteket szintúgy magukkal ragadhattak, ha az illető elővigyázatlan volt. Egyes fajaik pedig vámpírszerűen viselkedtek, vagy ha vért nem is, de az életerőt szívták el az emberből. Míg a vízi tündérek jobbára csak vízbe fojtották azt, akit áldozatul szemeltek ki.
"Mikor az emberek meghaltak, azt mondták, hogy a dzsentri [a tündérek] vitte el őket, mert később mindig a dzsentri között jelentek meg."
A tündérhit egyik jellegzetes része, hogy a tündéreknek megvan a maguk rejtett országa, melybe néha egy-egy (szerencsés, vagy szerencsétlen) ember is bejuthat. Ezt az országot, vagy legalábbis a lehetséges bejutási helyeit, meg lehetett lelni a természetes környezetben. Írországban, de Skóciában is a tündérek a helyi hegyekben és dombokban laktak. Más területeken kedvelt lakóhelyük a vizek mélye volt, vagy pedig barlangokon át, mocsarakban és sűrű erdőkben lehetett a világukba tévedni. Az oda jutás ugyan általában véletlenszerű volt, ám nem nehéz (elég eltévedni egy erdőben, bemenni egy barlangba, vagy zeneszót követni). A problémák inkább a hazatalálással akadtak és azzal, hogy mire hazajutott az ember, már több száz év telt el az halandók világában. Sokszor említésre kerül az a szabály, mi szerint a látogatóknak tilos bármit is enni vagy inni a tündéreknél, mert különben soha nem hagyhatják el földjüket. Kivételt képeztek persze ez alól azok a szerencsések, akik szabad bejárást kaptak a tündérektől; az ilyen személyek (jobbára tudós emberek, boszorkányok, esetleg zenészek) nagy lakomákról és mulatozásról számoltak be, illetve valamilyen különleges tudás ajándékba kapásáról (kitűnő zenésszé váltak, megismerték a gyógynövények titkait, stb.). Fontos megjegyezni viszont, hogy ezen látogatások szinte kizárólag mély alvás, esetleg kómaszerű állapot során zajlottak - vagyis látomásélményekről van bennük szó. Akit pedig a tündérek végleg magukhoz ragadtak, az egyszerűen többet nem kelt fel ebből az eszméletvesztésből és meghalt. Írországban sokszor magát a hirtelen elhalálozásokat is egyszerűen a tündérek általi elragadásnak mondták, és a
dzsentri között ezért is lehetett halott embereket látni. Már Bessie Dunlop, egy a kora-újkorban boszorkányperbe fogott nő is azt mondta, hogy a familiárisa egy tündér, aki egy harminc évvel ezelőtt lezajlott csatában vesztette életét.
"A legtöbb bizonyíték annyira egy irányba mutat, hogy az egyetlen következtetés, mely ésszerűnek tűnik az, hogy a tündérhit a lelkek doktrínájához tartozik; azt akarom ezzel mondani, hogy a Tündérország egy állapot vagy kondíció, királyság vagy hely, amely nagyon hasonló, ha nem ugyanaz, mint ahová civilizált és civilizálatlan emberek elhelyezik a holtak lelkeit, együtt más láthatatlan lényekkel úgy, mint istenek, daemonok és mindenféle jó és rossz szellemek."
Mint a fentiekből is látszik, a múlt emberei nem egy homogén csoportot értettek a tündérek alatt. Vagyis nem csak apró kis lényeket mondtak tündéreknek, akik virágok közt táncoltak, vagy fehér ruhás hölgyeket, akik fiatal férfiakat csábítottak el hangjukkal. Helyette a Brit-szigeteken nem egyszer minden furcsa történést (a meglepő haláloktól az éjszakai furcsa zajokig) az ő számlájukra írtak. Lehettek szépek és csúnyák, segítőkészek, közönyösek és kimondottan emberre veszélyesek. Néprajzi szempontból nézve, képzetükben különböző, még a kereszténység előtti, természetfeletti erők megszemélyesített formái keverednek. A Tuatha Dé Danann és más istenségek, a fák és tavak szellemei, a pogány túlvilágban lakozó holtak, a különböző emberre veszélyes rémek - ezek mind-mind együttesen alkotják a forrását a későbbi tündéreknek.
Lásd még:
Katharine Briggs: The Fairies in Tradition and Literature
Walter Evans-Wentz: The Fairy-Faith in Celtic Countries (melyből az idézetek is származnak)
