Lelkekről és funkcióikról

Ha lélekről van szó, akkor általában mindenki a keresztény megközelítésre gondol, miszerint az emberi lényeknek van egy fizikai testük, és egy szellemi természetű lelkük, mely a halál után valamilyen túlvilági helyre távozik, ahol aztán majd folytathatja létezését. A mai neopogányok is szinte kizárólag ezt a gondolatmenetet követik, csupán azokkal a változtatásokkal, hogy a lelkek halál utáni célja nem a menny vagy a pokol, hanem "summerland" (a "nyár országa"), illetve, hogy a lelkek képesek újjászületni miután egy időt eltöltöttek a túlvilágon. Viszont a néprajzi kutatások azt bizonyították be, hogy a kereszténység megjelenése előtt, illetve majd azzal párhuzamosan is, az őseink nem így látták a világot, mint ahogy ez igaz minden Európán kívüli kultúrára is.

Ahogy az ember a különböző népek lélekképzeteit tanulmányozza, óriási változatossággal találja szembe magát.  Sokszor még az egy nyelvet beszélő emberek között sem voltak pontosan meghatározott, és mindenki által elfogadott szabályok a lelkeket illetően. Ám, ha az európai, észak-ázsiai, sőt egyes amerikai népek elgondolásait tanulmányozzuk, felvázolhatunk egy bizonyos rendszert, mely ezek alapját képezheti. E szerint, az embereknek alapvetően két fajta lelke van: az életlélek, és a szabad lélek.

Az életlélek (más elnevezések szerint a testlélek) az életfunkciók irányítója, és az emberek állandó és legfontosabb részét képezi egészen a haláláig, ami után pedig megszűnik létezni lélekként. Az embereknek egyes kultúrákban több életlelke is van; a ket nép pl. hatot is ismert. Ezeket a lelkeket sokszor a test egy-egy biológiai funkciójához kötötték. A legáltalánosabb mind közül a lélegzéshez kötött formája, melynek a nyomaira többek között a magyar nyelvben is rátalálhatunk (lélek szavunk 'lél' szótöve, ami a lélegzetre utal). Magyar körökben szórványosan ismert volt az a hit is, hogy a kifolyó vérrel együtt távozik az emberből a lélek, mely megint csak a testlélekre vonatkozik, ezúttal már vérhez kötött minőségében. De még Homérosz műveiben is több lélek van egy-egy emberhez kapcsolva, melyekből a testlelkek közül az egyik például a májhoz kötődött, és még külön funkcióval is rendelkezett: ő felelt a vágyakért.

A szabad lélek (vagy árnyék, hasonmás, más, stb.) alapvető tulajdonságának számított, hogy képes volt a fizikai testtől ideiglenesen eltávozni (tudatosan és szándékosan is), különösebb káros hatások nélkül. Az ilyen kirándulások alkalmával az ember elvesztette eszméletét, "önkívületbe" esett (szó szerint), vagy transzba, de az is előfordult, hogy csak egyszerűen elaludt. Ezalatt pedig a szabad lélek nagy távolságokat tudott megtenni, vagy más világokat látogathatott meg, miközben különféle emberek szabad lelkeivel (élőkével és holtakéval egyaránt), vagy éppen istenekkel, szellemekkel, esetleg démonokkal találkozhatott. Gyakori elképzelés, hogy minden ember szabad lelke éjszakánként elhagyta a testét alvás közben. Épp ezért is pl. az obiugorok különösen ügyeltek arra, hogy senkit ne ébresszenek fel hirtelen, különben a szabad lelkük nem érkezik visszatérni a testükbe, amitől pedig az ember megbetegedne, vagy meg is halna. Továbbá ez a lélek, testből való távozásakor gyakran ölt állatalakot: egérként, pillangóként, békaként, kígyóként, madárként, stb. hagyja el alvó gazdáját, általában a száján keresztül. Egész Európában ismertek azok a legendák, melyekben valaki elalszik, majd a szájából kisegér formájában távozik a lelke, melynek mozgását egy ébren lévő ember kifigyeli. A legendák és mondák arról is beszámolnak, hogy ha ezzel az állattal, vagyis a szabad lélekkel történik valami, az visszahat a gazdatestre is: ha az állatot megsebesítik, az ember is megsebesül, ha pedig megölik, meghal az ember is. Ezen lelkek másik fontos tulajdonságának számított, hogy a test halála után is tovább éltek, vagyis a holtak szellemei valójában a halott emberek szabad lelkei voltak. Az ilyen lelkek képesek voltak visszatérni családjaikhoz ha akartak, de eltávozhattak különféle túlvilági helyekre, beköltözhettek hegyek mélyére, csatlakozhattak a tündérekhez, vagy éppen istennők és istenek vezette halotti csapatokban szárnyalhattak az egén télközép idején.
Több kultúrában is felfedezhető az a hit, hogy ezek a hasonmások nem voltak teljesen alávetve a testben élő embernek, hanem saját akarattal és személyiséggel rendelkeztek. Egyes észak-amerikai törzseknél például ez a hit olyan komoly szintű, hogy nem is szabad lelkeket ismernek, hanem egy hozzá nagyon hasonló védőszellemfajtát. Általános elképzelés, hogy az ember nem tudja uralni a szabad lelkét, vagy éppen megmondani neki, merre utazzon álmában. Kivételt képeznek ez alól a kimondottan erre specializálódott varázslóalakok (sámánok, boszorkányok, stb.), akik tudatosan is ki tudták küldeni a másukat, hogy adott feladatokat végezzenek el általa (beteg lelkének visszaszerzése, harc ellenséges varázslók/holtak szabad lelkeivel, a holtak szellemeivel való találkozás, lakomázás, stb.). Az általuk elvégzett tudatos kiküldések során ezen varázslóalakok transzba esnek, vagy álomba, esetleg mély meditatív állapotba, ugyanis a szabad lélek eltávozása mindig valamilyen tudatváltozást igényel az embertől. A szibériai sámánok is ezért dobolnak, a boszorkányok ezért kenték testüket hallucinogén növények kenőcseivel, és a magyar táltosok is ezért "rejteztek el" napokig aludni.

~

Egy antropológusok által felvetett elképzelés szerint, az ember a vallási nézeteit a kezdetekben nem a fantáziájából szőtte, hanem mindazon tapasztalataiból és megfigyeléseiből, melyeket összeszedett élete során. Ezen elmélet szerint, a testlélek az élők és a holtak közötti különbséget hivatott megszemélyesíteni, míg a szabad lélek az álmokat és a látomásokat, transzélményeket magyarázza. Mert, míg valaki a földön fekszik, és alszik, addig álmában messzi tájakat járhat be, holt ismerőseivel találkozhat, miközben a körülötte ébren lévők csak a mozdulatlan testét látják. Az álmot átélő és az ébren maradtak beszámolói közötti különbség megmagyarázására tökéletes módszer a szabad lélek gondolata, ugyanis ez megengedi, hogy az álmok (és látomások) valósága és a fizikai lét valósága is megférjen egymás mellett. Így gondolkodva talán már az sem lesz olyan meglepő, hogy nincs az embernek teljes kontrollja a hasonmása felett: hiszen álmunkban sem uraljuk teljesen önmagunkat: csinálunk olyasmiket, amiket a való életben soha, vagy éppen misztikus módon tisztában vagyunk olyan tényekkel, amelyeknek normál esetben nem lennénk tudatában. De ha megfigyeljük az álmainkat, az is könnyen felfedezhető, hogy amiket benne látunk és tapasztalunk így vagy úgy, de általában valamilyen módon visszatükrözik az éber életünket. Sőt, aki próbálkozott már tiszta álmodással, az azt is tudhatja, hogy éber oldalunk mély érzelmei vagy erős akarata befolyással tud lenni az álmainkra, olyannyira, hogy akár az önálló szabad lélek (az álombeli énünk) és az ember normális tudata között szinkronizáció léphet fel: vagyis tudatunkra ébredünk az álmunkban.


Főbb források:
Iikka Pyysiainen: Supernatural Agents : Why We Believe in Souls, Gods, and Buddhas
Voigt Vilmos: A vallás megnyilvánulásai - Bevezetés a vallástudományba
Pócs Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok: mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban
Emma Wilby: The Visions of Isobel Gowdie Magic,Witchcraft and Dark Shamanism in Seventeenth-Century Scotland
Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága
Claude Lecouteux: Witches, Werewolves and Fairies: Shapeshifters and Astral Doubles int the Middle Ages