Japánból több fajta madárijesztőről is tudunk. Az egyik fajtáját "kakashinak" ("valami, ami bűzlik", ez a név később átragadt a többi madárijesztőre is) nevezték, és egy botból állt, amelyre régi rongyokat és hangkeltő eszközöket aggattak, majd felgyújtottak, hogy a szaga elriassza a károkozó állatokat. Voltak még emberi formára mintázott madárijesztőik is, amiket néha úgy állítottak be, hogy éppen egy íjat kilövő személyt formázzon.
A japánok is kapcsolatba hozták a földek ezen őrzőit egy istennel, akit Sohodo-no kaminak neveztek. Ez az isten tavasszal lejött a hegyekben található otthonából a mezőkre, és beleköltözött az emberi alakra hasonlító kakashikba. A szelleme egész nyáron a madárijesztőkben maradt, felügyelve a rizsre, ahogy az növekedett. Ha egy madár szállt rá egy kakashira, az emberek úgy gondolták, hogy az Sohodo-no-kaminak ment különféle titkokat elbeszélni. Épp ezért tartották azt, hogy habár az isten végig egy helyben marad, mégis mindent tudott, hála szárnyas informátorainak. Az aratás megérkeztével Sohodo-no-kaminak is vissza kellett térnie a hegyekbe. Ekkor az emberek összegyűjtötték az összes madárijesztőt a mezőkről, és egy nagy rakásra halmozták fel őket. Búcsúzóul egy szertartást tartottak, mely során rizssüteményt helyeztek a rakások köré, hogy az istennek legyen mit ennie úton hazafelé, majd felgyújtották a madárijesztőket.
Az észak-amerikai indiánoknál felnőtt férfiak látták el ezt a fontos feladatot. Egyes helyeken magas állványokon álltak, és ordibálni kezdtek, ha varjak vagy más kártevők közelítették meg a kukoricást. Voltak olyan területek is, ahol mérgező növények főzetébe áztatott kukoricát szórtak szét a mezőkön, és az így megrészegített varjak vad röpködése elijesztette a többi állatot.A kora középkori Angliában a madarak ijesztését 9-10 éves kortól kezdve kisfiúk (és néha kislányok) végezték. Ezek a parasztgyerekek kövekkel megrakott zsákocskákkal járták a földeket, és ha megjelentek a madarak hangos ordibálással és a kövek dobálásával próbálták elzavarni őket. A pestisjárvány után jelentek meg a szalmával kitömött madárijesztők a mezőkön, mivel a lakosság száma jelentősen lecsökkent, és már nem volt elég gyerek ahhoz, hogy a madár-távoltartó munkát mindenhol ellássák. Ám gyerekeket erre a feladatra egészen a 19. századig alkalmaztak.
Valaha Németországban fából boszorkányfigurákat formáztak, amiket aztán tél végén helyeztek ki a földekre. Ezekről azt gondolták, hogy magukba szívják a tél gonosz szellemeit, és így utat biztosítanak a tavasznak. Szintén ebből az országból származik az a legenda, mely szerint a madárijesztők egyszer egy csatát is segítettek megnyerni. A történet szerint egy kis német államot megtámadott egy nála jóval erősebb szomszédos állam. A kis országnak nem volt elég katonája a harcra, így a lakói összegyűjtötték az összes madárijesztőt, és azokat állították sorba a csatamezőn. Mikor a közeledő ellenséges sereg távolról meglátta őket, azt hitték róluk, hogy katonák, és a nagy túlerőtől megriadva visszavonultak.
Olaszországban magas rudakra helyezett állatkoponyákat állítottak fel a mezőkre, amikről azt gondolták, hogy nem csak a madarakat tartja távol, hanem a növényeket megvédi a betegségektől is.
Források:
Ellen Dugan: Autumn equinox: the enchantment of Mabon
http://paganwiccan.about.com/od/mabontheautumnequinox/p/ScareCrows.htm
http://home.comcast.net/~minelson/history_of_scarecrows.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése