Szentiváni tűzgyújtás

A nyári napforduló megünneplésének szokása Európa szinte minden országában megtalálható volt valamikor, és hazánkban is egy történelmileg jól dokumentált jeles napnak számít. A keresztény időkben ez az időpont Keresztelő Szent János ünnepe lett (június 24., vagy keletiesen, Szent Iván napja), és fokozatosan magába olvasztotta azokat a szokásokat és hiedelmeket, amelyek a különböző népeknél a napfordulói ünnephez tartoztak. Maga az ünnep, nem feltétlenül korlátozódott csak a szent napjára, és annak előestéjére, hanem akár egy hétig is elhúzódhatott.


A nyárközépi tűzgyújtás szokása igen hosszú múlttal rendelkezik. A legrégebbi források elsősorban a Földközi-tenger keleti partján fekvő országokra, valamint Egyiptomra látszanak utalni, eredésének helyeként. Az első megbízható adatot róla Eligius (Eloy), Noyon püspöke jegyezte fel (583-659): "Egyetlen keresztény se higgyen a máglyákban, ne üljenek össze énekelni, mert ezek az ördög művei. Senki Szent János ünnepén vagy valamelyik szent ünnepén ne ünnepelje a napfordulót, ne építsen sáncot (?), ne járjon táncot, ne varázsoljon és ne énekeljen ördögi énekeket."
Magyar vonatkozásban a tűzgyújtás szokását, bizánci (ez esetben akár még honfoglalás előtti), vagy délszláv hatások eredményének tartják. A fennmaradt szövegekben Temesvári Pelbárt a XV. század végén emíti, mint keresztény megemlékezési formát a szent ünnepéről.

Magát a tüzet több helyen is bizonyos ceremóniák és szokások kíséretében gyújtották meg. Volt, ahol a falu fiataljai minden háztartásból kértek hozzá fát (és aki nem adott hozzá, annak nem is lett jó termése), máshol kilenc különböző fajta fából rakták, vagy szemétből és csontokból. Megrakása után, körülötte mulatoztak, énekeltek és táncoltak az emberek. Angliában azt tartották erről, hogy az a lány, aki kilencszer körbetáncolja a tüzet, még abban az évben megházasodik.

A tűznek különleges erőket tulajdonítottak ilyenkor. Egyes helyeken boszorkányoktól, villámcsapástól, jégesőtől és az állatokat betegségtől óvónak tartották, vagy a jó termés biztosítójának. Fontos lehetett az is, hogy a tűznek sok füstje legyen, hogy az tartsa távol a különféle ártó lényeket (volt, ahol pl. azt gondolták, hogy ilyenkor a sárkányok röpködnek a levegőben, és a füst ellenük véd). Ezen okból növényeket, zöld ágakat, néha még csontokat is dobáltak rá, majd az embereket és az állatokat átvezették rajta. A szarvasmarhákat több helyen is átvezették a tűzön ilyenkor, vagy két tűz között, hogy az ne legyen beteg, ne fogjanak rajta a boszorkányok rontásai, és ne tudják ellopni a tejét.

Miután a tűz leégett, a fiatalok a legtöbb helyen átugorták. Ez történhetett azért, hogy ne szenvedjenek hátfájástól a közeledő aratás alatt, hogy egészségesek legyenek, vagy hogy ne legyenek tetvesek. Máshol, azt tartották, hogy amilyen magasan ugorják át a tüzet, olyan magasra fog nőni a len vagy a kender.
Miután a tűz kialudt, a hamvait és a félig elégett fadarabokat sem hagyták az emberek kárba veszni. A, még égő, üszkökkel a kézben körbejárták a termőföldek határát, hogy megáldják a termést. A hamvakból egy keveset elástak a szántókban, kertekben, vagy a házak tetőszerkezetébe tették, hogy az ott védelmet nyújtson a villámlástól, a rossz időjárástól, vagy a tűz által okozott károktól.

Források:
Sir James George Frazer: The Golden Bough: A Study in Magic and Religion
Yves Bonnefoy: Roman and European Mythologies
Dömötör Tekla:  Naptári ünnepek, népi színjátszás
Barabás László: Forog az esztendő kereke