Boldog Lughnasadh-t!

Évkerékről és szabbatokról

Avagy édes bosszú az őszi napéjegyenlőség nevében.

A kedvenc ünnepnapom az őszi napéjegyenlőség, aki szegényke sajnos mindig megkapja a valamivel olvasottabb újpogányoktól, hogy az nem is egy ősi ünnep. Ami persze nem igaz, mert attól még, hogy a kelták (elvileg) nem ünnepelték meg (mint lehet, hogy a napfordulókat sem), más népek igen is megemlékeztek róla (görögök, kínaiak, inkák, stb.). Épp ezért most hadd cincáljam szét egy kicsit mindenki biztosra vett tudását az évkereket illetően!

De micsoda is maga az évkerék?
Az évkerék, angol kifejezéssel Wheel of the Year, a wicca és sok neopogány irányzat közös ünnepeinek együttes elnevezése. Összesen nyolc fesztivált takar, melyek neve: Samhain, Yule, Imbolc, Ostara, Beltane, Litha, Lughnasadh, és Mabon. E szemlélet szerint az év, ahogy állítólag a régi kelták is gondolták, egy nagy kör, vagy inkább egy örökkön forgó kerék, mely minden évben egyet fordul, és magában foglal a nyolc ünnepet, melyek a kerék küllőit alkotják. Ebből a képből származik az év kerekének az elnevezése.
Az évkerék fordulásához, és a hozzá tartozó ünnepekhez különféle modern mítoszokat is kapcsoltak az utóbbi években. Az egyik ilyen, alapvetően wicca történet az Isten születését (Yule), életét és halálát (általában Samhain) mondja el a fesztiválok által. Az Isten mellett persze midig ott van a halhatatlan Istennő is, aki szeretőjéhez és gyermekéhez igazodva változtatja korát fiatal lányból idős asszonyba. A másik kedvelt mítosz a kelták azon szokásán alapszik, mely szerint két részre osztották az évet: egy világosra és egy sötétre. A két félévet egy-egy fa nevét viselő alak, a Tölgykirály (fény, növekedő félév) és a Magyalkirály (sötétség, csökkenő félév) testesíti meg, akik a napfordulók alkalmával megküzdenek egymás ellen az uralkodásért (vagy akár az Istennő kegyeiért), folyamatosan váltakozva az év jelképes trónusán.
Az ünnepeket mindezeken felül két fajtára szokás osztani: a kisebb és nagyobb szabbatokra. A nagyobb szabbatok a vélt kelta évszakkezdő napokból állnak (Samhain, Imbolc, Beltane, Lughnasadh), míg a kisebbek a napéjegyenlőségeket és a napfordulókat takarják (Yule, Ostara, Litha, Mabon).

Honnan is ered pontosan az évkerék képzete?
Mikor Gerald Gardner elkezdte kidolgozni a wicca főbb ünnepi rituáléit, a Margaret Murray által "beazonosított" négy boszorkányünnepet vette alapul, és először csak hozzájuk is írt elvégzendő szertartást. Később, a Witchcraft Today című könyvében már a téli napfordulóra is megjelent egy rituálé, majd fokozatosan helyet kaptak a még hiányzó napéjegyenlőségek, és a kimaradt nyári napforduló is, a fesztiválok között. Ez az ünnepcsokor kapta aztán az évkerék elnevezést.


Mi is az igazság a kelta ünnepeket illetően?
Egy olyan ősi kelta év létezése, melyben megegyező ünnepeket tartottak az emberek, megegyező időpontban, igen csak kétes. Ugyan miért takarított volna be egy időben az Észak-Írországban élő földműves, és a La Manche csatorna kontinentális oldalán lakó ember? A két hely klímája nem egyezik, így a növények érési ideje sem fog, sem pedig a betakarításé, vagy a betakarítási ünnepé (már ha egyáltalán volt nekik olyan).
Magáról a négy nagy ünnepről főként az ír középkori irodalom szolgál információkkal, melyeket aztán a 19. század második felére az angol folkloristák az ősi Brit-szigetekre is vonatkozónak gondoltak, különösebb bizonyítékok nélkül. Arról pedig már végképp nincs semmi információ, hogy a kontinentális kelta törzsek ilyen ünnepeket tartottak volna. Persze ez nem jelenti azt, hogy a mai írek kelta felmenői ne ülték volna meg ezen alkalmakat, viszont az bizonyos, hogy ünnepi szokásaik nem mondhatóak jellemzőnek általánosan a kelta népekre.
Ókorból származó pontos feljegyzés nincs a kelták fesztiváljaira vonatkozóan. A leghíresebb ilyen témájú leletek az 1897-ben, Coligny-ban (Franciaország) megtalált bronztábla darabok, melyek egy római betűkkel, de gall nyelven íródott kalendáriumot tartalmaznak. A fémbe vésett betűk öt évet fednek le, melyek 29 vagy 30 napos hónapokból állnak, plusz két beillesztett hónapból az öt éves ciklus alatt, hogy a holdnaptáron alapuló kalendárium illeszkedjen a szoláris évhez. Mind az év, mind a hónapok két részre vannak osztva rajta, méghozzá az ATENOUX (jelentése nem tisztázott, talán valamilyen éjszakát jelent) szóval. A hónapok nevei is jelezve vannak rajta, pl. SAMONI (mely a "nyár" szó gyökerét tartalmazza), vagy a hat hónappal későbbi GIAMONI (mely a "tél" szó gyökerét rejti magában). Négy negyednapot is felvéstek a kalendáriumra: CANTLOS, RIUROS, CUTIOS és EQUOS neveken, mely egyes elképzelések szerint jelölhették a napfordulókat és a napéjegyenlőségeket. Ez persze még nem bizonyíték arra, hogy ezen időpontokban bármilyen ünnepet is rendeztek volna, hisz lehet, hogy csak az idő pontos számontartásának érdekében jelölték be őket. Egyelten egy valószínűsíthető fesztivált említ csupán az egész naptár: a TRINOX SAMONI SINDIU ("ez/ma a három éjszakás Samoni), mely nevéből adódóan, egy három napon át tartó ünnepet jelenthetett, mely valamilyen kapcsolattban állt a nyárral.

Egyébként, a kelta fesztiválokat általánosan szokás tűzünnepeknek nevezni, nagyon helytelenül. Ezt a hibát tudomásunk szerint először egy Charles Hardwick nevű író vétette, aki egy Beltane-kor végrehajtott tűzrítusról félreolvashatott valamit, és azt jegyezte le róla, hogy a szertartást minden ünnep alkalmával végrehajtották, ám ez persze nem igaz. Mindenesetre innen származik a kelta fesztiválok tűzünnepekként való leírása, ami csupán a populáris írásokban fordul elő, az akadémiai források soha nem is vették át ezt a téves elnevezést.

És még utolsó döfésként megjegyzem, hogy Samhain, vagy a "boszorkányújév" nem biztos, hogy a kelták számára is az újév napját jelentette. A történészek között nem tisztázott, hogy mikor kezdődött a kelta év, vagy, hogy mikor is végződött pontosan.

Akkor mi a helyzet a napfordulókkal és napéjegyenlőségekkel?
Ezek az események csillagászatiak, vagyis így is, úgy is előfordulnak, az embertől függetlenül, a Föld minden területén. Épp ezért is lehet az ő napjaikra időzített, vagy hozzájuk igazított ünnepeket lelni minden emberek által lakott kontinensen. Ellentétben a vélt kelta eredetű „nagyobb szabbatokkal”, ezek biztosan a múltban is széles körben megült ünnepek, még ha nem is esnek ugyanazon napra minden évben.


Források:
John Thomas Koch, Antone Minard: The Celts: History, Life, and Culture
Ronald Hutton: The Triumph of the Moon:A History of Modern Pagan Witchcraft: A History of Modern Pagan Witchcraft
Ronald Hutton: Stations of the Sun:A History of the Ritual Year in Britain 
Joanne Pearson: A Popular Dictionary of Paganism

Sámánoktól idézve

A következő két idézet Emma Wilby Cunning Folk and Familiar Spirits című könyvéből származnak. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy gyorsan ne osszam meg őket mindenkivel!
Egyébként a második a kedvencem.

"Sok alkalommal mentem ki elhagyatott helyekre, és könyörögtem a levegő, a föld és a vizek hatalmainak, hogy segítsenek megérteni útjaikat. Néha válaszoltak nekem, de minden igazán nagy misztérium megértésen felül van."

'Smoking Star', feketeláb sámán, 1922.

"Így, egy angagoq (sámán) lettem, látomások és álmok és repülő szellemekkel való találkozások által. Az ősapáink idejében, az angakoqok magányos emberek voltak; de most, mindannyian papok és doktorok, időjárás-jóslók, vagy varázslók, kik vadat hoznak, vagy okos üzletemberek, akik tehetségüket pénzért árulják. A régiek az életüket az univerzum egyensúlyának a fenntartására szentelték; nagy dolgoknak, óriási, felfoghatatlan dolgoknak."

Najagneq, alaszkai inuk sámán

Cimaruta: egy nápolyi amulett kisbabáknak

A cimaruta, vagy cima di ruta, szó szerint a "ruta tetejét" jelenti, de sokszor csak a "ruta ágának" fordítják. Az amulett maga a 19. század folyamán Nápolyban örvendett nagy népszerűségnek. Itt az emberek legtöbbször a nyakukban hordták, a ruha alatt, de főként a kisgyermekek, csecsemők esetében alkalmazták, ha nem a nyakban, akkor a bölcső felé akasztva. Többnyire a szemmel verés, vagy esetleg a boszorkányság elleni védelmezőként írják le manapság, de a régi nápolyiak szerint a jettatoritól oltalmazott, akik ugyan balszerencsét hoztak a környezetüknek (akár azzal is, hogy valakinek jó napot kívántak), de azt nem szándékosan tették.

Kinézetét tekintve egy stilizált rutalevelet ábrázol, mely három fő részre oszlik, és az egyes részek végén pedig további oltalmazó jelképek találhatóak. Ezek a szimbólumok nagyon sokfélék lehetnek, és egyesek eredete az ókorig is visszanyúlik (Hold, Nap, szarvak, fallosz, mano fico, stb.), míg másoké a keresztény vallásban keresendő (Jézus szíve, angyalkák). Anyagát tekintve általában ezüstből vagy cinből készült, és csak az egyik oldala volt megmunkálva. Mérete 7x5 cm körül ingott.

Az eredetét illetően nem létezik általánosan elfogadott elmélet. Ilyen amulettről nincs ránk maradt bizonyíték sem az ókorból, sem a középkorból (1888 előttről nincs róla feljegyzés), viszont a rutalevél végén található jelképek nagy múltat sejtetnek neki. Az egyik feltételezés szerint ezek a szimbólumok, melyek eredetileg önálló amulettek voltak, fokozatosan rakódtak a szemmel verés ellen hordott rutaágra (vagy fém másolatára), "minél több, annál jobb" alapon gondolkodva. A másik verzió szerint ezek a jelképek úgy lettek összeválogatva, hogy kötődjenek Diana istennőhöz, aki többek között az újszülöttek védelmezője volt (lévén ő segítette világra saját ikertestvérét), és ezért is alkalmazták főként kisbabák oltalmazására. Ezen elképzelés alapján eleinte a kicsikre a cimarutával Diana áldását próbálták hozni, csak idővel (és a kereszténység hatására) az ókori istennő képe megfakult, és imádati helyét Szűz Mária vette át.

Források:

The Witches' Almanac, Issue 33: Spring 2014 - Spring 2015: Mystic Earth
Frederick Thomas Elworthy: The Evil Eye: The Classic Account of an Ancient Superstition
Willem De Blécourt, Owen Davies: Witchcraft Continued: Popular Magic in Modern Europe
http://www.stregheria.com/Cimaruta-Article.htm
Gomme 1905: Günther (R. T.). The Cimaruta: its structure and development. Folklore, xvi.
D.C. Watts: Dictionary of Plant Lore

Erdei szeminárium

Jó barátom, az Erdész augusztus 10-ére meghirdetett egy, az ő szavaival élve "erdei szemináriumot", melyet természetesen én sem fogok kihagyni. Akit érdekel a kis kiruccanás, akkor itt a program leírása, a szervező szavaival:

Annyian rágják mostanában a fülemet, hogy tartsak egy nyílt rituálét, gondoltam engedek a nyomásnak, de azért nem pont úgy, ahogy a legtöbben gondolják.
Nem kerítek nagy feneket a dolognak, nem lesz nagy és látványos szertartás, nem csinálunk cirkuszt az Erdőből. Az egész arról szól, hogy én augusztus 10-én kimegyek az Erdőbe, és aki úgy érzi, velem tart.

A program változása az időjárás függvényében:
- Mi lesz, ha esik aznap? Akkor eső lesz.
- Mi lesz, ha túl meleg lesz az idő? Akkor meleg lesz.

A program:
Ameddig le nem megy a nap, egy kötetlen beszélgetés formájában átrágjuk, hogy miről is szól ez az egész, megismerkedünk az Erdő látható létezőivel, majd sötétedés után a gyakorlatban is találkozunk azokkal, akik „kevésbé láthatók”.
A témakörök, amiket napközben érinteni fogok (nevezhetitek akár workshopnak, vagy szemináriumnak is, én jobban szeretem a baráti beszélgetés kifejezést):
• Animista szemlélet és samanisztikus gyakorlatok
• Szükséges és elégséges szertartások
• Növényi, állati segítők és természeti szellemek
• Transzmunka szerepe és kivitelezése

A lényeg:
Ez nem egy ezo-tábor, nem az önismeretről, a gyógyulásról, de még csak nem is a személyiség-fejlesztésről szól, hanem csakis az Erdő misztériumáról. Nem ígérek senkinek semmilyen élményt. Mindenki csak annyival tér majd haza, amire az Erdő érdemesnek találta.

Figyelmeztetés:
Úgy érzem, képes lennék arra, hogy megírjak egy kedvcsináló marketingszöveget az eseménynek, amire boldog-boldogtalan eljönne, és mindenkinek rózsaszínben úsznának a képzetei a rituáléról, de mégis, szándékosan fogalmazok nyersen, hiszen azt szeretném, ha csak az jönne el, akit tényleg az Erdő mélysége érdekel és nem csupán egy „izgi” programra vágyik. Nem nézelődős, érdeklődős foglalkozás lesz, csak akkor gyere el, ha teljes szíveddel csinálni akarod és fogod is! Nem szeretnék senkinek csalódást okozni, így előre közlöm, hogy itt nem lesznek fejdíszek, színes gyertyák, vagy ékesen vésett kardok, csupán színtiszta, „mezítelen” boszorkányság, a szó legtisztább és leghagyományosabb értelmében.
Ez nem tündérmese, készülj fel arra, hogy amivel szembesülsz, az lehet, hogy fájdalmas lesz és mélyen megvisel majd!
Ha csak néhány órát érsz rá, ne gyere! Természetesen megértem, ha más programod is van aznapra, vagy vár a házimunka, meg amúgy is külföldi rokonok érkeznek este, de ha valóban fontos ez Neked, rá kell szánnod legalább a délutánt és az éjszaka egy részét.

Jelentkezés:
A Természetnek nem jó a zajos és nagy létszámú embertömeg, így mindig csak kis csoportokat viszek magammal. Hogy ez most is így maradhasson, kérem azokat, akik velem tartanának, hogy a weboldalon található elérhetőségek valamelyikén jelezzék szándékukat, amire válaszként megírom majd az instrukciókat (helyszínt, pontos időpontot, szükséges előkészületet, hoznivalók listáját stb.). Ha sokan vagyunk erre a napra, akkor több körben megyünk.

FONTOS!!!
A következő kilenc napban a Hegyekben leszek elvonuláson, így a jelentkezésekre csak utána tudok válaszolni!

A mágia alapjai: varázslatok írásához

„A mágia a keverékek, erjesztések és ételek elkészítésének és vegyítésének a művészete. A hozzávalókat felvágják, összezúzzák, meggyúrják, felöntik nedvekkel; parfümöknek, italoknak, főzeteknek, pasztáknak, süteményeknek készítik őket, majd speciális alakokra formázzák, képekké alkotják, és végül megisszák, megeszik, amulettként hordják, vagy füstölésre használják az eredményt.” - Marcel Mauss

Manapság rengeteg helyen lehet azt olvasni, hogy az a varázslat a leghatékonyabb, melyet mi magunk írunk. Történelmileg épp az ellenkezőjét volt szokás állítani, az emberek ugyanis inkább a régi, „bevált” technikákhoz ragaszkodtak, mint a saját találmányaikhoz. Visszaköszön ez például a ráolvasások szövegeiben, melyek sokszor több száz éven keresztül is alig változtak. Viszont, azon mai gyakorlók számára, akik inkább ezzel az új gondolatmenettel azonosítják magukat, hasznos lehet a következő kis összefoglaló a varázslatok összeállításának lehetséges módszereiről.

Az első lépés a különböző előfeltételek figyelembe vétele, a varázslat céljához illően. Ezek a szabályok határozzák meg a mágikus rítus körvonalait: azt, hogy mikor és hol kell végrehajtani, milyen eszközökkel, illetve, hogy a varázslatot végzőkre milyen felkészítő feladatok vonatkoznak.

A mágikus időzítés a mai időkben is nagy közkedveltségnek örvend. Ennek az egyik legalapvetőbb megnyilvánulása a Hold fázisaihoz való alkalmazkodás azáltal, hogy növő Hold esetén építő jellegű varázslatokat végeznek, míg fogyó Holdkor rombolókat. De a hét egyes napjaihoz is meg vannak szabva, hogy milyen mágikus munkák illenek, vagy éppen az év bizonyos részeihez (erről lásd még: mágikus időzítés).

A mágia végzésének általános helye mostanság az ember saját lakása, benne esetleg egy kivetett körrel. Pedig a mágiát régen az előírt helyeken kellett elvégezni, melyek használata által még hatásosabbá vélték tenni a munkát. Épp ezért javaslom, hogy ha valaki varázsolni akar, akkor azt lehetőleg ne a nappaliban végezze (már ha nem kimondottan a nappali védelmezéséről van szó).

A mágiához használt eszközök és hozzávalók kiválasztása a reprezentálni kívánt cél mibenlététől függ. Minden emberi vágynak megvannak a maga megfelelései, és ezek használata által válhat egy varázslat működőképessé (erről bővebben: reprezentációk és varázslatok). Ezen reprezentációk kiválasztásában segítséget nyújthatnak az Interneten is könnyen fellelhető megfelelési táblázatok.

Miután a fenti elemek össze vannak válogatva, a varázslat fő részének a megtervezése következik. Magát a munkát kezdhetjük azzal, hogy kivetünk egy kört (bármely általunk ismert módszer szerint), ám ez nem kötelező. A varázslat lényegi része mindig az elvégzett jelképes tett, illetve az azt kísérő kimondott szó. Ezért is szokás a varázslatot verbális és non-verbális részre osztani, melyből (ha muszáj választani,) a verbálisnak van fontosabb szerepe.

A non-verbális rész szimbolikus és szimpatetikus kell, hogy legyen, vagyis valamilyen módon kapcsolódnia kell a varázslat céljához és annak célpontjához. A szimpatetikusság szabálya kimondja, hogy „a hasonló hasonlót vonz”, amit gyakorlatban talán úgy érzékeltethetnék, hogy ha el akarunk érni valamilyen eredményt, akkor valami ahhoz hasonló tett elvégzésére van szükség. Ilyen munkának számít pl. amikor két bábut összekötözünk, hogy az emberek, akiket jelképeznek se tudjanak elválni egymástól, vagy amikor vizet hintünk szét, hogy esőt hozzunk. A szimbolikusság fontossága pedig az amulettek és talizmánok készítése esetén tűnik ki igazán, ahol a hozzávalók mind egy-egy tulajdonságukkal reprezentálják a mágia célját (pl. szúrós dolgok védelemért, arany szín a gazdagságért, stb.).

Fontos szabály még adott célpontokra, személyekre vonatkozó varázsaltok esetén, hogy ami egyszer kapcsolatban volt, az elválasztás után is kapcsolatban marad. Így lesz képes a varázsló egy hajszál által befolyásolni egy személyt, vagy a körömdarabkái, de akár egy sokat hordott ruhája segítségével is. A test bármely része, bármilyen apró legyen is, képes hatással lenni a test egészére a mágikus tanok szerint - ami az egyikkel történik, az fog megtörténni a másikkal is. Ez a szabály nem csak az emberi lényekre, hanem általánosan minden fizikai létezőre vonatkozik. Épp ezért, ha valamire, vagy valakire vonatkozó varázslatot végzünk, akkor egy belőlük származó kis részlet is kötelező eleme a mágiának.

A varázslatok verbális részének egyik célja a különféle spirituális erők előhívása. A mágiát végző invokál, elővarázsol és megidéz olyan erőket, melyek a tetteit hatásossá teszik. Ilyen szövegek kölcsönözhetőek bármely vallásból szent írásaiból is, melyek által az adott hitrendszer embereknél hatalmasabbnak gondolt lényeit hajtja igába a varázsló. Találunk erre példákat mind a Bibliából kivett szövegek (pl. zsoltárok használata mágiára), mind a pogány istenekhez szóló himnuszok, vagy imák formájában. Ám fontos megjegyezni, hogy a mágia mégsem válik ez által vallási cselekedetté. A varázslatot végző ugyanis hiába könyörög egy ima formájában a rítus során, a szavai puszta formalitások, melyeknek a beteljesülése nem valamely isten döntésén, hanem a varázsló akaratán (vagy az ellenfél varázsló erején) múlik. Ókori mágikus szövegekben az istenek felé intézett szavak sokszor fenyegetőek voltak, arra utalva, hogy a varázsló valamilyen módon bosszút tud állni, ha az isten nem végzi el, amit tőle kér. Nyilvánvaló, hogy egy, az isteneket tisztelő és félő ember nem fog erre vetemedni. Épp ezért is állítom (sok antropológushoz hasonlóan), hogy a varázslást végző egy olyan helyzetbe állítja magát, melyben a puszta tettei és szavai által is képes a valóságot (legyen szó isteni vagy emberi vonatkozásairól) befolyásolni, mindenek parancsolójaként. Ebben az elképzelésben nincs helye az istenek imádatának vagy a feléjük irányult hódolatnak.

A másvilági természetű lények a mágiában szerepelhettek szimpla utalásokként is, melyek nevét a hatásosság (vagy éppen a grandiózusság) kedvéért használták. Más esetekben, főként ördögűző szertartásoknál, a munkát végző azt állította magáról, hogy egy adott felsőbb hatalom nevében cselekszik, ezzel elijesztve az annál gyengébbnek vélt „gonosz” megszállót.

A verbális rész másik funkciója a fizikai rítusok specializálása. A kimondott szó által teljesebbé válnak a tetteket, elmondva a felhasznált eszközöknek, mozdulatoknak, hogy pontosan milyen feladatot kell ellátniuk, vagy milyen célt kell beteljesíteniük. Épp ezért, a babákat elnevezik a jelképezendő személynek, a leszedett növényeknek elmondják, hogy kinek és mire szedik le, az amuletteknek felsorolják, kiktől kell védelmezniük, és még sorolhatnám.

A varázstanok alapján azt is meg kell jegyezni, hogy a szövegek, tettek és eszközök bizonyos mágikus számszor való alkalmazása hatásosabbá teszi a munkát, de az is sokszor előfordul, hogy csupán e számok pontos betartásával fog működni valami. Ilyen mágikus számok a három, hét, tizenhárom, stb.

Mindezen elgondolások figyelembe vételével, a múlt mágikus szokásaihoz igazodó varázslatokat tudunk írni. Így, még ha a mai modern, „a saját magunk által írt varázslat a legjobb” elképzelést is valljuk, de a fentiek segítségével tudunk valamicskét kötődni elődeink elképzeléseihez.

A Datura jegyében

A hétvégén útra keltem, és pár kedves ismerősömmel együtt az Erdőbe költöztünk egy időre.

Megérkezés után egy kis sétával kezdtünk a fák között, mely alatt gyönyörűbbnél gyönyörűbb dolgokat láttunk.

Találkoztunk egy piros övesbagollyal.

Volt szerencsénk több szál erdei varázslófűhöz.

Kergetőztünk a kiszáradó patak medrében sok fiatal békaporonttyal.

Hagytuk magunkat elvarázsolni a kéküstökű csormolya szépségétől.

Majd élményekkel, és egy köteg szeméttel gazdagabban visszaindultunk a táborhelyhez.

A sötétség közeledtével felkészültünk a Daturának szánt időszakra. Tüzet raktunk, és illő oltárt állítottunk e nemes Hölgynek.

A csillagok végül kigyulladtak az egén, és az erdőből is már csak a baglyok kiáltásai hallatszottak. Nálunk pedig lassan megszólaltak a dob első hangjai...