A mágikus körről: történelem

A mai boszorkányság nagyon szereti a mágikus köröket. Viszont felmerül a kérdés, hogy vajon honnan eredhet ez a gyakorlat? Vajon milyen nagy múltra tekint vissza?

Először is, fontos azt tudni, hogy a kör egy minden emberi kultúra által ismert forma, hiszen egyszerűségének köszönhetően rengeteg helyen visszaköszön a természetes világban. Ha egy nagyobb tárgyat minden oldalról látni szeretnénk, körbe kell járnunk, sok virág szirmai valamilyen körhöz hasonlatos formát szoktak alkotni, a Hold és a Nap is kör alakú, sőt az égitestek még félkör alakban is mozognak az égbolton. Nem is csoda, hogy oly sokszor található meg ez a forma kőkori építmények esetében, gondoljunk csak Stonehenge-re, vagy Newgrange-re. Ám míg ez a tény a kör, mint alak, általános jelentőségéről nagyon sokat elmond, addig a boszorkányok mai körének ez csak egy igen távoli rokonát adja. Hiszen ennyi erővel a budapesti Kodály köröndöt is ezen ősi jelképek egy modern kori leszármazottjának mondhatnánk.

De a múlt emberei nem csak köveket állítottak fel kör alakban, hanem maguk is álltak ebben a formában rituálék során. Ennek minden valószínűség szerint praktikai oka volt, hiszen ebben a formában mindenki egyenlő távolságra volt a középponttól, jól láthatta a másikat, és az esetlegesen középen állókat is. Ez a szertartásos elhelyezkedési mód épp ezért tudtommal minden kultúrában megjelenik valahol, legyen szó körben ülő önismereti csoportról, vagy afrikai törzsi táncról. De meg kell itt említeni a boszorkány-, vagy tündérköröket is, melyekről azt mondták, hogy a tündérek/boszorkányok körtáncainak a helyét mutatják. Margaret Murray is arra a következtetésre jutott, hogy a boszorkányok „hivatalos” tánca a körtánc volt, habár tekintve Murray pontatlanságait, ez csak azt bizonyítja nekünk, hogy több periratban is felmerül a körtánc képzete, melyet a boszorkányok együtt végeztek (akár egy bizonyos személy kárára is). Ebből már tehetnénk olyan következtetéseket, hogy a körben való mozgás valamilyen általános boszorkányi cselekedet lett volna, de ha belegondolunk abba, hogy a körtáncok valószínűleg egyszerű paraszti összejövetelek esetén is sokszor előfordulhattak, megint csak egy általános emberi gyakorlatot kapunk.

A másik rituális mozzanat, ami több vallásban is felmerül, a szentnek tartott tárgy, isteni szobor, védelmezni kívánt hely, személy körbejárása valamilyen menet formájában, vagy körbefüstölése, esetleg körbehintése valamilyen nedűvel. Ez a gyakorlat nem csak a régmúltban volt jellemző az emberekre, de Európában több helyen is alkalmazták mint vallásos mozzanatot, mágikus rítust (legtöbbször védelemre, de jóslásokban, sőt féregűzésben is), de a magyar jogszokásban még a birtokba vétel kifejezésére is szolgált. Angliában pedig azt mondták, hogy ha megadott időpontban, megadott számszor körbejárnak (vagy futnak) egy adott követ, épületet, esetleg dombot, meg tudnak idézni egy szellemet. Persze szörnyen csábító, hogy ehhez a szokáshoz csatoljuk a mai boszorkányok által használt köröket. De én megint csak nem merném megtenni ezt a következtetést teljes egészében. Mert ugyan a mai körökkel és a múltbéli körüljárási szokásokkal nagyon könnyű párhuzamot vonni, de az még mindig nem magyarázza, honnan származnak a megidézendő elemek, égtájak, istenek, vagy éppen a színes gyertyák. Ezek eredetéért viszont kimondottan a tanult mágikus hagyományok felé kell kitekintenünk.

