A patak mellett az égerek meztelenül állnak. A levelek eltűntek a fákról.
Egy közeli fenyőfán cinegék ugrálnak. Élelemért kutatnak a tüskés ágak közt. Apró hangjuk és a víz halk csobogása az egyetlen, mi megtöri a csendet.
És ha mégsem? Tovább fülelek. Az erdő mélyén, az avarban; a fák tetején a magasban - valami hangot, életet keresek.
Ám csak a némaság fogad. Mély, mozdulatlan és hangtalan.
Belépek a fák közé, és köszöntöm az erdőt; de az nem szól semmit. Mintha érezném, hogy tudja ittlétem, de suttogása oly távolról, oly álmosan hangzik, hogy meghallani nem lehet. Ez most a végtelen-mély álmok földje.
Nem küzdök ellene, hagyom, hogy lassan engem is ellepjen. Szívem legtitkosabb rejtekeibe is beengedem.
Én is az erdő részévé válok, egy leszek a fákkal és az ő végtelen álmukkal. Gyökereim mélyen a földbe nyúlnak. Törzsem a szélcsendben szilárdan áll. Kopasz ágaim magasan az ég felé érnek, de fényt nem várnak a szürke boltozattól, csak hópihéket.
Némán álmodok. A szürkeségben lassan sétálok. Nincs ki hozzám szóljon, és én sem szólok máshoz.
A nyárnak vége, a tél megérkezett. Búcsút mondtunk a fények, és most köszöntjük a sötétséget. Itt a nyugalom ideje. Pihenni kell.
Jó éjszakát és szép álmokat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése