Éjszakai történet

Robin Artisson The Village or The Pendulum of Souls című írását olvasgatom lassacskán (sok más könyv mellett egyszerre, talán ezért is van az, hogy lassan haladok velük). Kedvelem ezt az írót, mert habár elég kacifántosan tud fogalmazni, de érdekes meglátásai szoktak lenni a boszorkányság, a mágia, a Másvilág, meg úgy általában az élet terén. Ebben a művében is, egy eléggé egyedi varázslási formát ír le, legalábbis a manapság mindenhol hozzáférhető bűbájokhoz képest. Talán a legmegkapóbb mozzanat számomra az egészben az volt, hogy a varázslatot nem a biztonságos szobában kell elvégezni, hanem a határainkat kitolva, éjszaka, valamely liminális helyen (pl. sövények, temetők, erdő széle).

Ám, mielőtt a kinézett helyen varázsolni kezdenél, előírt egy fontos tennivalót is Mr. Artisson. Ez pedig az, hogy többször ki kell menni a kiszemelt liminális helyre, az éjszaka sötétjében, egyedül, minden fényforrás nélkül. Megérkezve le kell ülni valahova, és hallgatni az éjszaka hangjait, és a gondolataidat a Másvilágra (és mindenre, ami hozzá kapcsolódik) koncentrálni.

Ezen feladat lényege az, hogy felhozd magadban a félelmeidet és a paranoiáidat, így ha majd varázsolni mész a kiválasztott helyre, a munkára tudsz koncentrálni, anélkül, hogy minden apró nesznél összerezzennél.
Ha úgy érzed, hogy egy részétől a kiválasztott helyednek valamiért különösen félsz, menj oda. Sétálj az arcába mindannak, ami megrémít. Ha érzed magadban a félelmet, annak az "égetését", merülj el benne.
Miután ezt több éjszaka is elvégezted, akkor kész vagy a mágikus munkákkal való foglalatoskodásra. Nincs megszabva, hogy ezt a feladatot hány éjjel kell megismételni, a változás a lényeg, amit a személyedben elő fog idézni. Ezt pedig határozottan érezni fogod.

Mivel oda vagyok az olyan boszorkányos "feladatokért", ahol a természetbe kell kimenni, és ott összekoszolni magamat, így ez a módszer is nagyon megtetszett. Aztán, amióta csak emlékszek féltem a sötétben, és habár ez az érzés sokat csökkent, amióta boszorkánysággal foglalkozom, de soha nem tűnt el teljesen. Így most gondoltam, ezzel két legyet ütnék egy csapásra. Meg aztán Miss K.K. inspirációja, a félelmekkel való megküzdésről is benne volt az egészben. (Igen, Rád gondolok, szívecském, ki másra?)

Így aztán szombat éjszaka nekiindultam hegyet mászni. Az utam ugyan oda vezetett, ahová a Hegyemhez szoktam menni, igaz most csak az erdő széléig. Szerencsére a már-már telihold fényesen ragyogott az égen, és megvilágította az egyébként elég meredek felfelé vezető ösvényt (egy-két huncutabb fenyőtoboz azért így is majd' megviccelt). Az mondjuk már nem volt olyan kellemes, hogy igen lehűlt az idő, és erős szél is fújt.
Az erdő szélén viszont sötét volt. Az erdő maga pedig még sötétebb. A lombokon átszűrődő ezüst holdfény játéka a szélben kísértetiesnek hatott. A galagonyabokor a szélben recsegett a fejem fölött. A távolban baglyok hangja szólt, és kutyák ugatása, a közelben pedig a tücskök ciripelése.
Éreztem a félelmet, és megmártóztam benne.
Több, mint egy órát oda voltam.
Felfelé még átfutottam az árnyékosabb helyeken. Lefelé már megálltam fényképezni a Holdat.
Alig várom a következő alkalmat!