Egy tanulságos történet

A következő idézet Robin Artisson Witching Way of the Hollow Hill című könyvében található, amit maga az író is egy másik könyv ( Katharine Briggs: The Encyclopedia of Fairies) alapján idéz. A szöveget magát egy Mrs. Balfour nevű hölgy jegyezte le, egy Lincolnshire (Anglia) északi részén elő embertől, az 1800-as évek végén.
Megjegyzendő, hogy a szövegben szereplő idegenek nem az UFÓ-k, hanem valamilyen természeti szellemek, melyek "idegen" elnevezése onnan ered, hogy az emberektől idegenek voltak: máshogy öltözködtek, viselkedtek és a vadonban éltek. Nevezték még őket "kis embereknek" is, utalva kicsiny méretükre, vagy "zöldkabátosoknak", mivel általában ilyen ruhában látták őket

"Az emberek azt gondolták, hogy az idegenek segítették a gabonát megérni, minden zöld dolgot nőni, és ők festették a virágokra a színeket, a pirosakat és barnákat pedig a gyümölcsökre és a sárguló levelekre. Épp ezért, ha megsértették őket, a dolgok elenyésztek, elszáradtak, az aratás rossz lett, és az emberek éhesen maradtak. Így azok megtettek mindent, hogy kielégítsék a kis embereket, és a barátaik maradjanak. A kertekben, az első virágok, az első gyümölcsök, az első káposzta vagy mi egyéb - mindezeket elviszik a legközelebbi lapos kőre, és kifektetik őket az idegeneknek; a mezőkön az első gabonakévét, vagy az első burgonyákat nekik adják, és odahaza, mielőtt elkezdenek enni, egy pici kenyeret és egy csepp tejet vagy sört a kandallóba dobtak, hogy a zöldkabátosok ne éhezzenek, vagy szomjazzanak.
...
A történet szerint, minden rendben ment a földdel és az emberekkel, míg fenntartották ezeket a szokásokat. De, ahogy az idő múlt, az emberek figyelmetlenné váltak. Nem öntöttek ki italáldozatot, a nagy, lapos köveket üresen hagyták, néha még össze is törték, és elhordták őket. Több volt a templomba járás, és idővel egy olyan generáció nőtt fel, mely szinte teljesen megfeledkezett az idegenekről. Csak a javasasszonyok emlékeztek.
Eleinte semmi nem történt, az idegenek nehezen hitték el, hogy régi imádóik elhagyták őket. Végül dühösek lettek, és visszavágtak. Aratás, aratás után rossz lett, nem nőtt a gabona se a széna, az állatok megbetegedtek a farmokon, a gyerekek elsorvadtak, és nem volt étel, amit nekik lehetett volna adni. Aztán a férfiak azt a kicsit, amit összeszedtek italra költötték, míg a nők ópiumra. Eszüket vesztették, és nem tudtak semmire gondolni megoldásként; senki, kivéve a javasasszonyok.
Összegyűltek, és végrehajtottak egy ünnepélyes jóslási szertartást, tűzzel és vérrel (valószínűleg a köveken), és amikor megtudták, mi csinálja a bajt, mindannyian az emberek közé mentek, és összehívták őket a keresztúthoz, késő szürkületben, majd ott elmondták nekik a probléma okát, és elmagyarázták a régi emberek gyakorlatait. És a nők, visszaemlékezve az összes kis sírra a temetőben, és a sorvadozó babákra a karjaikon, kijelentették, hogy a régi utakhoz újra vissza kell térni, és a férfiak egyetértettek velük.
Így hazamentek, és kiöntötték az italáldozatokat, kihelyezték az első darabjait annak a kevésnek, amijük volt, és megtanították a gyerekeiket, hogy tiszteljék az idegeneket. Majd, lassacskán, a dolgok javulni kezdtek, a gyerekek megerősödtek, a termés nőtt, az állatok gyarapodtak. Mégis, többé nem voltak olyan boldogok az idők, mint annak előtte; a láz továbbra is a föld fölött lebegett. Rossz dolog elhagyni a régi utakat; és ami egyszer elveszik, soha nem szerezhető ugyanúgy vissza."