Az egyik legrégebbi utalás szerint, az ókori Mezopotámiában is alkalmaztak köröket a surpu nevű beteget megtisztító rituáléik folyamán: egy füstölőtartót vettek körbe vele, majd vizet hintettek benne szét, fáklyát gyújtottak, és egy pap ledörzsölte a gyengélkedőt liszt segítségével. (Akárhány ezer éves legyen is ez a gyakorlat, én még a tanult mágiához sorolom, mivel egy pap végezte, nem pedig egy egyébként földművelő, de szabadidejében vajákos ember.) Ami pedig az egyik nemzet vallásos szertartása, az a másik, nála pár száz évvel fiatalabb nemzet mágikus rituáléja lesz. Ez figyelhető meg az surpuval is, ugyanis görög feljegyzések is vannak kísértetiesen hasonló mágikus-gyógyító eljárásokról. Egy nagy ugrással az időben eljutunk a középkori nekromatákhoz, majd szertartásos mágusokhoz, akik szintén köröket rajzoltak maguknak különféle varázslatos céljaik eléréséhez. Ezekbe a körökbe idézték meg a holtak szellemeit, vagy az alkalmazni kívánt démonokat, de a köröket a mágikus erők növelésére is jónak tartották. A populáris képzeletben pedig az élt, hogy a mágusok a körökben állva védik magukat a megidézett lények ártó szándékaitól, és ezen használati módja is lett a legismertebb és legnépszerűbb a nagyközönség számára. A körök kivetése majd csak a reneszánsz környékén jelent meg maihoz hasonló formájában. A négy elem képzetét görög filozófusok elgondolásaiból kölcsönözték a mágusok. John Dee pedig bevezette az őrtornyok képzetét a mágikus körök kivetésébe, igaz ő még angyalokkal párosította össze őket. Ezt a módszert fejlesztette tovább sok modern kori mágikus rend és személy is pl. a Golden Dawn, vagy a hírhedt Aleister Crowley.

Kimondottan boszorkánysággal összekötve, az elsők között szerepel a démonidéző kör képzete egy 1452-ben, Provinban boszorkánysággal gyanúsított nő perében. Azt állították róla, hogy a boszorkányszektában, melyhez tartozott, gyűléseik során az ördögöt a földre felrajzolt három koncentrikus körbe idézték meg. Ez persze minden valószínűség szerint nem egy valós gyakorlat volt, csupán egy, a vallatók által a gyanúsítottra kényszerített képzet. Aztán a későbbi évszázadokban a szertartásos mágia gyakorlatából fokozatosan a népi mágia gyakorlói között is megjelent a körök alkalmazása, igaz gyakran töredezettebb, funkciómentes formában, vagyis inkább mint jól mutató rituális elem, valódi varázserővel bíró gyakorlat helyett. A személy(ek) körül meghúzott kör védelmező szerepe is közkedvelt lett, melyet túlvilági erőkkel történő kapcsolatteremtés esetén használtak, főként az egyszerű emberek, nem pedig a népi mágiát hivatásszerűen gyakorlók. A magyar adatok szerint például a népi hit a 20. század elején az ilyen oltalmazó köröket „várnak” nevezte, és gyakran szentelt krétával kellett meghúzni őket, pl. boszorkányok meglátásának céljára.

Tehát van egy pontosan, tanult emberek által kialakított mágikus módszerünk (szertartásos mágia köre), és egy belőle származó, töredezett népi alkalmazás (a kései népi mágia köre), valamint egy nehezen értelmezhető népi rituális mozzanat (tárgyak körüljárása). A ma oly kedvelt gyakorlatot ezek bármelyikéből származtathatnánk, de közvetlen felmenőjének mégis a szertartásos mágiát kell megneveznem. Azon egyszerű oknál fogva teszem ezt, hogy Gerald Gardner, aki a körök kivetését a boszorkányság alapvető rituális elemévé tette, Crowley-tól kölcsönözte a módszert. Az összes többi írás már csak Gardner gyakorlatát formálta át, vagy egészítette ki a szertartásos mágia újabb elemeivel, illetve pogány vonatkozásokkal, hogy autentikusabb hatást keltsenek általa.

Források:

Ronald Hutton: Triumph of the Moon: A History of Modern Pagan Witchcraft

Margaret Alice Murray: The Witch-Cult in Western Europe: A Study in Anthropology

Jacqueline Simpson, Stephen Roud: A Dictionary of English Folklore

Richard Kieckhefer: Forbidden rites: a necromancer's manual of the fifteenth century

Herman F. J. Horstmanshoff, Marten Stol, C. R. Van Tilburg: Magic And Rationality In Ancient Near Eastern And Graeco-roman Medicine

Jan Assmann,Guy G. Stroumsa: Transformations of the Inner Self in Ancient Religions

Szendrey Ákos: A magyar néphit boszorkánya

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-865.html