A boszorkányság meghatározása felé

Ida Rentoul Outhwaite

Sokan sokféleképpen határozzák meg, hogy ki is a boszorkány és mi is a boszorkányság. A mai újboszorkányoknál jellemző, hogy saját érzéseik alapján definiálják ezt a „mesterséget”, aminek hatására olyan dolgok kerülnek kijelentésre, mint hogy a bölcsesség, az Univerzummal egyként való lét, a mindennapi tudatos életmód jelenti azt, hogy valaki boszorkány. Ezek nagyon szép elképzelések, de amint jobban belegondol az ember, rájön, hogy e kritériumok nagyon sok minden másra is vonatkozhatnak. A másik nagy csoport a mágia gyakorlását érti boszorkányság alatt, ami megint nem elég pontos meghatározás, hiszen rengeteg hagyomány része a varázslás, amik attól még határozottan elhatárolódnak a boszorkányságtól. A problémát tovább fokozza az is, hogy még a boszorkányüldözéseket és a boszorkányság néprajzát tanulmányozó tudósok sem értenek egyet abban, hogy hogyan is lehetne meghatározni a boszorkányságot, habár náluk  azért leggyakrabban a mágikus úton való rontást szokás boszorkányságnak nevezni.

A történelmi adatok alapján az embereket boszorkánysággal vádló falusiak szerint valaki attól lett boszorkány, hogy valamilyen úton-módon mágikusan kárt okozott egy, vagy akár több embernek (aki elvileg azt nem érdemelte meg). A boszorkányok által előidézett baj azonban nagyon sokféle módon következhetett be. Vannak forrásaink konkrét, varázseszközökkel (bábukkal, főzetekkel, elátkozott tárgyakkal) elvégzett rontásokra, ám ami még gyakoribb, hogy a boszorkány csak megfenyegeti a kárvallottat (valamilyen sérelem miatt), ami után annak valami baja esik. Ilyenkor a boszorkány és az ember kára között a kapcsolat teljesen fiktív, csak a vélt rontást elszenvedő, vagy az ő rokonai fejében létezik, a valóságban pedig semmilyen mágikus történés nem áll mögötte. Ilyen esetekben a boszorkányok kilétét mindig egy közösség döntötte el, esetleg egy boszorkányazonosítással foglalkozó tudósember/asszony, nem pedig maga a "boszorkány". Ezt a gondolatot tovább folytatva pedig eljuthatunk arra a következtetésre, hogy boszorkányok nem is léteztek, csak olyan emberek, akiket a közösségük boszorkányként azonosított.

Ha a periratok azon részét nézzük, ahol olyanokat vádoltak, akik ténylegesen valamilyen varázslással kapcsolatos dolgot is műveltek, a vádlottak szinte kizárólag nem boszorkányként azonosították magukat, hanem javasasszonyként, táltosként (féltáltosként), füves emberként, bábaként, vagy csak olyan egyszerű személyként, aki megtanult valamilyen mágikus módszert és azt hajlandó volt másoknak is megmutatni. Az ő bűbájos gyakorlatuk felölelhetett mind gyógyító, mind rontó módszereket, és a közösségük általában csak akkor fordult ellenük, ha a beígért gyógyítás nem sikerült. A hozzájuk hasonló füves- és tudósemberek a 21. században is léteznek a hagyományos közösségekben, és a periratokhoz hasonlóan kimondottan elhatárolják magukat a boszorkányoktól, akiket az ördög cinkosainak, vagy egyszerűen csak gonosz és veszélyes embereknek tartanak.

Különlegesebb a helyzet, amikor a boszorkányok mint éjszakai, vagy túlvilági rontó démonok jelennek meg az emberek látomásélményeiben, (rém)álmaiban. Ez egyrészt egy hosszú folyamat kulminációja, melyben a valaha nem-emberi ártó szellemi lényeket fokozatosan elkezdték egy adott mágikus képességgel rendelkező emberek manifesztációjának tekinteni. Ez a képesség pedig a szabad lélek a kiküldése volt (melyet ma divatosan asztrális projekciónak neveznének). Azt szinte biztosan tudhatjuk, hogy még jóval a keresztényi boszorkányüldözés megkezdése előtt is léteztek olyan személyek, melyek úgy gondolták, hogy éjszakánként képesek valamilyen (jó, vagy még inkább ambivalens) szellemek csapatával lélekben útra kelni, házakat meglátogatni, lakomázni és ünnepelni. Egyes forrásokban olyat is lejegyeztek, hogy voltak olyan személyek, akik olyan szellemekkel utaztak éjszakánként, akik nem voltak épp a legjobb szándékúak és ártottak az embereknek (pl. a strigák). A keresztény egyház tanításainak hatására aztán (mely szerint minden szellem ördögi volt) a jó és nem kimondottan jó lények mind démoniak lettek, a csapataikban látható emberek pedig mind gonosz boszorkányok. Persze az emberek eleinte sokszor továbbra is jónak, sőt angyaloknak, vagy szenteknek gondolták azokat, akikkel ilyen élményeik során találkoztak. Egy német esetben pl. a vádlott bevallotta, hogy ő éjszakánként ugyan a szellemek csapatával utazik, de azt is kijelentette, hogy ő a jókkal tart (akiket angyal vezet), míg a boszorkányok a rosszakkal. Ebből a szempontból tehát létezhettek boszorkányok, akik olyan személyek voltak, melyek ezekkel a nem-keresztényi túlvilági lényekkel találkoztak álmaikban és látomásaikban.

