2013. május 28., kedd

Egy tanulságos történet

A következő idézet Robin Artisson Witching Way of the Hollow Hill című könyvében található, amit maga az író is egy másik könyv ( Katharine Briggs: The Encyclopedia of Fairies) alapján idéz. A szöveget magát egy Mrs. Balfour nevű hölgy jegyezte le, egy Lincolnshire (Anglia) északi részén elő embertől, az 1800-as évek végén.
Megjegyzendő, hogy a szövegben szereplő idegenek nem az UFÓ-k, hanem valamilyen természeti szellemek, melyek "idegen" elnevezése onnan ered, hogy az emberektől idegenek voltak: máshogy öltözködtek, viselkedtek és a vadonban éltek. Nevezték még őket "kis embereknek" is, utalva kicsiny méretükre, vagy "zöldkabátosoknak", mivel általában ilyen ruhában látták őket

"Az emberek azt gondolták, hogy az idegenek segítették a gabonát megérni, minden zöld dolgot nőni, és ők festették a virágokra a színeket, a pirosakat és barnákat pedig a gyümölcsökre és a sárguló levelekre. Épp ezért, ha megsértették őket, a dolgok elenyésztek, elszáradtak, az aratás rossz lett, és az emberek éhesen maradtak. Így azok megtettek mindent, hogy kielégítsék a kis embereket, és a barátaik maradjanak. A kertekben, az első virágok, az első gyümölcsök, az első káposzta vagy mi egyéb - mindezeket elviszik a legközelebbi lapos kőre, és kifektetik őket az idegeneknek; a mezőkön az első gabonakévét, vagy az első burgonyákat nekik adják, és odahaza, mielőtt elkezdenek enni, egy pici kenyeret és egy csepp tejet vagy sört a kandallóba dobtak, hogy a zöldkabátosok ne éhezzenek, vagy szomjazzanak.
...
A történet szerint, minden rendben ment a földdel és az emberekkel, míg fenntartották ezeket a szokásokat. De, ahogy az idő múlt, az emberek figyelmetlenné váltak. Nem öntöttek ki italáldozatot, a nagy, lapos köveket üresen hagyták, néha még össze is törték, és elhordták őket. Több volt a templomba járás, és idővel egy olyan generáció nőtt fel, mely szinte teljesen megfeledkezett az idegenekről. Csak a javasasszonyok emlékeztek.
Eleinte semmi nem történt, az idegenek nehezen hitték el, hogy régi imádóik elhagyták őket. Végül dühösek lettek, és visszavágtak. Aratás, aratás után rossz lett, nem nőtt a gabona se a széna, az állatok megbetegedtek a farmokon, a gyerekek elsorvadtak, és nem volt étel, amit nekik lehetett volna adni. Aztán a férfiak azt a kicsit, amit összeszedtek italra költötték, míg a nők ópiumra. Eszüket vesztették, és nem tudtak semmire gondolni megoldásként; senki, kivéve a javasasszonyok.
Összegyűltek, és végrehajtottak egy ünnepélyes jóslási szertartást, tűzzel és vérrel (valószínűleg a köveken), és amikor megtudták, mi csinálja a bajt, mindannyian az emberek közé mentek, és összehívták őket a keresztúthoz, késő szürkületben, majd ott elmondták nekik a probléma okát, és elmagyarázták a régi emberek gyakorlatait. És a nők, visszaemlékezve az összes kis sírra a temetőben, és a sorvadozó babákra a karjaikon, kijelentették, hogy a régi utakhoz újra vissza kell térni, és a férfiak egyetértettek velük.
Így hazamentek, és kiöntötték az italáldozatokat, kihelyezték az első darabjait annak a kevésnek, amijük volt, és megtanították a gyerekeiket, hogy tiszteljék az idegeneket. Majd, lassacskán, a dolgok javulni kezdtek, a gyerekek megerősödtek, a termés nőtt, az állatok gyarapodtak. Mégis, többé nem voltak olyan boldogok az idők, mint annak előtte; a láz továbbra is a föld fölött lebegett. Rossz dolog elhagyni a régi utakat; és ami egyszer elveszik, soha nem szerezhető ugyanúgy vissza."

2 megjegyzés:

  1. Ez borzasztóan igaz... Nálam rettenetesen célba ért ez az írásod. Régen borzasztó szoros kapcsolatom volt lényekkel a "másik" világból. Helyük volt a házamban, a kertemben, mellettem éltek a falakban, az asztalra kitett köveimben, amiket a Tavam mellől hoztam... Én is vigyáztam rájuk, vigyáztam az "otthonukra", cserébe ők is vigyáztak a helyre, ahol mindannyian éltünk. Aztán elkerültem, egyre kevesebbet voltam otthon. Eleinte minden hétvégén visszamentem, de a hét nagy részében egyedül, üresen állt a ház. Aztán havonta néztem meg, mi a "helyzet". A ház pedig elkezdett haldokolni, kimúlt belőle a "varázs", elmentek a Barátaim, nem vigyáztak rá. Akár mennyit költöttünk a házra, és hiába segített nagymamám, minden csak romlott. De én is elveszítettem valamit, a kapcsolatot, ami borzasztóan hiányzik. Hiányzik az érzés, hogy figyelnek rám, hogy nem vagyok egyedül. De aki érzett hasonlót, tudja mire gondolok, mi hiányzik. De a szomorú az, hogy ezt észre sem vettem évekig. Aztán saját ostoba döntéseim miatt, kénytelen voltam megtapasztalni a teljes magányt, hiába voltak velem a munkahelyemen az emberek, hiába látogattam gyakrabban a rokonokat, a dolgok "kongtak". Most pedig kapkodom a fejem, és próbálom összeszedni a megmaradt "varázst", hogy ezeknek a romoknak a tetejére építhessem vissza a kapcsolataimat, hogy vissza fogadjanak maguk közé, hogy újra szívesen lássanak. De érzem a sértettséget, és szégyenkezve, megsemmisülten oldalgok körülöttük, és nem kevés félelem párosul mellé. Már nem olyan, mint régen, mielőtt elfelejtettem a fontosságát a helyeimnek, a Barátaimnak. Újra meg kell ismernem, mindent (és örülök, ha engedik ezt)... Soha nem szabad hátat fordítani, figyelmetlennek, nemtörődömnek lenni, mert borzasztó az ár, amit fizet érte az ember, lelkileg, és fizikailag.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bizony ez már csak így működik. Az emberek valamiért csak azt tudják igazán értékelni, amit már (egyszer) elvesztettek. A kapcsolataink fenntartásáért pedig dolgoznunk kell, a visszaszerzéséért pedig még jobban.

      Törlés

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...