Erdőben-berdőben

Tegnap elmentem Hegyet mászni (azért nagy betűvel, mert a Hegyemről van szó). Kicsit felhős volt az ég, de nem volt nagy meleg, és esni sem akart (amit azért sajnálok, jól jött volna a víz mindennek). Több célom is volt ezzel a sétával. Egyrészt, mogyoróágakat kellett beszereznem varázspálcákhoz, vadcseresznye gyantát akartam szedni füstölőkhöz, szolgálatot tenni az Erdőnek és a Hegynek, valamint közösködni a helyi szellemekkel egy kicsit.

Az első lépés a vadcseresznye gyanta beszerzése volt. Van a Hegyen egy fa, amin igen sok van belőle, és már szedtem is egyszer róla. Egy kis kitérő volt ugyan hozzá eljutni, de mindenképpen beleterveztem a kiruccanásomba.

Hagytam a törzsének az egyik repedésében egy kevéske hála ajándékot: szilvát és levendulát (mindkettőt saját termésből). Aztán, szedtem a gyantájából, amitől több helyen is jó ragadós lettem.

A Hegy azon részét, amerre tegnap jártam, sok fekete fenyő díszíti. Habár fekete fenyőknek hívják őket, de a törzsük gyönyörű ezüstfehér. Olyan hatást keltettek az Erdőben járva, mintha óriási, csendes szellemek állnának körülöttem minden irányban. Egyébként az ő gyantájukból is szedtem egy keveset.

Útközben több állattal is találkoztam. Láttam csuszkákat, fekete rigókat, harkályokat hollókat és mókusokat. Rengeteg mókust. Egyet még igen beszédes hangulatban is leltem, aki a fejem felől egy fáról rám szólt, hogy ő ott van, majd pózolni kezdett nekem, hogy fényképezhessem, miközben aranyos kis hangján elbeszélgetett magának. A többiek már nem voltak ilyen kamera-éhesek, ők csak az avarban futkároztak, élelmet kutatva. Bizony, ebből is látszik, hogy már itt az ősz!

És az Erdőben már tényleg itt az ősz. A vadcseresznye fák levelei már jócskán sárgák, és sok már le is hullott belőlük. A szeder levelei is szépen piroslanak. A hecse már szintúgy piroslik, míg a kökény gyönyörű mélykékben pompázik. Csak hát, mindent nagyon megvisel a nagy szárazság. Rengeteg növényt láttam kiszáradva, és sok elszáradt fát már ki is dőlve. Nehéz tél vár az állatokra......

Átérve a Hegy túlsó oldalára, neki és az Erdőnek is tettem egy apró felajánlást. Aztán, kerestem egy helyet egy kis "beszélgetésre". Az pedig fantasztikusan sikerült. Sírtam is egy jót rajta (örömömben), de ez nálam a hatásosság mércéjének számít, valamilyen szinten.
A "beszélgetés" legelején közöltem a Heggyel és az Erdővel, hogy ha szeretnének valamilyen üzenetet küldeni az embereknek (vagyis főképp az olvasóimnak), akkor azt most megtehetik, és én megpróbálom legjobb tudásom szerint tolmácsolni. (Egy kis elő zöngéje ez a Sövény Társaságában induló Az Erdő szava projektnek.)
És íme az üzenet:

"Egyek vagyunk. Én menedéket adok neked, otthont és meleget. Táplálékot és békét. Te mégis ártasz nekem. Pedig egyek vagyunk. Az én fájdalmam, a tiéd. Az én betegségem, a te halálod. Nem érted, hogy ha nekem ártasz, magadnak ártasz? Egyek vagyunk, szoros kapcsolatban. Te nem élhetsz nélkülem, de én igen nélküled. Akkor mégis miért kínzol? Szoros szálak kötnek össze minket, és bárhogy is próbálod feledni, a végén úgy is újra a földem része leszel. Mert egyek vagyunk. Mindig is azok voltunk, mindig is azok leszünk. Ne feledd!"

Végül lassan hazaindultam.  De, a lefelé vezető utamon nem csak a szedett gyantákkal és ágakkal volt több csomagom. Végig, ahogy jártam az Erdőt, gyűjtöttem a szemetet is. Szedtem össze rengeteg papírzsebkendőt, üdítős flakont (de leltem sörösüket és egy borosüveget), sőt, még egy óvszernek a csomagolását is (hála minden Szellemnek, hogy magával az elhasznált óvszerrel nem találkoztam!). A legfurcsább "lelet" talán az erdei út szélén lelt zacskó volt, amiben csirkelábak és egy csirkenyak volt, szépen letisztítva a tollaktól. Nos hát, ez lett volna a szolgálattétel része a kirándulásomnak.
Leérve a városba kidobtam a szemetet, megigazítottam a mogyoróágakat, hogy ne szúrjanak annyira, elraktam a fényképezőgépet, és egy nagy mosollyal az arcomon hazasétáltam.