Még egy fajta „boszorkányt”szeretnék bemutatni, ezúttal a tanult ideológiák szemszögéből.  A keresztény tudósok szerint attól lett valaki boszorkány, hogy mágikus hatalomért cserébe paktumot kötött az ördöggel. Az ördög pedig a teológusok szemében minden olyan szellemi lényt jelentett, melyet nem ismert el hivatalosan az egyház, vagy amit nem szent életű személyek láttak (habár a vallásosság sem garantálta ezt feltétlenül…). Így keveredhettek démonidézés, vagy akár kimondottan ördögimádás gyanújába a tanult mágiát végző személyek, akik gyakorlatának szerves részét képezte, hogy szellemeket, angyalokat, vagy éppen ténylegesen démonokat evokáltak. De nem csak a tanult, hanem a népi mágiát űzők között is akadtak olyanok, akik különféle szellemekkel (familiárisokkal) dolgoztak, melyek az egyház szemében persze démonoknak, vagy magának az ördögnek számítottak. Így pl. skót perekben nem egyszer előfordul, hogy míg a boszorkánysággal gyanúsított személy arról beszél, hogy egy-egy tündérrel, vagy holt szellemmel milyen kapcsolatot ápolt, addig azt a vallatói úgy értelmezik, mintha egy démonnal közösködött volna (ezt ahhoz hasonló szófordulatok is tanúsítják a periratokban, mint: "az ördög, akit a tündérek királynőjének nevez"). Ezek a személyek megint csak nem feltétlenül tartották magukat boszorkánynak, habár a keresztény ördöggel való lepaktálás sztereotípiájának terjedésével egy idő után már az emberek is tényleg kezdték azt hinni, hogy ők bizony a démonokkal szövetkeznek és igen is boszorkányok.

Mint ebből is látszik, nem könnyű meghatározni a történelmi adatokból sem, hogy ki volt boszorkány és ki nem. Amit viszont fontos belátnunk, hogy a boszorkányságot nem lehet egy adott ősi mágikus kultusz fennmaradásának tekinteni. Helyette sokkal inkább arról van szó, hogy a kereszténység előtti Európa varázslóinak, javas embereinek és samanisztikus mediátorainak a gyakorlata fokozatosan megváltozott az egyház által az emberekre kényszerített ideológiáknak hála. E szerint, a növényeket ismerők, a mágiát űzők, a szellemekkel kapcsolatot tartók és/vagy éjszakai lélekutazásokban résztvevők azért, hogy a keresztényi képzeteket valló közösségekbe tudjanak illeszkedni, fokozatosan elhagyták a kétesebb tulajdonságait, „csak” javassá válva. Ezzel párhuzamosan persze azok, akik megmaradtak az ilyen „démoni” praktikák mellett, elkezdték önmagukat is boszorkánynak tekinteni, hogy az évek múlásával és a szkepticizmus növekedésével fokozatosan eltűnjenek és csupán legendák és mondák szereplőivé váljanak. 

Visszatérve a meghatározás problémájára, a fentiek alapján tehát mikor is volna valaki boszorkánynak nevezhető? Első kritérium a képesség arra, hogy az ember látomásélményeket tudjon átélni. A második pedig az ambivalens, nem-keresztényi szellemek, vagy a saját kiküldött lélek által elvégzett tudásszerzés, esetlegesen általuk való varázslatok végzése. Ezt aztán kiegészítheti még a növények ismerete, a különböző tanult és népi mágikus módszerek alkalmazása, esetlegesen a jóslás. Persze ha a mai újboszorkányok gyakorlatát megvizsgáljuk, a két feltétel megléte jobbára hiányzik (tisztelet persze a kivételnek), így ebből a szemszögből ők vagy 20. századi kitalációkat, vagy a régi javasok és tudósok (mint mágikus tudással rendelkezők, nem mint az akadémiai tudományokban jártasak) hagyományát viszik tovább. Ami persze rokon a boszorkánysággal, de nem feltétlenül az. Sokak nem érzik szükségét ennek a megkülönböztetésnek, ám én nem tartozom közéjük. Szerintem tartozunk legalább ennyivel mindazon ártatlan népi mágiát űzőknek, bábáknak, füves embereknek és javasoknak, akik nem tartották magukat boszorkánynak mégis meghaltak annak a vádjával. Nincs semmi baj azzal, ha az ember ezen személyek hagyományait őrzi a mai világban, sőt, nagyon is dicséretes dolog, ameddig nem tesszük ugyanazt, mint üldözések áldozatainak vádlói, és nevezzük őket boszorkánynak.

Válogatott források:
Jeffrey Burton Russell: Witchcraft in the Middle Ages
Norman Cohn: Európa démonai
Joyce Froome: Wicked Enchantments: A History of the Pendle Witches and Their Magic
Wolfgang Behringer: Shaman of Oberstdorf: Chonrad Stoeckhlin and the Phantoms of the Night
Pócs Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok: mediátori rendszerek a kora-újkori forrásaiban
Carlo Ginzburg: Éjszakai történet: a boszorkányszombat megfejtése
Carlo Ginzburg: The Night Battles: Witchcraft and Agrarian Cults in the Sixteenth and Seventeenth Centuries
Emma Wilby: Cunning Folk And Familiar Spirits: Shamanistic Visionary Traditions In Early Modern Witchcraft and Magic
Emma Wilby: The Visions of Isobel Gowdie: Magic, Witchcraft, and Dark Shamanism in Seventeenth-Century Scotland
Alan MacFarlane: Witchcraft in Tudor and Stuart England: A regional and comparative study