A gabonák aratása idén Magyarországon már lassan egy hete
elkezdődött, és majd július vége közeledtével be is fog fejeződni, de még jó
pár nappal augusztus elseje előtt, ami a boszorkányos ünnepek között a hozzá
kapcsolódó fesztivál volna. Viszont ez felvet egy érdekes kérdést: mikor kell
egy mezőgazdasági eseményt megünnepelni, akkor, amikor ténylegesen megtörténik,
vagy akkor, amikor a populáris, más kultúrákból származó hagyományok diktálják?
Én amondó vagyok, hogy akkor illene megemlékezni valamiről,
amikor az a bizonyos esemény történik, vagy éppen befejeződik, mint az aratás
esetében is szokás volt. A boszorkányság a Természetet hivatott fesztiváljain
imádni, annak változásait vagy fontosabb fordulópontjait. Mi értelme lenne
akkor annak, hogy más, tőlünk különböző éghajlattal és gazdálkodási
adottságokkal rendelkező földek szokásait majmoljuk? Helyette szerintem sokkal
jelentőségteljesebb, ha megfigyeljük, hogy a falunk, vagy városunk határában
mikor is takarítják be a gabonát, és ahhoz igazítjuk a Természetnek szánt
hálaadásunkat.
Magyar szokásokat tekintve, az aratást július elejének a
közelében kezdik, pontos időpont természetesen nem létezik (habár régen
kötötték bizonyos szentek napjaihoz, de nem általánosan), mivel a növények
mindig eltérő időpontban kezdenek el érni. Csupán a legközismertebb növényeket
tekintve (és nem véve figyelembe az őszi és a tavaszi vetéseket), először az
árpa érése kezdődik, ezt követi a búza, majd a rozs, s legvégül a zabfélék.
Történelmileg az aratáshoz nem sok babona fűződött, hiszen a
termékenység megvarázslása ilyenkor már értelmetlen. Viszont azért ismert pár
szokás, mely hozzá kapcsolódott. Az aratás kezdetét például több tabu is
övezte: tilos volt azt elkezdeni újholdkor, kedden és pénteken (mert üres lenne
a búza feje), vagy ha halott volt a faluban. Az munka befejezése előtt egy köteg
gabonát „lábon” (vagyis levágatlanul) hagytak, az égi madarak, vagy esetleg
Szent Péter lova számára, de volt olyan hely is, ahol azt tartották róla, hogy
megvédi a következő évi termést a zivatarkároktól (az utolsó kévéről bővebben itt lehet olvasni). Aratóünnepeket is volt
szokás tartani olyan helyeken, ahol többen összegyűltek a munkát elvégezni
(kalákák esetén, vagy gazdag emberek földjein). Jellemző volt ez a gyakorlat az
egész magyar nyelvterületre, és gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza.
Az aratás befejezése után a földeken dolgozók búzakalászból aratókoszorút fontak,
melyet aztán mezei virágokkal és szalagokkal díszítettek. Ezt a koszorút a
munkások, ünneplőruhában vitték a föld tulajdonosának a portájára, ahol a
koszorút vagy vivőjét a gazda, esetleg a gazdasszony, vízzel locsolta le,
bőség- és esővarázsló rítusként. A föld gazdája ezután megvendégelte az
embereket, sőt még táncmulatságokat is rendeztek a munka befejeztének örömére.
A koszorút pedig a házban, kitüntetett helyen akasztották fel, majd vetéskor a
szemeket kimorzsolták belőle, és összekeverték a vetőmaggal, hogy biztosítsák a
jövő évi termést.
Mindezeket áttekintve, fel szeretnék vázolni egy olyan
aratás végéről megemlékező, hálaadó szertartást, mely a magyar szokásokat veszi
figyelembe. A rituáléhoz szöveget nem csatolok, azt mindenki saját ízlésére
bízom.
Naplemente előtt úgy egy órával ki kell menni egy nemrég
learatott gabonatáblára. Mindegy, hogy árpa, búza, rozs, vagy bármi más termett
a földön, de azzal azért jó tisztában lenni, hogy pontosan melyik is volt, ha a
szertartás szövegeiben meg akarjuk szólítani a nevén (de egyszerűen mondhatunk
gabonát is).
A mezőn körbejárkálva megmaradt növényszálakat kell
keresgélni, és kis koszorút fonni belőlük.
Végül keressünk egy nagyobb darabot, ahol állva maradt a
növény (vagy ha más nem fekve, ahol az aratógép ment végig a táblában). Itt
állítsunk fel egy nagy sárga gyertyát (a színnek különösebb funkciója nincs,
csak esztétikailag ez illik a legjobban ide), és rakjuk köré a koszorúnkat.
Szólítsuk meg a learatott növény szellemét, elbeszélve élete
történetét (elvetették, kicsírázott, kibújt a földből, virágzott, majd termést
érlelt, végül jött az ember és learatta). Mondjunk hozzá egy szívből jövő hálaimát,
melyben megköszönjük életét, növekedését, sok munkáját, na meg persze az
áldozatát, hogy meghal, mi pedig élhetünk általa.
Hálánk jelképeként ássunk el a földben valamicske kenyeret
(vagy az adott növényből készült élelmiszer egy darabját), és bőven öntözzük
meg felvizezett tejjel. Mindeközben folyamatosan a növények iránt érzett hála
legyen a szívünkben.
Itt hajtsuk a földre a fejünket egy kicsit, és csendesedjünk
el, a gabona szellemének tiszteletére.
Végezetül a koszorút öntsük le vízzel (lehetőleg
forrásvízzel), és kívánjunk a gabonának legközelebb is jó földet, elegendő
napsütést és esőt, valamint kiváló termést. Vegyünk ki a koszorúból három
szemet, és vigyük haza, hogy majd felhasználhassuk a vetésről megemlékező
rítusunk során (vagy akár bőséghozóként is, ha valakit nem érdekel a vetés
szentsége).
Fújjuk el a gyertyát, álljunk fel, pakoljunk össze, és a
gabonatábláról való lelépés előtt forduljunk vissza, és hajoljunk meg egyszer
az ottani szellemek tiszteletére, majd hátranézés nélkül menjünk haza.
Források:
http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-339.html
http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-333.html
http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-328.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése