Tegnap folytattam egy igen mély beszélgetést az Erdésszel,
aminek a végére abban állapodtunk meg, hogy a legjobb kezdő boszorkánynak
lenni. Aztán pedig elkezdtünk nosztalgiázni azokról a régi szép időkről, amikor
még minden olyan egyszerűnek tűnt…
Mikor még ha elolvastunk egy könyvet, feleleteket kaptunk a
kérdéseinkre, nem pedig csak újabb és bonyolultabb kérdéseket…
Mikor még boldogsággal töltött el, ha megláttuk, hogy
megjelent egy új, magát boszorkányosnak mondó könyv…
Mikor még a legfontosabb kérdések abból álltak, hogy
megfelelő legyen az oltárgyertya színe, vagy a füstölő illata…
Mikor még mámoros örömmel töltött el, ha elkészültünk, több
napos, vagy akár hetes munka után, egy-egy új eszközzel…
Mikor még nem mondott minden ellent mindennek, és mindenre
létezett magyarázat…
Mikor még voltak konkrétan meghatározott szabályok, melyek
pontos betartása biztonságot és sikert ígért…
Mikor még úgy gondoltuk, hogy van olyan ember, aki tisztában
van az igazsággal, és így volt kitől kérdeznünk…
Mikor még igaznak tartottuk a szép műhagyományokat, amik gyönyörűen
beleillettek romantikus fantáziáinkba...
Mikor még hittünk abban, hogy a boszorkányság gyakorlata egy
konkrétan meghatározható fogalom, és van, aki pontosan tudja is művelni…
Mikor még jogosnak gondoltuk, hogy a boszorkányság
segítségével különleges képességeket tudunk szerezni…
Mikor még hittünk a jóságban, ami majd megold, és
biztonságossá tesz mindent…
Mikor még szavakkal meg lehetett fogalmazni, amit el
akartunk mondani…
Aztán éjszaka kiültem az ablakba nézni a Perszeidákat, és
tudtam, hogy semmi pénzért nem cserélnék senkivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése