A gabona szelleme

Gabonaanya és Gabonaleány
Illusztráció F. Marian McNeill
Silver Bough című könyvéből

Valaha a gabonában lakó erőt, amely annak a következő évi továbbélését biztosítja emberi vagy állati formában létezőnek gondolták. De ez nem csak a gabonára volt igaz, hanem sok más növényre is: volt például szelleme a rozsnak, a lennek, de még a borsónak is. Ezek a vegetációs szellemek olyan természetfeletti lények, akik a természet növekedésében, elhalásában és újjászületésében vesznek részt. Ezeknek a szellemeknek megtermékenyítő hatást tulajdonítottak, amely érvényes volt nemcsak a növényzetre, de az állatokra és a nőkre is. Ezért az utolsó kéve egyes magjait (amiről azt feltételezték, hogy a gabonaszellem lakozik bennük) tavasszal elszórták a friss vetésben, vagy összekeverték a vetőmaggal. Az állatokra való hatása nyilatkozott meg abban, hogy az utolsó kévét enni adták a hasas kancának, a vemhes tehénnek vagy az első szántáskor dolgozó lovaknak. A nőkre való hatását az jelzi, hogy a terhes asszonyhoz hasonlóvá formált Anyakalászt (ami megint csak az utolsó kévéből készült) a gazda feleségének adták, továbbá az a hit, hogy az utolsó kévét megkötő asszonynak gyereke lesz a következő évben.
Az, hogy magát a gabonaszellemet hogyan is képzelték él nagy változatosságot mutat. Lehetett férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, de sokféle állat alakját is felölthette. Ismertek Gabona-, Borsó- és Lenanyákat, Öregembereket és Öregasszonyokat és Leányokat. Más esetekben állatként látták ezen szellemet, ami többek között lehetett kecske, nyúl és egér is. Általában feltételezték, hogy minden eges terményfajtának megvan a maga külön állata, amelyet az aratás végén az utolsó kévében fognak meg.
A legtöbb ránk maradt gabonaszellemekhez kapcsolódó rítus az utolsó kévét érinti, az képviselte ugyanis ezen szellemeket az aratás során. Ennek a darab gabonának a levágása által meg lehetett fogni, el lehetett űzni vagy meg lehetett ölni a szellemeket. Először is fontos volt az utolsó kévét levágó egyén személye. Attól függően hol és hogyan személyesítették meg a gabonaszellemet, az illető lehetett azonos vagy ellenkező nemű. Például ahol a szellemet Anyának nevezték, a legidősebb férjes nőnek kellett vele foglalkoznia, míg ahol Leánynak nevezték, ott a legfiatalabb lányra maradt a levágása. Volt, ahol egy embernek kellett learatnia, míg máshol egyszerre sokan próbálkoztak vele.
A következő lépés vagy a kéve azonnali elégetése volt, vagy annak a  megfelelő alakra formázása (nő, férfi, állat) és feldíszítése. A kévéből készült figurát hazavitték, kirakták a csűrben a csépelés alatt, vagy a gazda házában helyezték el, esetleg az aratás utáni ünnepségen is részt vehetett. A kéve maga szerencsét és balszerencsét is hozhatott. Egyes helyeken a levágójának az arcát is eltakarják, hogy ne tudja meg a szellem ki volt a "gyilkosa". Máshol figurát formáznak belőle, és titokban átvitték egy, még az aratást addig be nem fejezett gazdához (aki akár sarlók dobálásával is megpróbálta ezt megakadályozni).
A gabonaszellemet viszont az utolsó kéve mellett emberek is képviselhette. Ez a személy általában az volt, aki a kévét levágta, de az is előfordult, hogy az aratáskor a mezőn megjelenő ismeretlen embert tekintették annak. Az utolsó kévét levágó személy és a gabonaszellem azonosságára utal az a szokás, hogy ugyanazon a néven illették mindkettőt, egymás mellett helyezték el őket az utolsó szekéren, vagy hogy belegöngyölték a leszedőt a kévébe.
Ezek a szokások és hiedelmek, habár a világon mindenhol feltűnnek (már ahol növénytermesztéssel foglalkoznak), viszont különösen a szláv és s germán nyelvterület találkozására jellemzőek. A gabonaszellemek ismeretét a magyarok a szomszédos népeken keresztül kapták meg, ám nagy népszerűségre nem tettek szert. Habár voltak olyan helyek, ahol az utolsó kévét az aratás után a szántóföldön hagyták, ám ezt azzal magyarázták, hogy a madaraknak hagyják ott, vagy hogy a következő évben a zivatar el ne verje a termést. Viszont ahol ismert volt egy, a gabonában lakozó szellem (vagy "démon"), azt általában állat alakban képzelték el.
A mai modern wicca hagyományok egy részében az aratás idejét tekintik az Isten halálának az időpontjának. Ekkor az Isten önként feláldozza magát, hogy táplálni tudja a Földet és a rajta lakókat, így őt is "learatják" a gabonával együtt. Halálával alászáll az Alvilágba, csak azért, hogy majd tavasszal újra felemelkedjen. Ez a mítosz igen hasonló ahhoz, amit a gabonaszellemről is gondoltak. Mindkettő meghal az aratással, mindkettő leszáll az Alvilágba - a gabona esetében a föld belsejébe magként-, majd mindkettő újra életre kel tavasszal. Ezenkívül, habár többnyire nőkét tekintettek az utolsó kévére, de férfiként is látták egyes helyeken. Itt ő volt a Gabonaember vagy Gabonakirály, aki a túlélésért felelős termény felett uralkodott. Lehetséges lenne, hogy ezen férfi gabonaszellemek voltak a wicca Isten ezen aspektusának "ősei"?

Források:
Ellen Dugan: Autumn Equinox: The Enchantments of Mabon
James G. Frazer: Aranyág
Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága
Elizabeth Barotte: The Old Ways: The Last Sheaf - LLewellyn's Sabbats Almanac Samhain 2010 to Mabon 2011